Ha áttör a fény,
akkor még van -
éltető remény.

Ne vágyj vissza - hol kerültek téged,
ne bánd azt a Nőt, aki sosem értett,
lehet – nagyon ritka ki érti szíved,
lehet, sosem ér el az imádott szeretet.

Ott zöld lombok alatt,
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
arra vezet, vízpartra utad.

Mint parittyából dobott kő,
elszállt a fakó, néha színes élet,
már csak romok közt keresték,
boldogságnak édes keservét.

Annyira siettem hozzád kedves,
világító körte égők sora alatt,
hogy mielőbb meríthessem,
csókos ajkadba vágyó, ajkamat.

Mond kiket vigasztalnak szavaid?
Az emlékek mind, a múltba vesztek,
nem rajzolnak képeket, vagy festenek,
szabadok a láncra vert, szorgos kezek.

Ne sajnáljunk örökké magunkat,
adjuk tiszteletét a múltunknak,
mert az átkozott rablók, még most,
holtukban sem nyugodnak.

Öreg fának már -
lazulnak gyökerei,
élőhelyet kérnek, követelnek
egyszer, lányai és fiai.

Felkiáltó jelet vésett
villámcsapás a fából,
így vált ki az erdőszélen
az élő tölgy magából.

Ha majd írok neked
bátorító szavakat,
lásd meg az életben
mily sok csoda akad,
bánattal szemedben
ha könnycsepp fakad,
az a boldog örömtől

Tavasznak virág édes illatába
merítettem be ezt a levelem,
most úgy írom remegő kézzel,
hogy könnybe lábadt a szemem.

A te világod egy más világ
de mivel nekem túl sötét
én abban járni nem tudok,
vagy elfogadod azt a fényt

Hosszú vándorlásom során,
hozzád értem egy éjszakán,
kopogtam házad ablakán,
csak szállást kértem csupán,

Rózsakertnek illatával
ékesítem a kis szobád,
gyémánt tükör sugarával
világítom meg ablakát.

Nyitva maradt kiskapunál,
nincs szomorúbb látvány,
elhanyagolt kicsi házban,
fészket rakott csend, magány.

Há kettő o,
te csodálatos jó.
Nélküled az élet,
sehol nem létezhet.

Leírnék néhány oldalt neked,
áh – elvetem inkább gyere velem,
megmutatom csodás birodalmamat,
mit alkotott tudatom és a kezem.

Emlékek ködfátylán át, előjönnek,
feltűnnek, a veszettnek hitt emlékek,
látom azt is, hogy nem száradtak le,
ott vannak a szemedben a könnyek.