Csak egy édes csók és egy ölelés,
néha sok lehet, néha pedig oly kevés,
és ólomsúllyal szakad rám a pillanat,
eltipor, ha nem hallom a hangodat.

Szikla voltam fönt a rideg hegyen, kemény,
csak egy szál kővirágot nevelgettem én.
Jó volt, mégis másra vágytam, ami perzsel,
széllel szállni, ölelkezni végtelennel.

Leszülettem e földre. Lehet csak tévedés,
hisz a tiszta szív, s gondolat itt oly kevés.
Csak Te imádkozol, mindenki más temet.
Mint boldogság, neked, itt hagyom a lelkemet.

Unalmasan vánszorgó csiga lassú percek,
elhaló vonyítás, fában a szú serceg,
kiszáradt tóban a kővé dermedt halak.
Mennyit kell még várnom, hogy újra lássalak?

Forró izzadtság cseppek, 
diszkrét sikolyok,
ölelkező testek,
leigázott rab vagyok!

Érints meg, hogy legyen temploma hitemnek,
és egy lehelettel tüzet adj hidegnek,
hogy érezzem, a holtak között élek,
csak én, s van értelme még a földi létnek

Egy álmatlan álom tova száguld énvelem,
mint őrült, vagy kutyaként farkam kergetem,
s míg szaggatnak vadvihar villámjai szét,
űzlek, hajtalak, mint kinek elvették eszét.

Oly szép a mosolyod, a vérvörös ajakad,
mint forrongó lávakövek, ha izzanak,
S hallod odakinn a madár, hogy dalol?
A könnyű nyári szél csak játszik valahol.

Végtelenbe nyúló univerzum száz és száz.
Rég láttalak, ölelj meg, ha erre jársz,
hogy üstökösként izzon fel a testem,
és száguldjunk a fénynél sebesebben

Olyan vagyok, mint a vad tengeralattjáró,
törve zúzva… De pusztítani várj még, ó!
Mert több vagyok, egy tört szárnyú vitorláshajó.
Ölelni a végtelen messzeségig volna jó!

Törött üvegek, s az összetolt székek
már csak az üres bár neonjai égnek.
Az elhaló térben a lassuló neszek,
ha elindulok, lassan haza érkezek.

Saját szülinapjára hintóval érkezik a Vajna,
a tömeg fókuszál, bebandzsít, vagy a füle kajla,
van kit púder takar, kinek tűzpiros az ajka,
de hiába a sok kis boci, nekik nem tejel a marha.

Hajnali fény hasít át a koronákon,
lapulok, de a békém nem találom,
mert köröttem zaj, s hullanak a levelek.
Itt a vadonban, mit csináljak én veled?
Sajnálom, hogy szemembe könny szökött!
Tigris vagyok a játékmacskáid között

Annának mindig hódolni kell
Annácskát folyamatosan meg kell hódítani,
ezért hosszú sorban áll, Géza, Samu, Tóni, Dani,
de a hirtelen kitört pánikban a szörnyű vész.
hogy a közeli ATM-ből kifogyott az összes pénz.

Nem látok semmit, de érzem, mintha égnék,
mint hegy, mely a vulkán lávájából kér még,
hogy a testén vörösen lüktessen az ér,
mint az élet, amely a mélysötétből kér.

Oh! Hazánk nagyjain a szívem szakadna meg,
mert amíg a honi munkás Acapulcon nyaral,
addig a mi Ráhelünk külhoni sz…rt szedeget.

Mint ezernyi kislámpás, remegnek a csillagok,
sok kisbányász velük hazafelé andalog,
énekelnek, talán, mert az élet szép,
hisz fényükkel az éj sötétjét verik szét.

A fák közül egy éji szellő, csakúgy, átkarol,
érzem illatát, mint egy nőjét, régen, valahol.
„Menj el, kérlek, por szállott szemembe!”
Hazudom, míg egy nagy szerelem jut eszembe.