Mondd rám, ha úgy van, hogy megőrültem,
mert tudok hinni, szeretni, gyűlölni is őrölten,
egy elfajzott világban, ahol pénz az Isten,
őszintének megmaradni, igaz hitben.

Mennyi szín, micsoda varázslatos pompa!
Elvérzik a park több száz éves lombja.
Talán csodára vár, ugyanúgy, mint régen,
hogy képe meg se moccan a víz tükrében.

Én csodát látok, valami gyönyörű szépet,
mikor pihenni vágy a megfáradt természet,
míg búcsúzik a tó vizétől, mind a két oldalon,
gondolkodom, mégis mit álmodhat vajon?

Én még tavasszal nem tudtam, hogy jössz,
hogy ily hosszan minket ünnepel az ősz,
bár hűvös lehelettel érint már a fagy,
de meg nem dermeszt, ha közelemben vagy.

Az az ország, melynek miniszterelnöke saját bevallása szerint is hazug, ahol el lehet adni az Überkirályt, vagy az Emilió famíliát, ahol a bankok megmerik lépni a devizacsalást, károsultjait pedig a társadalom többsége cinikusan írja le, annak az országnak nemcsak a tudását, kultúráját, műveltségét lopták el, hanem a lelkét is és az a nemzet, amely elvesztette öntudatát, elveszti jövőjét is.

Berki egy kisgatyában a tükör előtt
extázisban pózol,
Ahogy önfeledten dicséri magát,
ki nem fogy a szóból:

Ígértél valamit, hogy hozod,
mikor jössz hozzám,
már most érzem mennyei illatát,
szinte ízleli a szám.

Hiányzol, mintha a tegnap
egy éve lett volna már,
és a szorongás is elkap,
hogy soha nem lesz nyár,
de nincs még olyan messze
ez a színes álom,
mert a forró csókod íze,
itt van még a számon!

Nem kell mondanod, mikor átölel karom,
hogy mennyire szeretsz -bár jó hallanom,
mint tücsök hegedűt a nyári éjben-
hisz mindent látok a szemed tükrében.

Ha az Angyal eljő, oh, úgy szeretkezem,
hogy a valóság korlátait vele áttöröm,
ám félek, féktelen vágyaimmal vétkezem!
De fülembe súg: „Légy ma este ördögöm!”

Csak a forró ölelésed és a csókjaid,
hogy örökké tartson, ne csak holnapig,
az ajkadról számmal oldjam le rúzst,
s lángoló testedből én téphessek húst!

Azt mondom, sose fogadj papra,
úgysem, ha ő az utolsó reményed,
mert ha jő a sorsolásod napja,
simán zsebre vághat téged.

Hogy mi történt velünk, nem is értem,
bár oly sok mindent megértem.
Tudni, hogy Te vagy, szinte őrület,
míg hiányodtól bolond leszek, meg lehet.

A verandás nádfedeles házak
között könnyű széllel fecskék szállnak…”
Némi emléke a régi nyárnak,
de mi maradt, az is lázad.

Ha a szemedbe nézek, eltűnik a múlt,
már csak Te fénylesz fel egyedül,
mert a többi csillag mind az éjbe bújt,
és csakis nekem ragyogsz érdemül.

Gyönyörű nyár este volt, orgona illatozott az udvaron, melynek zamatját szinte a nyitott ablakomon át is faltam. Hallottam az éji lepkék csapongását, koppanását a lámpák könnyű burkolatán, majd beragyogott a telihold, magával hozva ezernyi titokzatos csodáját. Élveztem e fantasztikus éji varázst, míg valami meg nem zavarta az idillt.

Az érzésbe, mint egy lángoló tűzbe, belehamvadok…
vagy beleragadok, mint fortyogó mocsárba a lábam,
de hallgatom a szót a szádból, mert az költemény,
s elérnek a forró ölelésedből hozzám szóló új tanok:
Jöjj velem! Én az angyalod, s e sekélyes világban,
őszintén szeretned, hidd el, csak velem van remény!

A hajnali sugarakra nyelvet ölt a csípős pára
de a táj lassan aranyköntöst ölt magára,
és a fák közé lopózik a késő nyári meleg,
bár a levél rajtuk még oly fagyosan remeg.

Tudod, mily nehéz úgy néznem valakire,
hogy szürke, unott arcom legyen fásultan
és tettetnem kell, mintha nem is érdekelne.
hogy mögötte a nagy semmit bámuljam?