Engem ne szeress, kérlek ne is érints
Én vagyok a zúzmara, a varázslatos álom,
Mely nélkül a csillogó tél sincs,
Ha olvadok, kincsem eltűnik a sáron.

Úgy elszaporodtak a puhatestű jellemek,
hogy naggyá nőttek, mint a megvadult boly,
melynek hangyáit eltaposni sem lehet.
Rég vannak, csak épp bujkáltak valahol.

Képzetünk, mint a fellegek,
szállnak vágyaink egén,
melyek tűzvirágot teremnek,
benne lángolsz, veled én!

Sötét árnyak, szürke felhők,
nekem már nem ártanak.
Mondd! A szivárvány fölött
még hogy imádjalak?

Mert ez a mi napunk, s ez oly alkalom,
hogy kávé, pezsgő folyik az asztalon,
míg édes csók mögött az összetört tálak...
Jó lenne, ha ismét megerőszakolnálak?

Ebben a Nőben van valami,
valami megfoghatatlan, isteni,
vágy és szenvedély, de annyi,
hogy nem győzöm szeretni!

Ugyan már! Honnan is tudhatnák,
a síró, szürke porban vánszorgók,
hogy míg szállunk, mit élünk mi át:
hisz nekik oly távoliak a csillagok,

E földi létem minden pillanata
érted van, s lehet, hogy Te értem,
de hogy egyszer valakiért halni
tudnék a sorsnak úgy ígértem,

Felhők tornyosulnak, szürkén, bután,
Mert övék a világ holnapután.
A Nap perel velük, ugyan minek?
Ha kell, ha nem, úgyis nyakunkon a hideg!

Hogy az új évtől mit is kérek?
Nekem már olyan mindegy hova lépek,
hisz a holtak tüzében lassan égek,
és röhögnek a falra festett képek

Az idő fiai most mind sorban állnak,
nevük a sötétség, a bosszú, meg a bánat,
kik aljasul az életemből rabolnának.

Néha félek, mert a sötét felhők,
egyre vadabbul zavarják az éveket,
de ha vihar készül, hadd érezzek oly erőt,
melynek tüzében benne éghetek!

Hogy mondjam el, szeretlek,
hogy ne legyen közhelyes
elcsépelt a szó? Úgy szenvedek,
Mert a fogalmat felhígították
könnyű emberek.
Csak annyit mondok: nélküled
élnem már nem lehet!

A szeretet ünnepén manapság az ima,
hogy a papok szájából oly pátoszos a szó,
(meg amit a hívőknek kell hallania)
hogy az „Isten a szegényekhez legyen jó!”

A sorsunk lett a szárnyalás:
új távlatokat ismerni meg,
ahol nem jön senki más,
mert ez a kettőnk érdeme.

Mindig és mindig...
beragyogod fénnyel a szobám,
árnyak szaladnak
a szekrény mögé ostobán.

Már nem akarok kiabálni sem,
mert ízetlen homokkal tele a szám,
s hogy hova köpjek, sem keresem,
hisz minden visszahullik rám.

Szeretném átélni a régi szép éveket,
de nem köszönnek vissza. Kutyák csaholnak,
s vérszívók lepik el a kék eget,
valahol tegnap elveszett a holnap.