Álmodtam, hogy megmozdul a gát,
Egy hömpölygő folyam elönt mindent,
Elsöpri a hazug álnokok hadát,
Az Igazság virága kivirul itt lent.

Gonoszom védelme, ha már nincs kiút,
Akkor ördögnek csókolok kezet.
Félelmem nem szűnik, végtelenbe fut.
Tőlem csak alázatot kér, s vezet.

Ölelj, ha kedved arra támad, ha kéred,
Ha szőke tincsed engem tiporni akarat,
Igázni létem, rám úgy hulljon a véred,
Hogy egy édes csókért átüssem a falat!

Érted

Utam a szállástól még igen szerény
Egy jól kitaposott gyalogösvény.
Balról szellő, árnyéktalan nap tüze ver
Míg jobbomnál rám tapos a fehéreper.

Az élet hol édes, hol meg mostoha.
A siker ellentéte nem a kudarc, soha
Hanem a középszerű, vagy ostoba.
Essek el, csak olyan ne legyek soha!

Egy ponton túl, már nincs fájdalomküszöb,
Mind tisztelőm lett, ki engem üldözött,
Bár haraphattak, úgy, mint a veszett ebek.
Mára kardjuk, sem átkuk nem érintenek!

Egy ponton túl, már nincs fájdalomküszöb,
Mind tisztelőm lett, ki engem üldözött,
Bár haraphattak, úgy, mint a veszett ebek.
Mára kardjuk, sem átkuk nem érintenek!

Ha szeretni akarsz, ölj meg minden éjjel,
És légy olyan, mint az utolsó kenet,
Porladó hamvamon izzó lánggal égj el,
Ne félj, hajnalra megmentem a lelkedet!

Budapest 2017-07-08

Itt oly tiszta minden, a rét, az illatok
A messzi bérc kékje az éggel frigyre lel
S onnan friss patakok hullanak,
Míg napsugár a fűre harmatot lehel.

Engedjen, kinek túl kemény szavam.
Nem hitem a csillogó giccs szívekkel
Röpködő galambok, s nem alkuszom
Mert engem sokkal több, mi érdekel.

Szállni szeretnék a széllel az ismeretlenbe
Új kapukat nyitni izgalomtól megremegve,
A napsugár fonalából szerelmeket szőni,
S szárnyalván, legendáknak úgy köszönni.

Bár mit tettél is, már nem haragszom rád,
Bús volt az ősz, és oly rideg a tél,
Bőrig áztam, de már simogat a napsugár.
Akartad, hogy fájjon, de nem volt játék,
Csak neked. Többé nem kapsz vissza már.
Nem is bosszú ez, hidd! Csak elveszítettél.

Felhők gyűlnek, lassan tornyosulnak
Az égre fehér, szürke foltot hintenek,
Azúrt falnak, hol meg ráborulnak,
Köztük olykor egy – egy sugár integet.

Itt ragadtam én, bár csak vándor vagyok,
S ide, hogy, miért tévedtem én?
Idők, korok között ballagok,
De szabadulnom innen nincs remény.

Téboly ez vagy balszerencse?
Már rég lyukas az ország zsebe,
Se morzsa, se szem lencse,
Mégis kövér kiskirályunk ebe!

Zúg a fejem, mert mindenki mást szolgál, 
Idegen érdekek, idegen urak,
Az anya eladta gyermekét, s a bál,
Ahol a vérszívó friss nyakat kutat.

Oly hosszú volt a tél, oly fagyos, jégverem,
De olvadt dérrel újult álom így terem,
Márvány, és koporsómból zúzott kőfalak 
Mert a kereszteken túl is láttalak,

Érzem, olykor pihennem kellene
Száguldó vonat életem űzöm, hajtom,
Örömöm, bár sebekkel tele 
Míg rohanok az alvilágot hallom.