Egyszer csak úgy találkoztunk véletlen, valahol,
És megrezdült a háló, melyben ott a gól.
Akkor dallamot fújt a szél velem szembe,
Nekem most sem szól attól semmi szebben!

Szakadt szárnyú felhők andalognak
Csendben magukat a sötétségbe lopva
Félve tekintenek le az izzó horizontra
A még tűzben égő vaskohóra.
De lassan kihűl az is, tudja vége,
Ezért szomorú a vízbe hulló tükörképe,
S nem elég, hogy búskomor a mása
Azt is töri a Tónak néhány vitorlása,

Az alkony a boltra egyre mélyebb kéket fest,
S apró felhőköntösében díszeleg a nagy éji égitest,
Fénye hidat ver a mozdulatlan nagy tavon,
Nászuk a vízzel tán képzelem, de hallgatom,
A lágy habokon ringatóznak, mint egy kis ladik,
S csendben ölelkeznek ők, önfeledten hajnalig.
Lámpák vibrálnak a túlsó parton szerteszét,

Szorosan, szinte egymásba ölelkezünk,
Érzem a szíved ritmusát. De jó nekünk!
Kicsit mozdulsz. -Így is jó? – Kérdezed.
S lágyan hajamba túr a két kezed.

Vérfarkasod lennék! A Telihold is éget,
Ölelésben, amely soha nem ér véget,
Úgy innám a véred, széttépném a tested,
De hogy jól lakjak, rövidek az estek.

Ha zord sziklák közt vihar tombol,
néha alig bírom,
Hisz a fagyos testemen zúzmara ül,
vagy a vörös szirom:
Ekkor tudom, hogy itt vagy velem,
bár lehet képzelem,
De ha mégis, könnyű, nyári szellő
játszik énvelem,
Mely átölel, vagy port kavar, de
koránt sem bánom,

A tér végtelen, de nem a nekünk szánt idő,
Ahol minden pillanat halkan araszol,
Vagy tova fut, hisz a boldogság oly erő,
Mely éltet, s benne minden rólad szól.

Az ajándék úgy szép, ha váratlan, 
És Te most itt vagy nekem,
Hogy megsemmisítem önmagam, 
Hisz megszűnik az értelem.

Őrülten szeretném tűzben égő 
vad szerelmed,
vagy a kriptát téli fagyban, hol 
a halottak énekelnek.

Jő a hajnal, és csendesül az énekem, 
de itt hagytad a párnán az illatod nekem,
Kel a Nap, beragyog a szobám ablakán,
de nem gyógyít, inkább olyan sarlatán.

Mily gyönyörű volt az első szerelem,
Könnyedség, félszegség, néha játék,
S mint egy pillangó röpködni szertelen, 
De ilyen virágot ma már úgy sem találnék.

Hogy szeret az erőshöz tartozni, 
az ember gyengesége az,
még akkor is, ha sokkal többet
bánt, mint oltalmaz.

Tán találok valamit a szürke csendben, 
egy alak mozdul, vagy könyörög ijedten.
Tovább megyek, búsan nyöszörög az az avar,
de rajtam kívül ez már senkit sem zavar.

Űznek, hajtanak a gondolatok,
közöttük mégis csak egy rab vagyok,
s rázom láncaim, mintha lennének,
őrült játéka egy bolond elmének.

Egy fekete csuhás valahol itt kaszál,
érzem, tán tudom, mert a hamu erre száll,
s e pernye szürkén fedi el a színeket,
elhervadt a rózsa, hadd mondjam el neked!

Játszanak a felhők, széllel kergetőznek
Vele szárnyat bontanak az álmok.
Bólogató nyárfák, köszönnek a zöldnek,
Míg én szürkén árnyékukban állok.