Meghívtak vacsorára a nagyon jó barátok,
ott volt némi áldás, meg a legsötétebb átok,
(igaz, az utóbbiból több volt, meglehet)
s a „még nem tudják ki vagyok!” emberek.

Volt már régi szép idő, nem is egy, s nem három,
ha csúnyán buktam is, a rám kirótt ösvényeket járom,
nehéz a keresztem, de az Isten még el nem hagyott,
már csak egy angyalt ismerek, a többi mind halott,
nem azért mert épp forrón ölel, hanem a tudat,

Rossz álmot láttam, szörnyű volt, inkább nyomasztó,
egy irányba menetelt, minden földi halandó,
mintha nem látnák, hova viszi őket az az út,
mi békét rejteget, esetleg nyomort, vagy háborút,

Most itt minden olyan könnyed, lenge,
és szép, mint az ezerszínű lepke,
s a Nap sugarában fürdik minden.
Tudom, mindezt el kellene hinnem.

Fojtó félelmem vallatja a monoton időt,
fogaskerekek kattognak agyamban,
elektromos relék, míg keresem a nőt,
ki fülembe súg..., de már rég hallottam.

Mert nem ölelsz holnap,
sem holnapután, úgy bánom,
de csókod emlékei a számon,
valahol még ott lapulnak!

Vajon hányszor nyújtottam kezem,
hogy segítsek az elesetteken?
Húztam volna fől barátot, idegent,
míg ők le: "Nézd milyen jó idelent!"

Ti, csillagos éjt szövő színes álmok,
verejtékes párnáim közt megtaláltok,
hol egy nő kebelén pihen karom,
s ha ismét ver a szívem, őt akarom!

Hosszú volt az út, míg idáig elértem,
gáncsos, köves, álnok és gyönyörű,
és ha csalfaság volt az én vétkem
az köpött rám, ki sohasem volt hű...

A hajnal aranya átkúszik a redőny réseken
még csendben álmodik a sötét szobám,
de az köszön, felizzik, táncot jár a testeden,
szívem ismét ver, megmozdulsz, tincsed hajol rám.

Nemesek, véreim! Védjetek meg minket!
Itt van kardom, élre fent kaszám,
Testemről vér mossa az inget,
Földet öntözzön! Ez az én a hazám!

Engem ne szeress, kérlek ne is érints
Én vagyok a zúzmara, a varázslatos álom,
Mely nélkül a csillogó tél sincs,
Ha olvadok, kincsem eltűnik a sáron.

Úgy elszaporodtak a puhatestű jellemek,
hogy naggyá nőttek, mint a megvadult boly,
melynek hangyáit eltaposni sem lehet.
Rég vannak, csak épp bujkáltak valahol.

Képzetünk, mint a fellegek,
szállnak vágyaink egén,
melyek tűzvirágot teremnek,
benne lángolsz, veled én
 

Sötét árnyak, szürke felhők,
nekem már nem ártanak.
Mondd! A szivárvány fölött
még hogy imádjalak?

Mert ez a mi napunk, s ez oly alkalom,
hogy kávé, pezsgő folyik az asztalon,
míg édes csók mögött az összetört tálak...
Jó lenne, ha ismét megerőszakolnálak?

Ebben a Nőben van valami,
valami megfoghatatlan, isteni,
vágy és szenvedély, de annyi,
hogy nem győzöm szeretni!