Pajkos fürtök játszanak a széllel,
virágok illata sárga, lila kéjjel
szárnyal köztük ábrándos elmém,
puha érintéssel, ahogy én szeretném.

A bűnt az adófizetők pénzén élősködök írják körbe,
mi rájuk nem érvényes, csak a csóró adófizetőkre.
s mindig a törvény legteljesebb szigorával járnak el,
oly nagy a rend, hirdetik, mégis mindennek lába kel!

Bágyadt, bár szokatlan az őszi meleg.
Egy ital, egy kávézóban reád várok,
köröttem csak vánszorognak emberek,
mint valami főkönyvben az unott számok.

Manapság birkát legel a rét,
és mivel már ez is van, 
távcsőbe néz a magyar űrkutatási biztos,
majd bőszen sikálja annak üvegét,
mert a fehér pontok közt,
azért sötét, mert szerinte az piszkos.

Elmék hantjánál gazt legel a gebe, 
nincs ki megülje ebből van elege,
hol meg inna, kiszáradt az árok,
szerenád, ha fülébe egy varjú károg.

és most itt vagyok egy dzsungelben,
mint Maugli, a félmajom kölyök,
de senki sem tudja én honnan jövök.

Vajon mit szólnának most az emberek,
ha kódolni tudnák a tekintetet,
ha éreznék azt a kettőnk közti tüzet:
„hülye, ki pokol lovasára tenne még le tízet?”

Több akarok lenni, mint egy kő! 
Több, a sziklában karcolat,
melyet moha, be, sohse nő,
üzenet, az utókornak gondolat.

Az utolsó csepp víz a sivatagban,
mint amikor az élet fogy el halkan,
végső napja kincs, tudom meg mennyit is ér,
hogy mily kegy, mikor kezed kezemhez ér.

Szeretnék mindig melletted ébredni fel,
hol a hajnali széllel rigó énekel,
vagy odakinn éppen hópihe szárnyal…
Mindegy, ha ajakad játszik forró számmal!

Budapest 2018-10-24

Kutyák ugatnak, csaholnak veszettül,
míg én csak lépek rajtuk keresztül,
csorgó nyálú narancsszín, mi rég veres.
Köpnöm rájuk még csak nem is érdemes.

Egymásba bújó nappalok és éjjelek,
s lángolás, egy rózsa szirma megremeg,
így olykor elégek, hol meg kőromon,
csak az ölelésed mára templomom.
Ott oltárrá formázom a testedet,
mert harmatcseppje hitem szenteltvize lett

Két birka terelgető kutyuska beszélget a réten.
Az egyik inhalál, levegőt sem kap, talán nincs is észen,
rózsaszín álmában: „sokkal jobban megy, mint régen!”
míg a mester int: „csak aludj, a sorsod én intézem!”

Csak néhány óra út hozzád, 
jó volt a mennyországhoz érve,
s oly forró volt a szád!
Röpke percek, s így megérte.
Nekem! Bár ki tudja
mit hozhat majd a holnap.
Elbukom, s felállhatok újra,
olykor rám köszönnek holtak.

Neked adom a napot, fent a holdat,
s ha kell eldobom a múltat, csak a holnap, 
csak veled, s minden hajnalban felkelek,
mint a nap, csak én hadd legyek érdemed!

Gyönyörű az érzés, felemel, tűzben éget,
s villámként bizsergek, ha hozzád érek.
Csak szárnyalj, s én úgy repülök veled,
hogy fönt minden tollam fodrozza az eget!

Hol megfagyok, hol a nap tüzében égek
bár a törött üvegek közt óvatosan lépek,
és lassan a haladok a végzetem felé,
míg utam véres lábnyomom, ha élteté.