Most Hunok törnek át a Nagyfalon.
S a kínai császár kér, könyörög,
Oh, Isten, oltalom, oltalom!
Sok halott, s van, ki vért hörög!

De a haragvó íjászok a húrt,
Csak feszítik, míg könnye hull
Patakban, a leigázott népnek.
Míg ellenükben elégtételt kérnek.

Nagy az én bűnöm, és sokszor sújt a vád,
Hol kövekkel dobnak, köpködnek ostobák,
Mint kutyát, mely csahol: „Mit ugat ez itt?”
De nagy kényelmükben észre sem veszik.
Ha baromfiudvarra ráköszön az est,
Az is jelez „Vigyázz Magyar itt a nyest!"

Budapest 2017-10-08

A fáradt, őszi szélben integető fák
Tőlük emlékek, s a rozsdabarna lehelet,
Hozzám édes csókjaikat suttogják,
Búcsúszó, de szebb ez, mint a kikelet.

Most tolvajok lopakodnak el,
S véres késükön a hold fénye,
Csend, csak a tücsök ciripel.
Kínlódik, ki megússza ezt élve.

Egyszer egy római, oh, fejébe vette,
Hogy az övé lesz az Eufráteszen túl,
A kelet minden varázslatos kincse,
Bár óva intik, hogy a Pártus ott az úr.

Nem féltek ti ott a pénzek templomába’?
Szép márványok közt, bár retek a lelketek,
Míg folyik a vér, én sírok majd értetek.
Nemsokára jó a számadás órája.

Nem akartam mást, csak tudni az igazat,
Hogy miért tilos a kimondott gondolat,
Ha embernek az Isten adta, úgy szabad,
Titok, félelem szorongatja torkomat.

Folytogat az eső, míg mosolyog a sár,
És a kanyargó őszi szélben táncot jár,
A magányosan álló útszéli gaz,
Neki az idén nem lesz több vigasz,
Csak a rozsda, imbolygó nyárfa zöldje,
Mi a nagy égi szürkeségre törne.

Budapest 2017-09-21

Álmodni akarok én szépet,
Álmodni akarok, hogy veled,
Ha kell, halok, s a véred,
Ájultan, úgy iszom kebeled.

A végtelenbe tűnő csend hulláma
Ringatja el fáradt lelkem
Ez az Éden nyugtat majd,
Ha mindenben megfeleltem.

Üszkös, kopott házfalakon kavarog a köd,
Fáradt lámpa fényén a sötétség röhög,
A felhőkből némi könnycsepp leszitál,
Halandó vacog, míg egy sóhaj a mennybe száll.

E vad s hosszú forró nyár után,
Hideg ajkú őszi szél dalol,
És játszik egy szürke ház falán,
Lehelete ölelésként átkarol.

Apró kis szilánkos emlékek hevernek,
Szanaszét, lent a földön: boldogság, csókok,
Meg a többszörösen kódolt intelmek,
A karmák tanítása e létben oly sok.

Csak egy éji lepke, mely csókol, simogat,
Az izzó lámpásoknak adva szárnyakat.
Mi szívja vérem, az életemre tör,
Egy angyalból szörnyet festő torztükör,

Villámként szöknek az édes, csókos percek,
A siker órái száguldó vonaton,
Míg az idő fáján vasfogú szú perceg,
Majd ágyat szőnek puha avaron,

Könnyű esti szélben gyertya fénye vagyok,
Vörös rózsák illatai hozzám érnek,
S hogy elérjem én, olykor meghajolok.
Csak emelj föl, hisz a lábad előtt égek!

Mulandó lét, csak egy pár szó,
És köztük néhány érintés,
Mely tisztább, mint a hó.
Ölelni a végtelen is oly kevés.
Veled halandóként mégis jó.

Egy, a levelekkel játszó pajkos szellő,
Bukdácsol, majd elbújik a zöld között,
Míg egy másik ennek nyomdokában felnő,
Néhány porszemet zavarva a föld fölött.