Felhők tornyosulnak, szürkén, bután,
Mert övék a világ holnapután.
A Nap perel velük, ugyan minek?
Ha kell, ha nem, úgyis nyakunkon a hideg!

Hogy az új évtől mit is kérek?
Nekem már olyan mindegy hova lépek,
hisz a holtak tüzében lassan égek,
és röhögnek a falra festett képek

Az idő fiai most mind sorban állnak,
nevük a sötétség, a bosszú, meg a bánat,
kik aljasul az életemből rabolnának.

Néha félek, mert a sötét felhők,
egyre vadabbul zavarják az éveket,
de ha vihar készül, hadd érezzek oly erőt,
melynek tüzében benne éghetek!

Hogy mondjam el, szeretlek,
hogy ne legyen közhelyes
elcsépelt a szó? Úgy szenvedek,
Mert a fogalmat felhígították
könnyű emberek.
Csak annyit mondok: nélküled
élnem már nem lehet!

A szeretet ünnepén manapság az ima,
hogy a papok szájából oly pátoszos a szó,
(meg amit a hívőknek kell hallania)
hogy az „Isten a szegényekhez legyen jó!”

A sorsunk lett a szárnyalás:
új távlatokat ismerni meg,
ahol nem jön senki más,
mert ez a kettőnk érdeme.

Mindig és mindig...
beragyogod fénnyel a szobám,
árnyak szaladnak
a szekrény mögé ostobán.

Már nem akarok kiabálni sem,
mert ízetlen homokkal tele a szám,
s hogy hova köpjek, sem keresem,
hisz minden visszahullik rám.

Szeretném átélni a régi szép éveket,
de nem köszönnek vissza. Kutyák csaholnak,
s vérszívók lepik el a kék eget,
valahol tegnap elveszett a holnap.

Köd lopakszik a hideg téli esten,
nyelvet ölt rám, a téren átoson,
felkúszik a fán, a lámpatesten...,
majd lassan úrrá lesz a városon.

Mint amikor tornádó tépi szét az eget,
vadul űzve, hajtva a sötét felleget,
mindent elsöpörve jössz felém:
s mezítelen állok előtted én.

Hogy, hány balszerencse,
súlyos veszteség kísérte
utam, nem érdekel már,
sem a fájdalom, sem a kár,
hogy rám dőltek a falak
s kit érdekel, ki nem szeret...
mert kárpótol az a pillanat,
mikor megismertelek!

Éhes farkas: Kóborlok a hajnal ködben
Tépett húsom, vér csorog mögöttem
Vérzik az agyam is, úgy érzem megveszek.
Áldozatra várnak a villanó zöld szemek.

Nem tudom mi ez, felfoghatatlan jelenség,
egy új érzés, amit nem éltem át még,
de ha mégis, ki tudja mit vetettek rám,
míg a pokolban jártam, az ördög oldalán.

Vajon miért olyan jó az ölelés veled?
Mert édes az ajkad, mint a méz,
forró az öled, s oly szép a kebeled?
Vagy csak nagyon szeretlek, ennyi az egész!

A vad jeget, s a tűző napot büszkén állom,
Mint a viharvert totemoszlop,
Bár egy döglégy nyalakszik a vérző állon,
Már inkább gyógyulok, csak néha foszlok.

Robajló villám szakítja szét a testem,
S belül én farkasként vonyítok,
De lásd: szemem meg se rebben!
Feszít a sok ki nem mondott titok.