Szikrázik a nap verőfényes kéken
s hozzászól a tengermoraj,
a megzavart elmében.

Úgy akarom, hogy szemem is lehunyhatom,
ha buja testiséged, vadként űzne engem,
az éj ezüst köntösével nyisd majd ki az ablakom,
szárnyalva, míg a függöny meg sem rebben,
hogy a vágyaiddal én a szomjam olthatom.
Ölelj, csókolj, csak kés ne legyen kezedben!

Megdobbant a szívem! Tőlem életjelek
hogy a rideg márványkriptából kilépett a testem 
de egy átok miatt újra elveszítettelek.
Ezért a világ képére a halálfejet festem!

A Fidesz jóízűen kommunistázza mindazokat, akik nem értenek a politikájukkal egyet, de a tőlük tanult eszközökkel építik a saját diktatúrájukat, mindamellett gőzerővel államosítanak. Előbb csak a nemzet vagyona került az államként működő haveri körhöz, majd a vörös rezsimen is „túlnyúlva”, már a magántulajdonokat is árverezik.

Érzem az illatod, te vagy a kéj, te a vágy!
Most! Élet és halál közé vigyél magaddal,
de ha testemből a vér csöppenne rád:
Nekem, ne hazudj, mert nem te vagy az angyal!

Fák között az ösvény, láb taposta útját
megvénült moha ülte sziklák közt a por, 
kísérni fejét felüti a kis virág, 
mely csendben kúszva véget ér majd valahol.

Mint az izzó láva forró vagyok, égetek,
vagy hideg, kemény, mint a márvány, de nemes.
bonyolult számításban a hosszú képletek,
míg egyszerű. Megoldást magadban keress!

Ti! Minden szép szólamú, bájos arcú démon,
kinek ajka hűs, lelke mélye sötét verem!
Mézes csókotokra véremben a szérum,
Kár a szó! Az angyalokat megismerem.

Úristen, ha egy őrült fegyverkezni kezd!
Az ember még belegondolni se mer,
mert volt már rá példa a történelemben,
az utolsót úgy hívták, hogy Adolf Hitler!

Hihetetlen sok az okos mostanában, valahogy, 
és tűzzel vassal hirdetik, hogy a viktoruk a fény,
az isten, míg ők hírhozók, a földre szállt angyalok.
Nem kértem belőlük, mégis úgy érzem mind enyém!

Hadd lássam eme esküvőn ki, kit temet,
(az eljegyzési fotón oly szép a képkeret)
és most üdvözöljük a boldog ifjú párt,
egy szelet mongolból, meghívok egy tatárt.

Már több napja esik gyöngyöző szemekkel.
Szürke verejték. Rám omlik a ködpalást,
és vérében fürdök minden egyes reggel!
Szobámban hallgatom az esőkoppanást.

Latba vetem minden vétkem és érdemem.
Manapság boldog lenni, csak úgy nem lehet.
Vajon mit kell tennem? Magamtól kérdezem,
mert e korban csak a bűnös kaphat érdemet!
De ha ez az ár, kösd fel magad, ez a felelet.

Fellobban egy tincs, majd kettő
feltűnik az aranyhajú lány
sistereg az éj, fehér köntöst vesz a felhő 
úgy díszeleg kéklő társa oldalán.

Tudom már, hogy a csillagok is alá hullnak,
és ideszabott létem csupán csak egy börtön,
feladatom végezve van esély, hogy szabaduljak,
talán, de addig sok álmot kell összetörnöm.

Kérlek ne égj annyira, ne lángolj, mert fáj. 
elapad a folyó, és a fű is kiég,
a csókod száraz, és szikes lesz a táj.
bár azt mondod szép, de nem látom színét.

Utolsó lovagja lettem én egy letűnt kornak
melynek égig érő tornya pillérénél korhad
s ékes szóló papjai szenteltvízben égnek.
Én még őrzője szerelemnek, szenvedélynek,
s a porig égett várnak dicső szép, emléke,
de kiszáradt part, hol a kezdetnek is vége.

Az ifjú megölelte apját, nem hálálkodott, hanem elragadta tőle a kardot. 
--Apám, még időben jöttél, hogy ne egy tébolyodott roncsot találj a láncokon lógva. Nem tudom meddig raboskodtam, csak azt, anyám halott, és ezt nem hagyhatom! Bosszúszomjam vérrel csillapítom.