Korán ébredő kikelet,
Hóvirága buzgón csenget.
Rügyet bont, virágzik a táj,
Gyönyörű vagy magyar hazám!

Az ősszel elvetett magvak,
Búzaföld zöldjében laknak.
Szőlő rügyez dombnak ormán,
Szeretlek szép Magyarország!

Gyárak buzgón üzemelnek,
Játszanak a kisgyerekek.
Diáksereg tanulni jár,
Okos fejből nincsen hiány.

Fától-fáig vékony cérna feszül,
a hulló levél lent összevegyül,
színes foltok mint talajtakarók,
szélnek lesznek mit zörgőn felkapók.

Köti-szövi hálót szorgalmasan,
levél néha ott ragad álmosan,
reggeli harmat vidáman csillan,
én már többször bele gabalyodtam.

Ó ti ötvenhatos ifjú harcosok,
 Kísért benneteket balsorsotok.
 Igazság fegyverével kezetekben,
 Lángoló szívvel utcaszegletben.
 
 A szabadságért hősként küzdöttetek,
 Kockakőre hullt lelkes szívetek.
 Igazság eszméit avar takarta,
 Évek múlva kikelt annak magja.
 
 Könnycsepptől ázik rátok emlékezve,

Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,

Az én hazám Magyarország,
Vár áll hegyeinknek ormán.
Elmeséli történelmünk,
Velük győztünk vagy elestünk.

Világháborúk idején,
Vérbe fagytunk harc mezején,
Csatlósként csak rohamoztunk,
Alattvaló ország voltunk.

És október huszonhárom,
Fiatalság mindenáron,
Életét is adta érte,
Hogy szabadság legyen végre.

Fájdalom látni több sebből vérző testedet, Hazám.
A sebek, melyek láthatatlanok,
nincs, ki bekötözze.
Őseink, ha látnák mivé lett,
amiért harcoltak s vérüket adták.

Véráztatta földön, halottakon
lépkedünk és vészes jelek
közlik a hírt: tanító a múlt,
győzelem a jelen
és gyógyít a jövő, de ma még
peng a kés életünk ideg húrjain!

Lelkemben zendülés, - harangszó,
És székely kürtök riadóznak,
Oltárnál megáldott szavakból,
Himnusz szól, Pro patria nosztra.
Szabadság, Petőfi reménye,
A legjobbak meghaltak érte,
De emberségük csillagfénye,
Fáklyát gyújt szívünk ünnepére.
Távoli csillagként derengő,
Most visszatérő égi fények,
56’ vérfoltos egéről,

Motto:Mit mondhat nekünk orosz, angol, francia,
Ha általuk lettünk a népek koldusa?

Európa szívében, Budapesten,
Jajveszékel, dübörög az ég,
A Corvin közben, Széna téren,
Emberirtó verőfényben,
Írt köveken járok ünnep reggelén.
Vérfövenyen, - sápadt arccal,
Mély zavaros kábulatban,
Hallgatom a gránátok, hogy zuhognak?
Az ünnep-hangú késő őszben,
Vérpad épült, - vesztőhely az áldozatnak.

A féltők koldus énekeseit nem kérdezte senki se,
akiket egyforma sors húz a földre le.
Ki vette észre soraik nyüszítésében a vádat,
hol besűrítve él népem, nemzetem élete?
Önkény kényszerében, idegen utak porára írjuk
bánatunkat, amit elfújnak a nemzetközi szelek.
Választott istenek felé fordítjuk arcunkat,
de hazudnak, becsapnak a földi istenek.

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát
Láttam apámat, ökölbe szorult kézzel állni némán

Ó én édes hazám!
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni?
Megcsonkított karod,hogy tud átölelni?
Gyermekeid a távolból
Hogy tudod csendben hazahívni?
Hogy tudsz mély szakadék felett
Hidat átvezetni?

Pályázatra:1.,(1956.okt.23-nov.4.)

Ó, én édes hazám, Magyarország!
Fájó, aggódó szívvel gondolok rád
Nézem a földgömböt, nézem az orcád
Megélt történelmed határaid alakították

Te vagy szíve a Földünknek!
Minden hódító nemzet, fente rád fogát!
Tatár, török, német, osztrák
Sorolhatnám tovább!

Mit üzenjek a mából,
éltelő nappalaid sorjáról,
születő, elhaló gyermekeid
életéről, édes Hazám?
Talán meséljek a földbetaposott vérről...
--a téglák-betonok közészorult hangokról
az örökre eltüntek jajszavairól?
A meg nem születtek némaságáról,
az élők józan gondolatáról, vágyából
született párnapos szent élet csodájáról?

Édes Hazám az...

Napraforgó ha rám nevet,
sárgán mosolyog és kerek,
benne fekete a magja,
madaraknak csábítója.

A tengeri is beérett,
ablakon az ősz benézett,
nemcsak tavasz forradalom,
októberben egy szép napon,
kart-karöltve, az utakon,
remegett a birodalom.

Az én hazám szép Magyarország,
itt legkékebb az ég és a búzavirág,
itt van legédesebb íze a méznek,
erdeinkben manók, és tündérek élnek.

Az altatódalt nekem itt dúdolták,
Csodaszarvas meséjét fülembe súgták,
tisztelni tanítottak az öregeket,
méltón megtartani az ünnepeket.