Édesanyám, lelkem
(Anyák napjára)

Édesanyám, lelkem
Reád emlékezem
Anyák napján már
Nem köszönthetem
De örökké szereti őt szívem

Édesanyám, lelkem
Szeretettől csordult szívem
Ott élsz szívem közepében
Nagyon jó Édesanyám voltál nekem

Köszönöm, Istennek, hogy anyám lehettél!
Karodra vettél és ajkadhoz emeltél.
Köszönöm, hogy vártál és mindig szerettél,
Bíztál bennem, mert mást nem is tehettél.

Mikor vihar sodort messze távol tőled,
megbocsátott érző, anyai szíved.
Kevés idő jutott mindkettőnknek jóból,
Nem is értek másból, csakis a jó szóból.

Mire megszülettem, te már elmentél.
Messze, távol jártál, velem nem lehettél.
Emléked nyomáról beszélnek a fák is,
Levelek suttogják, ágak hajladozzák.

Jó ember voltál, mind ezt mondják rólad,
Hiszek minden szónak, mert a szeretetről szólnak.
A szeretet az örök, bízhatunk benne,
Lelket felüdítő, a háború itt vesztes.

Anyám anyagi halmazából
Kiváltam testként 
Anyám rezgését tovább vittem én
Most már két test rezeg 
Egy szeretet frekvencián 
Egymást erősítő rezonancián
Ha anyag el is válik egymástól
A szeretet összekötő hullám
Örök nem győzi le távolság 
Anyám az értem könnyeid 
Most is szórva kincseid 
Csillagok lettek az égen

Míg anyám vajúdott 
Apám kíváncsian várt
Akkor még nem volt 
Ultrahangos röntgengép
Mely megmutatta 
A születendő csecsemő nemét
Mikor megszülettem 
Apám s apja felsőhajtottak
Igen a második már fiú
Akkor még az iparra gondoltak
Végre lesz utód
Aztán a kisipart a történelem 
Csúnyán elsöpörte 

és legördült megint az arcomon
egy utolsó és fájdalmas könnycsepp
mint azon a végső, bús alkonyon...
hisz akkor lett minden törékenyebb

ott voltam melletted, édesanyám
próbáltalak újra éleszteni
de láttam, már hívott édesapám
s én szerettem volna üvölteni

elmúlt negyvennyolc év, mióta elmentél
de a fájdalom még mindig nem tompult
s a negyven év emléke, amit megéltél
továbbra is eleven, meg nem fakult

köszönöm neked, hogy édesapám voltál
hogy úgy neveltél, mint egy jó barátot
focizni és bokszolni is tanítottál
és szkanderben legyőztem a családot

Ahogyan lelkemben mámor,
Apai hegedű rezgés,
Ugyanaz a mostohámtól,
A szép citera hang pengés.
 
Téli estéken vigadtunk,
Bátran egymással táncoltunk.
Felolvasását hallgattuk,
Ilyenkor oldottak voltunk.
 
Bezzeg mikor jött a tavasz,
Kezdődött a kinti munka.
Szigorú lett apánk hangja.
Nem lehetett senki lusta.

Édesanyám áldott lelke,
Apát is pótló munkával.
A sorsunkat egyengette,
Vágyott teljes boldogságra.
 
Özvegy férfi hat gyermekkel,
Kereste a biztonságot.
Anyukámmal emelt fejjel,
Kötöttek új házasságot.
 
Ott hagytuk a bús kesernyés,
Rezgő nyárfás otthonunkat.
Öleltük a sok testvérkés,
zengő-bongó jó sorsunkat.

Simulnak a kies tájba,
Piros tetők fehér falak.
Erdőn susog rezgő nyárfa.
Suttogó szél szárnya alatt.
 
Boldog évek élénk házban,
Két kis lármás lány gyerekkel.
Szőlőtőkék gyümölcsfákkal,
Ágat húzó bő terméssel.
 
Édesapám díszt faragott,
Kiskapura kerítésre.
Akkor újként fülhallgatós,
Rádiót alkotott szépet.

Szívküldi - Apunak

Három évtizede
csillagszemed látom,
nem múlik hiányod
e földi világon.

Szívemet simítja
ében-hajad fénye,
gyengéd szereteted
megannyi jelképe.

Önmagad alkotta
kedves esti mesék,
szavaid, tetteid
kedvemet keresték.

Ő az ANYÁM

Somogy-országnak volt Ő a kincse,
meg is született szüretre,
kalandos volt életútja,
csónak vitte míg ölelte anyja.

Édesapja öröksége,
utat talált délvidékre,
így ott éltek úgy öt évet,
de ott sem leltek menedéket.

Nem akarok másra hivatkozni
Más lelkiismeretébe avatkozni
De folyton vérző költői szívem
Lángolón távozó könnyem
Egyre jobban csak azt dobbanja
Valót látni kéne kitakarva
Nem ezt akartam mást akartam
Ím kitakartam megtagadtam
Szívemben lázong az emlék
Szellőből forgószél tombolódik
Az igazság sortüze zúdul

Korán ébredő kikelet,
Hóvirága buzgón csenget.
Rügyet bont, virágzik a táj,
Gyönyörű vagy magyar hazám!

Az ősszel elvetett magvak,
Búzaföld zöldjében laknak.
Szőlő rügyez dombnak ormán,
Szeretlek szép Magyarország!

Gyárak buzgón üzemelnek,
Játszanak a kisgyerekek.
Diáksereg tanulni jár,
Okos fejből nincsen hiány.

Fától-fáig vékony cérna feszül,
a hulló levél lent összevegyül,
színes foltok mint talajtakarók,
szélnek lesznek mit zörgőn felkapók.

Köti-szövi hálót szorgalmasan,
levél néha ott ragad álmosan,
reggeli harmat vidáman csillan,
én már többször bele gabalyodtam.

Ó ti ötvenhatos ifjú harcosok,
 Kísért benneteket balsorsotok.
 Igazság fegyverével kezetekben,
 Lángoló szívvel utcaszegletben.
 
 A szabadságért hősként küzdöttetek,
 Kockakőre hullt lelkes szívetek.
 Igazság eszméit avar takarta,
 Évek múlva kikelt annak magja.
 
 Könnycsepptől ázik rátok emlékezve,

Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,