Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Midőn arra gondolok,
hogy nem vagy itt,
meghal a remény,
s vele együtt pusztulok el - én.
Mi ez a varázs, te Szép?
Szívemben te ki vagy?
És én miért vagyok - ki téged így szeret
- hasztalan!
Ez a sors annyira bizonytalan.
Csak a mélyben vélem lelkemet,
s nem látom benne a fényeket!
Szomorúan nézem magam,

Milyen a szerelem? - kérdezem magamtól,
Választ még sem várhatok a Holdtól…
Van, hogy a szerelem ártatlanul tiszta,
Néma a száj, csak a szemek tükre az,
Melyről az érzelem fénylik, mint a Nap.

Dalol a fa, és dalol a virág.
Dalol a rét, és dalol a világ,
dalol a fákon zsenge falevél,
egyre csak a szerelemről mesél.

Dalol a fűben a kicsi bogár,
énekéhez nem kell neki gitár.
Nótás tücsök húzza hegedűjét,
párjának vallja forró szerelmét.

Dédelgetett, nem várt, mély érzelem
Adatott meg a sorstól neked, s nekem,
Lelkünkben otthonra talált a szerelem.

Ahogy jöttél, úgy el is tűntél hirtelen,

Barna fiú lett szerelmem,
tánciskolán kért fel engem.
Úgy megtetszettünk egymásnak,
egy táncra sem adott másnak.
 
Keringőnél szinte szálltunk,
a báltermet körbejártuk.
A társaink jól megnéztek,
Ámor nyila el nem tévedt.
 
Oly sok kedves sétánk során
meghallgattuk egymás sorsát.
Félárvák vagyunk mindketten,

Csókolj úgy, mintha élnél,
Csókolj úgy, mintha félnél,
Csókolj úgy, mint ki halni megy,
Mint kinek ez a csók... az élete!

Ha szabad a csók, nincs abban szerelem,
Az csak íztelen és keserű méz!
A csók az, amiért harcolnod kell,
Amiért, ha kell, meg kell küzdened!

Dalolni volna kedvem, ha nézlek,
Ajkam édes csókját, ha még érzed,
Le ne töröld sohasem mosolyod.

Az álmaid csak te irányítod.

Ó, szerelem,
mely vágyak, lüktető ÁRAMLÁSOK,
ÖRVÉNYLÉSEK, vad HULLÁMZÁSOK,
égig emelő GYORSULÁSOK,
LASSULÁSOK váltakozása,
mely az izzó vágyak egybe CSAVARODÁSÁVAL hozza testünket tűzbe.
A FELKORBÁCSOLT vágyak robbannak, mint a vulkán,
s az érzelmek testünkben SZÉTTERÜLVE közlekednek egyre gyorsabb ütemben ereinkben.

Emlékeim a múltban járnak,
Mikor illata volt a sárga rózsának,
Mikor szeretettel nyújtottad felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Ragyogott a napsugár,
Táncot járt örömében a Dunán,
Szép szavakkal jöttél felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Te vagy a virág pajkos, tarka réten,
én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.

Te vagy a szó a hófehér papíron,
én meg a tinta, hogy neked mindig írjon.
Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja,
én meg a könny, mely arcodat simítja.

Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.
A kettes számrendszer rendre dolgozik
halkan, hogy ne hallja meg senki sem.
Édesem, te most mért is vagy itt,
ez lenne az a híres, nagy szerelem?
Akkor tiéd vagyok, ölelj csak megint,

Édes dallamok rezgő hullámain,
szétfoszló vágyak s álmok lágy ölén
suhanok némán az ismeretlen csöndbe.
Képzetem színes ringó gondoláján
viszem magammal szomjas álmaim.
Magukhoz ölelnek a csábos éjszakák,
s fülembe suttognak csókos angyalok.
Éji harmat simítja ráncos homlokom,
túl vagyok régen ím' minden bánaton.

Olyan szép kék, mint a kék ég.
Mit is mondjak róla én még?

Apró gyökereit megveti ő bárhol,
nagyváros közepén, vagy Világtól távol.

dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve
még erőtlen tested lágy, puha hó öleli
gyenge napsugár bimbódzó erőd növeli
lelkesen kinyújtod karodat az ég felé
bizakodva tekintesz egy új tavasz elé

2023. február 23.

Oly szép e rózsaszál, 
fehér szirma porcelán.
Rózsabokor csodás dísze,
mintha menyasszonyi ruha lenne.

Apró fehér rózsabimbók sora,
s ha kinyílnak, hófehér bokréta.
Gyönyörködöm sokszor benne,
szívemnek a fehér rózsa a kedvence.