Istenem, ki vagy az élő szeretet,
Hallgasd meg esdeklő kérésemet!
Oly sok az emberi szenvedés!
Hadd legyek a segítő cselekvés!
Legyek szellő a tikkasztó nyárban,
Enyhítő csepp a szomjak oltásában,
Szeretet legyek a szeretetlenségben,
Kenyéradó kéz a kenyértelenségben,
Könyörület legyek a könyörtelenségben

Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!

A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.

Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.

Búcsúkönnyet hullajt a nyár
s tovaillan vándormadár szárnyon.
Színesednek már a lombok,
dalos madár nem dalol az ágon.
Tarkabarka levélszőnyeg
takarja be a ligetek útját.
Őszi szellő vidd magaddal
a lelkünknek reményvesztett búját!

Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg, minden rideg.

Nincs már tovább? Most vége mindennek? 
Ennyi volt? Mégsem, a test bár nyugszik,
átadja magát a természetnek,
hamvaiból új élet virágzik.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

A horizonton feltűnik egy aprócska felhő,
ráül a nyár, s áttetsző kékjére árnyék vetül.
Lassan érkezik, harmata szelíden hízelgő,
utolsó táncával fülembe lágyan hegedül.

Kecsesen jár, lábai már érintik a tölgyet, 
lebegő palástja könnyező pázsittakaró,
miként aranysárgává ruházza fel a földet,
ahogy jött, tovalibben, mint egy szélvész csavargó.

Látod a kakas is felkelt,
felköszöntötte a reggelt.
Kukurikú szólt hangosan,
rád tekint most, oly pajkosan.

Kacér szeme ej, de csillog,
Kotyogó anyó csak pislog.
Megint lesz majd kalamajka,
hangja szól, mint balalajka.

Áttetsző fényében már táncol a hajnal,
pillangók szállnak, szívében ébred a táj,
az árnyék ábrándján mindent összekavar, 
parányi létében én megállítanám. 

Harmat száll, lassan öltözteti életét,
gyengéden oson, simogatja színeit,
elsuttogja hűsen távozó énekét,
magára hagyja legféltettebb kincseit.

Parányi szívek édes otthona,
festett rajzokkal a gyerekszoba.
Ott, hol a színek életre kelnek,
hol csak neked, ékesen regélnek. 

A falon a hősök ismerősek,
mindig vágyakozva nézelődhetsz.
Minden este új mesét álmodhatsz,
s daliákká is bátran változhatsz. 

Néhol még zöld ruhában pompázik a természet,
átöletve elringat, ahogy szelíden nézed.
Sárga levelek sejtetik az ősz érkezését,
erdei ösvény feltárja a beszélgetését.

Az életünket átfogó, véget nem érő matekozás késztetett e sorokra.

A színes nyárlopó bekopogtat,
s falevelek hajladozva intenek,
ölelő szellővel keringenek,
míg mosolya csalafintán csalogat.

A lét hintáján ülő napokat,
gyengéden érintik apró ingerek,
hogy mindig előre tekintsenek,
és gondoljanak a szép évszakokra.

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Írói életbölcsességek (?) - kötött formában.