Millió gondolat kavarog bennem,
mi lenne helyes,
mit kéne tennem!
A fájdalom, mely oly régóta velem tart
utamon,
nem hagy el, pedig úgy érzem, már-már
untatom!
Összeszorított szívvel tűröm a fájdalmat,
hiszem, hogy életem még valami széppel
kápótolhat!
Szívem még tűri a fájdalmakat,
és reméli,

Angyalként szálltál a földre, kedvesem,
s én azonnal beléd szerettem!
Szerelmem, én rád oly sokat vártam,
s oly sokszor a szívemet neked kitártam!
Mikor végre eljöttél,
rohantam karodba,
s te magadhoz öleltél!
Testünk aranyszálként fonódott össze,
szerelmünk így lett beteljesülve!
Én édes szerelmem, vágyunk nem szűnik

Tavaszi szél játszik a barackfa illatos,
halványrózsaszín virágainak törékeny szirmaival.
Virágszirmok sokasága, mint télen a hópihék, szállnak,
s a tavaszi szellővel egy csodálatos keringőt járnak!
Így táncoltál bele a életembe
egy tavaszi napon,
s a múzsám lettél egy szivárvány színekben
pompázó délutánon!
Bár plátói e szerelem,

4. Vers

A Holló és az átok

Jaj, jaj, sajog a szív!
A bánat öl meg
a Holló karmaiban itt.

Ó, én szép Szerelmem,
ne hagyj meghalni!
Ebbe a földbe,
ne engedj temetni.

Jer értem Kedvesem!
Vigyél el magaddal!
Fogd meg két kezem,
ne legyek magamban,
elfogy az erőm... látni akarlak.

5. Vers 

Szerelem...szerelem

Szerelem, szerelem,
Mért is hittem neked?
Megcsaltad az én árva,
Én árva szívemet.

Miattad nem alszom,
Miattad szenvedek,
Nem szeret a Rózsám,
Elhagyott engemet.

Mást ölel két karja,
Mást csókol az ajka,
Szerelmes énekem,
Szemem is siratja.

1. Vers 

A te gyönyörűségedre / Óda

Teremtőm, köszönöm, hogy már szép korú lettem.
Hogy mennyi van még hátra, bizony nem kérdezem.
Minden napnak örülök, szeretem családom.
Kinn virágok, madarak, kis cicám viháncol.
 
De elhunytak szüleim, férjem, testvéreim,
barátaim, korombeli egy él, más senki.
Fájó hiányérzet már nem múlik el soha,
De emlékverset írok mindenkiről sorban.

A sors Csernobilnál atomot robbantott,  
Szürke felhő borította be a napot.
Nem volt más, mint egyik arca a kaszásnak,
Mérget ontott le, nem csak édes hazánkra.

Május volt, zöldellő konyhakertünk oda.
Földbe ástuk, felszínről eltűnt a pora.
Mégis fertőzött, évek múlva temettük
férjem, három sógorom két éven belül.

- Édesanyám, várj még,
most jött a távirat,
halál nem árnyjáték,
rohanok, bármi van.

Addig a jó Istent
sírva arra kérem,
a mennyekbe vigyen,
te vagy legjobb lélek.

- Kislányom, úgy siess,
az időm már kevés,
dobog még a szívem,
már csak a kedvedért.

Mikor apámat elvesztettem,
nem tudtam két éves fejemmel,
hogy többé nem láthatom soha,
nem sírtam és meg sem csókoltam.

Később vágytam, hogy újra lássam,
szívszorongva gondoltam rája,
a sírjára virágot vittem,
hogy nem láthatom, már elhittem.

Első babám várva
beestem járványba,
tizenkettedik hét,
némi reményt ígért.

Tudatom felfogta,
mikor orvos mondta,
bízzunk az Istenben,
ép gyermek szülessen.

Szívem nem nyugodott,
erősen dobogott,
szívszorító helyzet
okozott félelmet.

kézen fogtál, és a szemembe néztél
valami szép meglepetést ígértél
nem értettem, nem oly rég ismertelek
de mégis elég, hogy megszeresselek

te csak nevettél, s átkaroltad vállam
"nem kell félned, hisz jó helyen vagy nálam"
egy kis meglepetés, csak ennyit szóltál 
s gyengéd karokkal magaddal ragadtál

Már csitulnak a fájdalom tengerhullámai.
A rend köröttem lassan helyreáll.
Az élet új ritmusa fáj,
az óra egy ütemre jár.
Valóság álom nélkül,
álom valóság nélkül.
Futó találkozások, apró sikerek,
ó, milyen felszínesek!
Inkább sírnék.
Piros szemekkel vágnék veled hagymát,
és megkeresném széjjelhagyott zoknid párját.

megyek Feléd, már oly sok éve,
olykor bátran, a világgal szembenézve,
máskor önmagamba zártan, távol, - félve,
a nyájat oly sokszor kikerülve,
letérek a nagy, széles útról,
szívem elhagyott ösvényeken barangol,
a szembejövőknek szám a pásztorról dalol,
van, ki vezetne hozzá, de közben elveszít valahol,
van, ki fékez, elhárít utamtól,

kezemben átnedvesedett zsebkendő
kabátom alatt vad, ziháló kebel
lépteim hangjára a sok macskakő 
egyre hangosabb kopogással felel

kip-kop, kip-kop, érzem, fáj minden lépés
de lábaim egyre visznek előre
itt minden már csendes, nyugodt és békés
itt senki sem von már senkit kérdőre

Egy gyertya a múltba repít,
itt állok a sírodnál,
látom magam gyermekként,
felém kezet nyújtottál.

Védőn hajoltál fölém,
járni tanítottál, óvtál,
bátortalan lépteimnél
a támaszom voltál.

Örökké hálás vagyok neked
mindenért, amit kaptam,
összeszorul a szívem attól,
hogy vissza semmit nem adtam.

Ültünk a zöldre festett padon,
hallgattuk a lombsusogást,
kezed a kezembe fűzted,
éreztem a szívdobogást.

Álmodoztunk a jövőről
madárdalos délután,
elringató muzsikával
a lemenő nap bársonyán.

A kopott kicsi padra
egy szívet is karcoltál,
közben egy dallamot
csendesen dúdoltál.