Minden ember legnagyobb álma,
hogy legyen egy igaz barátja.
Így volt ezzel a kis Amira,
gyermekként leírta papírra:

"Szeretnék egy saját kiskutyát,
hisz nagyon várom ezt a csodát."
A nevét már rég kigondolta,
titkos tervét jól megfontolta.

       Naphosszat kóborolt, nap, mint nap esőben és napsütésben. Tengődött ide-oda és nem lelte otthonát. Néha magába roskadva, a boldog idők jártak gondolataiban, amikor még aprócska élete gondtalanul telt. Már nagyon vágyott egy meleg, kis zugra, boldog életre és szeretetre.

Mostanában alig alszom egy keveset,
S hogy ne legyenek üresek a percek,
A jelenen és a múlton töprengek.

Jó nekem az ötödik emelet,
Erkélyemről elnézek a város felett,
Fürkészem a sűrűn hulló hópelyheket.

Komisz csend békéje öleli  lelkemet.
Nincs kérdés, és nincsen felelet.
Nincs, ami megzavarná az emlékeket.

Hamis volt mindaz, amit a szerelemről mondtál.
Csaló vagy, búcsú nélkül, egyedül távoztál.
Levél sem maradt, csak ami a faágakról lehullott.
Szavak nélküli szobák, kínzó üresség, visszhangok.

Nem voltak már árnyat adó gesztenyék,
augusztusi nap ontotta melegét,
szokott sétám róttam vasárnap délután,
az árnyék nélküli, most kopár főutcán.

Barátokat a sors más utakra vitte,
de azért kellemesen telik az este,
beültem egy zenés szórakozó helyre,
hol ritmust gyűjtöttem tánclépésre.

       Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

A furcsa kalmár / négy képben /

FORGATÓKÖNYV

I. KÉP

      Amikor a válás után, 2008. októberében új életet kezdtem, sok mindent elveszítettem amik fontosak voltak számomra.
      A régi háznál baromfiak voltak az udvaron, vadkacsák,  kutyáink, cicáink, amiktől nehéz volt elválni.  A tárgyi dolgokat lehet pótolni, viszont az emlékeket már nem.

Két aprócska lélek, két parányi szív
a sorsnak tengerén egyszer csak kinyílt.
Nem vártak semmit, látták a villanást,
az egymást ölelő szelíd pillantást.
 
Tékozló létük, oly sok megélt kudarc
és ki tudja, most megint hova jutnak.
A félelem köntösét félretéve,

Emlékszem jól... aprócska gyermek voltam,
minden álmom még a lelkemben hordtam.
Egy nap, úgy éreztem minden elveszett,
karácsony volt, és a szívem reszketett.
 
Fenyőfa illata szállt szerte széjjel,
de üres volt a ház, sötét az éjjel,
hiányzott a szó és szerető karja,

   Most egy igaz történetet mesélek el nektek, amely nagyon régen esett meg velem, amikor még kissrác voltam, és éltük a magunk boldog gyermekvilágát. Mit érdekelt bennünket a felnőttek aprócseprő gondjai, amikor olyan jókat játszhatunk a kertek alatt. Így hívtuk mi azt a területet, ahol volt a mi „Birodalmunk”.

(Elbeszélő költemény)

Van nekem egy kis unokám
Négy éves, s csörfös kis szája
Mesét mond, és verset szava
Artúr kutyával játszani akar

Édesapja megtiltotta
Nem játszhat a kutyával a nyáron
Mert a zöldben összeszedi a kullancsot, bolhát
„Hopp ott ugrik egy a ruhádon!”

Tölgyfa áll magában,
mint hajlott vénember,
kinek törzse rokkant
sok, nehéz munkában:
Szelek tépték lombját,
tördelték ágait,
csavarták derekát,
elűzték álmait.

Istenem, ki vagy az élő szeretet,
Hallgasd meg esdeklő kérésemet!
Oly sok az emberi szenvedés!
Hadd legyek a segítő cselekvés!
Legyek szellő a tikkasztó nyárban,
Enyhítő csepp a szomjak oltásában,
Szeretet legyek a szeretetlenségben,
Kenyéradó kéz a kenyértelenségben,
Könyörület legyek a könyörtelenségben

Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!