Felnéztem a konyhaszekrény egyik polcára, és szembe mosolygott velem egy kis formás, piros fazék, a reá eső villanyfényben talán még kacsintott is egyet-kettőt. Ennek a szívemnek kedves edénynek különös varázsereje van.

   2020. május – Tavaszi rügyfakadás, virágzó természet, az élet újjáéledése… de nekem egy fájdalmas, szomorú, tavaszi időszak. Naponta több órát töltöttem vele, szinte csak este mentem haza. Annyira jó volt újra a közelében lenni, a mosolyát figyelni, lesni minden mozdulatát. De volt valami, ami nagyon aggasztott.

   Volt nekünk egy Bundi kutyánk... Olyan nagy volt, mint egy oroszlán, szép bundája, és nagy hangja volt. Mikor ugatott, az iskolámban, ami körülbelül 200 méterre volt a házunktól, hallottam a hangját, s gondoltam, hogy vagy a postás, vagy idegen ment hozzánk.

   Karácsony előtti sorban állás a piacon, a csirkés pultnál, ahol hosszú a sor! Előttem, nálam is sokkal idősebb, apró termetű nénike toporog és szorongatja aprócska erszényét! Ápolt, látszik rajta, jobb napokat is megélt!

Előzmények...

   Erdélyben jártunk autós körúton a barátainkkal, egyikük ott született, az ő szülőfalujába tértünk vissza. Közben megnéztünk pár nevezetes helyet, aludtunk faházban, sátorban, mint rendes kirándulókhoz illik.
   Az én páromnak egy pár héttel előtti szemműtétből adódóan rendszeresen kellett szemcseppet használnia.

   Hirtelen nem jutott eszembe semmi, mert azt gondoltam, hogy nehéz írni olyat, ami megható, különleges, de nem azért, mert nem történt velem, hanem mert volt idő, amikor túl sok minden volt egyszerre, és az érzések mélyre kerültek.

   Mindig is szerettem az állatokat, volt cicám, volt kutyám, volt madaram. De számomra a legkedvesebb mindig a német juhász kutyus volt.

   1986 emlékezetes év volt számunkra. A faluszéli telken egész nyáron állt a bál, mészillat, téglapor és az építkezés állandó zaja töltötte be a mindennapjainkat. Mire a levelek sárgulni kezdtek, beköltöztünk az új házba, bár a kert még inkább hasonlított egy munkaterületre, mint otthonra.

Szívemben reszket a magány,
kitörni onnan oly régen vágy.
A fájdalom, mely elkisér, ragaszkodik
hozzám mindenképp, pedig jó lenne pár
fájdalommentes tél, tavasz
vagy nyár.
Hiába minden,
testem nem szabadul,
lelkemben ádáz csata dúl,
s majd, ha véget ér e földi út,
lelkem is felszabadul!
Elszáll egy szebb világba,

Millió gondolat kavarog bennem,
mi lenne helyes,
mit kéne tennem!
A fájdalom, mely oly régóta velem tart
utamon,
nem hagy el, pedig úgy érzem, már-már
untatom!
Összeszorított szívvel tűröm a fájdalmat,
hiszem, hogy életem még valami széppel
kápótolhat!
Szívem még tűri a fájdalmakat,
és reméli,

Angyalként szálltál a földre, kedvesem,
s én azonnal beléd szerettem!
Szerelmem, én rád oly sokat vártam,
s oly sokszor a szívemet neked kitártam!
Mikor végre eljöttél,
rohantam karodba,
s te magadhoz öleltél!
Testünk aranyszálként fonódott össze,
szerelmünk így lett beteljesülve!
Én édes szerelmem, vágyunk nem szűnik

Tavaszi szél játszik a barackfa illatos,
halványrózsaszín virágainak törékeny szirmaival.
Virágszirmok sokasága, mint télen a hópihék, szállnak,
s a tavaszi szellővel egy csodálatos keringőt járnak!
Így táncoltál bele a életembe
egy tavaszi napon,
s a múzsám lettél egy szivárvány színekben
pompázó délutánon!
Bár plátói e szerelem,

4. Vers

A Holló és az átok

Jaj, jaj, sajog a szív!
A bánat öl meg
a Holló karmaiban itt.

Ó, én szép Szerelmem,
ne hagyj meghalni!
Ebbe a földbe,
ne engedj temetni.

Jer értem Kedvesem!
Vigyél el magaddal!
Fogd meg két kezem,
ne legyek magamban,
elfogy az erőm... látni akarlak.

5. Vers 

Szerelem...szerelem

Szerelem, szerelem,
Mért is hittem neked?
Megcsaltad az én árva,
Én árva szívemet.

Miattad nem alszom,
Miattad szenvedek,
Nem szeret a Rózsám,
Elhagyott engemet.

Mást ölel két karja,
Mást csókol az ajka,
Szerelmes énekem,
Szemem is siratja.

1. Vers 

A te gyönyörűségedre / Óda

Teremtőm, köszönöm, hogy már szép korú lettem.
Hogy mennyi van még hátra, bizony nem kérdezem.
Minden napnak örülök, szeretem családom.
Kinn virágok, madarak, kis cicám viháncol.
 
De elhunytak szüleim, férjem, testvéreim,
barátaim, korombeli egy él, más senki.
Fájó hiányérzet már nem múlik el soha,
De emlékverset írok mindenkiről sorban.