A tavaszi eső végre megérkezett. A szomjazó föld magába szívta az életet teremtő vizet. A városi park öreg fái megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szinte egyik percről a másikra zöldültek az ágak, az aljnövényzet egyre dúsabb lett, a természet éberen hasznosítani kezdte a felhőkből érkezett égi áldást.

Délutáni sütizés gyerekeknek kincset ér.
Répatorta, gyümölcslé pocakokba belefér.
Szemük is mosolyog, finom a répa most.
Kicsi lány kezet mos, na éppen dagadok!
Mindenki jót kacag, ez a mondat is megmarad.

TM

Mecsek kedvenc zöld növénye,
Árnyas erdőben rejtőzve.
Vaddisznó és barnamedve
Kedvenc, finom csemegéje.

Ember is ezt felfedezi,
Leveleit frissen gyűjti.
Gyógyulását remélheti,
A természet segít neki.

A gyöngyvirág is növekedik,
A gyógyító levéllel keveredik.
De ő mérget termel neked,
Ezért kosaradba nehogy betedd!

A könyv okozta csodát szeretném megosztani.

    Az éjszaka közepén hirtelen felriadt. Az álom élénken jött át a valóságba. Tudta, hogy csak álom volt, mégis a félelem teljesen lebénította. Nem tudott meg sem moccanni.

   Esős délután van. A kezelésre érkezők csendesen elfoglalják a számukra kijelölt helyiséget. Elindulnak a gépek, csendes morajlás hallatszik, néha egy gép jelzi, hogy végzett. A kezelést végző hölgyek igyekeznek udvariasak lenni, addig legalábbis, amíg a páciens mellett állnak, sikerül is nekik.

Csak tűnődöm a szép tavaszi ébredésben.
Az emberi lélek vergődésében.
A fa új rügyeket növeszt,
Az ember keserűségben mereng.

Mi lenne, ha élvezné napja minden percét,
Akár a fa, melyet a napfény és a szél véd.
A kis virág, mely kíváncsian kibontja szirmait,
Nem bánja azt sem, ha éppen most havazik.

   A felismerés úgy zuhan rá, mint városra a köd. Mélyen, átláthatatlanul, levegő után kapkodó, tágra nyílt szemekkel ébred tudatára.

Aranyosi Ervin: Advent - első gyertya

„Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.”

TM

Lassan tisztul fenn az ég,
A sok eső véget ér.

A fagyökér, a vetés
Vizet tárol, életre kél.

Hűvös, hideg szél zörget
Megsárgult, búcsúzó leveleket.

A föld nyújtózik, fázik,
Roppanó dereka télpaplanra vágyik.

TM

Szeretnék elveszni a régi parasztvilágban,
Ízes dalként csendülni lányok torkában.
Apókák fájós derekát egyenesíteni,
Anyókák ételeit megfűszerezni.

Az istállók melegét, trágya szagát szívni,
Az állatok evését békésen figyelni.
A káposzta dézsában taposását várni,
A must erjedését a pincéből érezni.

   A reggeli szürkeség fáradt lelkére szállt. Céltalanul kezdett pakolászni a lakásban. Apró csecsebecsék régen megfakult emlékképeket idéztek. Elkezdte összegyűjteni az ebédlő asztalra azokat a tárgyakat, amelyeket régóta őrizget, porosodnak a polcon. Eldöntötte, ma kidobja őket. Nemsokára az asztal megtelt, az emlékek távolodtak, utoljára törtek felszínre.

   Az ősz lassan búcsút int a világnak. A fák levették színpompás ruhájukat, a köd megpihen csupasz ágaikon. Borongós, szürke lett a táj. A városra telepedő benzingőz, a szálló por, a hűvös levegő egyvelege nem sok jóval kecsegtet.

   A kicsi lány kezet mos. A nagyija szépen mondja neki, ne folyassa a vizet sokáig, mert az ő gyerekének nem lesz víz. A gyerek csodálkozó tekintettel, nyugalommal közli: Nem baj, majd átjön hozzád, nálad mindig lesz.

    A fiatal nő csomagot várt. Kényelembe helyezte magát és olvasni kezdett. Kicsit elbóbiskolt, amikor csörgött a telefonja.

    „A mai nap egy nehéz nap volt.” Ahogy Micimackó mondaná. A félelem járta át azt a gondolatot, hogy nem bízik az emberekben. A kollégája furcsán viselkedett. Mintha kedvesebb lett volna ma. Beszélt a vicces történetről, ami vele történt. Adott neki egy csokit. Segíteni akarta az ő munkáját. Furcsa. Miért teszi ezt most?

      A társadalmunk fekete gazdasága, a másokat kihasználó vállalkozója, a kényszerűség szoros kapcsolata megalkotja a mai nap történetét. Hallod a hírekben, hogy a béred kicsit több lesz, mert... Mindegy is miért, ebbe most ne menjünk bele. Tudod, hogy nem így lesz, mert nem olyan helyen dolgozol, ahol ezt jó szemmel nézik. Mintha megloptak volna.

     A bosszúságok az életünk részei voltak mindig és valószínű, hogy velünk maradnak, amíg csak létezünk. Lehetnek aprók, nagyok, feleslegesek, elkerülhetőek. Azt mondják, tőled függ, hogyan állsz a dolgokhoz. Kétségbe vonod ezt az állítást, hiszen a körülmények befolyásolása távol áll tőled.