A naptár még az asztalon állt. Érezte, hogy megfeledkeztek róla. Egy ideje nem lapozta senki, semmit nem írtak a lapjaira. Csendesen teltek a napok, hol világos volt, hol sötét.

   Történetünk egy szombati napon kezdődik. Meleg nyári nap van. Egy kicsi város, kicsi család, apró élet pillanata lesz. Az iskolai szünet napjai zajlanak. Az anya a konyhában ebédet készít. Három gyerekről gondoskodik egyedül. Már kettő gyerek iskolás, a kicsi még óvodába jár. Most itt nyaral a húga fia is, a gyerekek az udvaron játszanak.

"Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik."

Márai Sándor

TM

A háziúr minden hónapban megjelent 10.-e előtt. Nem számlára kérte a lakbér összegét, szerette a kezében tartani a bankókat. Nem sokat beszélt, csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és örömmel nyugtázta, amikor a válasz igen volt. Talán lehetett volna panaszkodni, de mit tehetett a szemtelen galambok ellen, a lépcsőházban terjengő ételszag ellen.

A naptár, amely az asztalon állt, izgatottan vette tudomásul, hogy december van. Hamarosan lejár az ideje. Már tizenkét hónapja áll itt.

   Egy betegség kapcsán jutottak eszembe a következő gondolatok.

   A vén gesztenyefa az udvaron állt. Ágain még rengeteg színes levél pihent, őrizve az ősz szépségét, pedig már egy téli hónap derekán járt  időapó.

Ködös hajnal, álmos, lustán és lassan ébredő város.
Az éjszaka még maradna, de érzi, mennie kell.
A zajok egyre erősebbek, egyre több ember van az utcán, gyakrabban jár a metró, a villamos.

   A történet egy vidám délutánról szól.
   Amikor népes utcákon tolonghatsz, kéregetőnek nyújthatsz pár forintot, élelemre gyűjtőnek kenyeret rakhatsz a táskájába, a lábadra lépő emberre mosolyoghatsz.
   Amikor tömött buszra furakodhatsz, ülőhelyet nem találhatsz, reményedet fel nem adtad, hogy üres helyre lepattanhatsz.

   Szombat kora délután volt. Kissé borongós őszi nap. Délelőtt kicsit esett az eső, de mostanra kellemes idő lett.

   A telefon elég korán kelt.

   Csodálatos évszak az ősz. A fák színpompás ruhát öltenek, a levelek versenyeznek, melyikük színe a legszebb. A kis patak nevetve figyeli minden reggel, ahogy a sárga, barna, piros levélkék egész nap a víz tükrében nézegetik magukat, ahogy napról napra egyre szebbek lesznek.

   Reggel kinyitom a szememet, és abban a pillanatban ezernyi gondolat tör rám. Az álomképeket messze űzi, csak töredéket hagy maga után. Annyi sem marad, mint egy morzsa, nincs mibe kapaszkodni. A nap gyönyörűen beragyogja a szobát, csodálkozva néz körül, mire várok, miért nem kezdem el ezt a napot? Hiszen élek, jól vagyok, rajta, indulás!

   Hétköznap van, korán reggel. A város még nem éli zajos életét, csak a munkába induló, korai vonathoz siető emberek várják a metrót.

   A lány egy szép, nyári délután felült a biciklire, és kényelmesen, mindent megfigyelve maga körül, kitekert a Duna partra. Keresett egy csendes, emberektől kicsit távolabb lévő helyet, gondolkodni, pihenni vágyott, a nap melegét érezni az arcán. Kényelmesen elhelyezkedett a pokrócon, bekente magát naptejjel, becsukta a szemét, és próbálta kizárni a külvilágot.

Február van és nagyon hideg. A városban az éjjel hatalmas hó esett. A fák, a parkban a  padok, a futópálya, minden fehéren csillog. Éva korán ébredt, és az ablakból nézi az ébredező várost. A pékségből friss kenyér illata száll, egyre több a járókelő, mindenki fázósan húzódik sálja melegébe.

   Egyszer volt, hol nem volt, nagyon-nagyon messze innen, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő. Óriás fái körbeölelték a színpompás, virágokkal borított tisztását. A tisztás közepén kristálytiszta vizű tó várta az erdő lakóit, hogy szomjukat oltsák.

A nő kíváncsian lépett be az ajtón.
A kicsi lakás előterében állt.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.
Tekintete végigsiklott az előtte feltáruló tárgyakon.
A sarokban az állófogas, rajta egy kék színű esőkabát, egy esernyő, egy kék válltáska, és egy kék pulóver.