A tettek, cselekedetek napjai eltűnnek a jelen sűrű homályában. Azok a napok elszaladnak, sürgetnek, feladatokkal látnak el. Az ember fizikai része kerül előre, az egó irányít. A lélek várakozik, legbelül reménykedik, hamarosan lecsillapszik a tenni akarás.

   Kusza hétköznapok, kusza gondolatokkal. A nap süt odakint, tennivaló bőven akad, mégis üres folyamként árad keresztül az élet a napokon. A belső kétség, a soha, semmi nem elég, a gyomortájékon szorító érzés, a megmagyarázhatatlan érzelmi labilitás. A felsorolás már önmagában elég lenne egy terápiára.

Szolgálni jöttem e világra,
de ne gondolj a szóra magára.
Ne hidd, hogy rabszolgád vagyok,
először magamra gondolok.

Lélekként fejlődni, tanulni,
a földi életben életben maradni.
A sor elején először magamat szolgálni,
csak így tudok igazán veled haladni.

Ha a hold beszélne,
meseszép dolgokról regélne.
Bársony neszbe szőné halk szavát,
s ringatná az öröm fonalát.

A hold járja égi útját,
az éjszaka felfedi előtte titkát.
Ezüstös fényében úszik a táj,
természet, ember békére talál.

Csillagokkal suttog,
a szelíd szél kíséri.
Reménnyel, szépséggel,
A sötét éj megtölti.

   Ezt a történetet kezdhetnénk bárhogy, bármikor, bárhonnan. A bárhonnantól fogjuk kezdeni. A metrón vagyunk, nem is sokan, hiszen már lement a csúcsidő. A lány vagy fiú, amit elsőre nem tudunk beazonosítani, bár az agy szereti kategorizálni a környezetét, szétfolyik az ajtó előtti ülésen. A lába középen, nehezen lehet tőle bejutni az üres székekhez.

Hangjegy szerettem volna lenni,
Hogy lágy dallamként szálljak,
Édes hegedű húrjain megpihenni,
Hol nem gyötörnek árnyak.

Felszökni magasra,
Csillagok közé szállni,
Feltörni a némaságból,
Lágy zeneként vigaszt találni.

Átsuhanni az éjszakán,
Mint egy megkésett bánat,
Mély sóhajban tiszta hangként,
Feloldódni vágytam.

A változó ősz dörömböl,
Az évszak kapuján hirtelen betör.
Benyit az ajtón, erős és csípős széllel,
Hidegfront köszönt hajnali ködlepellel.
A huzat a szobán keresztül táncol,
Arcodat simítja, érzi, hogy fázol.
A nyitott szekrényajtón bekukucskál,
Egy kopott kabát zsebében melegséget talál.
Az ablakon kisurran, felhőket kerget,

   A rohanó hétköznap mókuskerekéből a hétvége kicsit kiszakít. Kicsit, mert a napok oly gyorsan peregnek, akár a homokórán lecsorduló homokszemek. Tehetnénk nagyobb tartályba nedvesebb homokot ,és az idő lassulna. Milyen naiv gondolat! Azt hinni, az idő szalad, vagy épp megáll. Hiszem, hogy nincs is idő, csak az ember találta ki.

Egy csendes, őszi délutánon
Gyereked még féltőn súgja,
Egy új kis lélek készülődik,
Családunkhoz kéredzkedik.

Meglepetés, csodahír,
Testvérei már nagyok,
Az öröm, a boldogság
Mindenkiben felragyog.

Jöjj hát, kicsi angyalka,
Várunk, vigyázunk,
Féltő, szerető gondoskodás,
Mit neked szívünk nyújt!

TM

Kikötők zaja int most búcsút,
Megfeszül sok nehéz kötél.
Marco Polo új vizet kutat,
Hol a mesés Kelet titka él.

Duzzad a vászon, a gálya száguld,
Végtelen, sós horizont fogad.
Ismeretlen vad hullámokon át,
A hős új táj után kutat.

Kis faluban kihirdették
Kutyák, macskák herélését.

Ingyenesen lesz ez máma,
Le ne maradj, koma, róla.

Nosza, kapja cica farkát,
Hóna alá csapja cirmos-bundást.

Lótva-futva érkezik,
Állatgyógyászhoz beesik.

Kasztráció sikeres,
Megnyugodhat, baj nem lesz.

Hazamenvén asszony nézi,
A más macskáját minek védi.

 A mosással kezdődött minden. Először is túl sok ruha került a mosógépbe. Ez már a bepakolásnál is érezhető volt, de csakazértis belenyomta az összeset. Jó lesz. Máskor is volt már ennyi. Ezelőtt sem volt baj, most sem lesz. Beállította az időt, a gép elindult. Addig más munka után nézett, teljesen elfelejtette a mosást. 

   Bölcsődei történet. Szép őszi reggel a csoport sétálni indult a Duna parton. Kettő gondozó és nyolc kisgyerek. Szépen tudtak már sétálni, egymás kezét is megfogták néha, bár ez még nem korosztályuk feladata. Nézték a sárga lehulló faleveleket, a vízen úszó kacsákat.

Az emlékek poros padlására léptem,
A felfelé vezető lépcső nyikorgott.
Reméltem, a múltban ott lapul
A történet, mely kacajra gyújt.

A polcon hevertek, porosan várakozva
Események, történetek, akár régi lemezek,
De jókedvet, humort egyik sem rejteget.

Vidám dolgokról nincs mit mondanom,
Arcomon könnycsepp csordul, gondolom.
Szomorú érzés, fájdalom, lelkemen
Súlyos bilincsként hurcolom.
József Attila jut eszembe, keserű
Sorsát cipelve, fejét ritkán felemelve.
Gondűző élmény remélvén ajtómon belép,
Keresvén szívem rejtekét, faltörőkosként
Szétvervén a páncélt, mit az évek

Ősz van, szívem kedves évszaka,
nappal rövidülése, hosszúra nyúlt éjszaka.
A lehulló falevél élete véget ér,
de az avarban újjászületés reménye él.
Színeid pompáznak, látványnak csodás vagy,
pihenni, elengedni, a dolgokhoz nem ragaszkodni,
minden eljöveteledkor te tanítasz!
Ajtómon kopogtatsz, szívemnek reményt adsz,

   Minden olyan gyalogos átkelőnél, ahol nem volt lámpa, nagyi az unokákat arra kérte, hogy szólítsák együtt az angyalokat, segítsenek a biztonságos átkelésben. Amikor kisebbek voltak, elmagyarázta, hogy azt kell kérni, az útról tartsák távol az autókat, amíg átmennek a túloldalra. Rendszeressé vált ez a szokásuk, egyre jobban hitték a kicsik az angyalok jelenlétét.

   Az őszirózsa a kertből először egy kisebb csokorba került. A kedves, idős néni egy szalaggal átkötözte, és a többi virággal együtt egy vödörbe helyezte. A piacra sietett. Szokott helyét elfoglalta, szomszédaival váltott pár mondatot. Nem a pénzért jött, csak társaságra vágyott, de a csokrokkal örömet is tud adni pár forintért.