A társadalmunk fekete gazdasága, a másokat kihasználó vállalkozója, a kényszerűség szoros kapcsolata, megalkotja a mai nap történetét. Hallod a hírekben, hogy a béred kicsit több lesz, mert...Mindegy is miért, ebbe most ne menjünk bele. Tudod, hogy nem így lesz, mert nem olyan helyen dolgozol, ahol ezt jó szemmel nézik. Mintha megloptak volna.

     A bosszúságok az életünk részei voltak mindig és valószínű, hogy velünk maradnak, amíg csak létezünk. Lehetnek aprók, nagyok, feleslegesek, elkerülhetőek. Azt mondják, tőled függ, hogyan állsz a dolgokhoz. Kétségbe vonod ezt az állítást, hiszen a körülmények befolyásolása távol áll tőled.

    Az élet csupa ajándék. Reggel kinyitod a szemedet és máris szembesülsz, hogy az univerzum ajándékkal lepett meg. Csodás érzés. Örömödben mosolyogva készíted el a kávédat. Hálás vagy és megköszönöd. A kis hang, ami benned él, érted dolgozik, fejlődésedet követi, segít és súg neked, máris arra biztat, hogy az energiát áramoltatni kell. Adok-kapok.

   A nap beragyogta a szobát. Kíváncsian nézett körül. Sugaraival bekukucskált a könyvespolcra. A szoba egyik falát mennyezettől a földig könyvek foglalták el. A legfelső polcon kezdte a szemlélődést. Régi borítású, megsárgult, itt-ott megszakadt atlaszok, történelmi olvasmányok, hajós és navigációs kötetek sorakoztak szépen sorban.

Sír a szél, zokog a felhő,
Könnye az arcodon folyik,
Bánatod sokszorosára nő!

A természet veled gyászol,
Azt súgja, ne félj az elmúlástól.
Éld át, mit szíved diktál.

A bánatot, a gyászt, a hiányt,
Mi benned van, zokogj csak,
Tudod, az élet most is veled van.

Néha csendesen kilépünk a megszokott életünkből.
Nem is önszántunkból tesszük, csak az élet kéri ezt.
A napok egymás után peregnek, rólad semmi hír.
Akik számítanak rád, és akikre te is számíthatsz,
Némán figyelik eltűnésedet.
Nem szólsz, hiszen mit is mondanál?
Az idő sodrásában szaladnak a napok.
Míg egy hétköznap délelőtt telefonod csörren.

     A vén gesztenyefa kinyitotta szemét, ősz van, állapította meg. Levelei sárga, barna színben hullottak lába elé. A gesztenyék beborították az udvart, jelezvén az elmúlás tényét. Feje fölött esőfelhők gyülekeztek. Nem baj, gondolta, ez a nyár nagyon száraz volt. Most felfrissül a mélyben rejtőző gyökere, aztán a pihenés ideje következik.

Madách Tragédiája,
Arany kritikája.
Kézirat olvasva,
Helyesírás javítva.
Kritika átgondolva,
A mű több nyelvre fordítva.
A dráma a színpadra,
A siker biztosítva.
Idézetek szállnak,
Köszönet Madáchnak.
"Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!"

TM

Életed folyik csendes medrében,
Túl csendes, kiált a lelked bensődben!
Lassú víz mos céltalan, unalmas partokat,
Az óceán mélyén dübörgő indulat.
A hullám tör utat, fitogtatja erejét,
Felkorbácsolja lényed mélyen alvó vizét.
Hömpölyög, tombol, vad vágtába kezd,
Az érzés a továbblépés csónakjában evez.
Lelked siklik, mint deszka a vízen,

Tüzednél lelkem át nem melegedett,
Pedig közel, magad mellett szorítottál helyet.
Nem tudtam nálad igazán otthonra lelni,
Szobádban céltalan, üresen bolyongani.

A napsugár néha benézett hozzám,
Ilyenkor arcomon lágy melegség suhant át.
Reméltem, izzó parazsat vártam,
Lelkem tüzénél melegedőket láttam.

     Egy ideje figyelte a mosdó mellett megtapadt porcicát. Amikor kezet mosott, akkor tűnt fel neki. Később kitakarítok. A gondolatot csak a kéztörlés követte, becsukta maga mögött az ajtót.

Bár királyunk régen kiemelt ünnepnek,
Nagyboldogasszony napjára tekintett.
1038 évének augusztus 15. napján
A halál angyala kísérte utolsó útján.
Előző napon, halálos ágyán,
Magyarországot Szűz Máriának ajánlván.
A szabolcsi zsinat 54 év múltán
Oltárra emeli augusztus 20. napján.
Az egyház néha ünnepli, néha bizony

Unszolsz, hogy írjak némi verseket,
S milyen szívesen fogadnék szót neked!
De Pegazus nem nyargal, átkozott gebe,
Csillagképként ragyog, így most az ihlet
Elég messze szállt vele.
Az északi égbolton trapéz alakban várja,
Egyszer csak vágtasson, szabadon szárnyaljon,
A határ megnyíljon, a múzsa ajtódon kopogjon.

Ha egy nap mégis vége lesz a nyárnak,
Az ősz bekopogtat, de az elmúlás még várhat.
A tél bizony messze jár, nem pihen még semmi,
Az ősz színei a szíveket melengeti.
Kellemes a meleg, színek kavalkádja,
A természet ruháját ezennel leváltja.
Tavasz óta éled, pezseg, lüktet és dobog,
De lám, most pihenésre vágyik, lassulnak a napok.

   A nyár még melegen tombol. Bekúszik a betonfalak közé, átmelegíti az erkélyek ablakait, a redőny résein belopakodó napsugaraitól a parketta felmelegszik, meleg hőt ad le mezítlábas talpadnak. Figyeled erőlködését, és megtörlöd gyöngyöző homlokadat.

A mai reggel, mit úgy felejtenél,
Mégis pár gondolatot, hidd el, megér.
Bérleted lejárt, de te efölött elsiklottál,
Nem így az ellenőr, ki kedvesen reagál.
Mondhatsz neki bármit, rád büntetés vár.
Mentséget nem találsz, igaza van, tudod,
Felelősséged vállalod, pénztárcádat nyitod.
Sajnálod, hibáztál, ez bosszant, tudom,

   A nő egy csokor virágot szorongatott a kezében. A zsúfolt metrón ült, és a körülötte lévő embereket figyelte. Már eldöntötte, hogy valakinek odaadja a csokrot, csak még nem tudta, milyen formában.

A hajszál erős volt és bátor,
Nem készült távozni a hajhagymától.
Hiába cibálta sűrű, tüskés kefe,
Mégsem tudott könnyen elbánni vele.
Ázott a fejtető, habzott és bekenték,
Mindenféle illat áradt szerteszét.
Melegítették, borzolták, vasalták,
A hajszál ennek is keményen ellenállt.
Végre véget ért a kálvária, figyelme lankadt,