Balatonillat égkékjében fürdik lelkem,
hársvirág sóhajt zöld csendességben.
Csak a madárdal szól, zeng,
most nincs kint és bent.
Pihen a lélek.

Átadom magam önként, semmit sem várok,
semmire várva, a minden hull ölembe,
emlék és álom.

Megszólítalak,
mesélek,
panaszkodom,
vagy megnevettetlek,
szavaimmal az én világomba viszlek,
észre sem veszed,
gazdagabbá teszlek.

   Jó féléve vettem, pedig már régóta szenvedtem a cipekedéstől.
   Gátolt a gondolat, hogy útban leszek vele embereknek, valaki megbotlik benne, ahogyan velem is már számtalanszor előfordult, és hogy nem tudok majd felszállni vele a villamosra, ha jól megpakolom.

Ülök mozdulatlanul partodon,
bennem a múlt idő megreked,
majd lassan,
mint homokórában a homokszemek,
egy rólunk szóló némafilm pereg,
egyre pereg,
és már a hullámok mesélnek.

Világgá megyek, gondoltam én,
a Nap felhők mögé bújt,
onnan lesett felém.
Senki sem hitte, hogy bátor vagyok,
fejemre kalapot, lábamra csizmát húzok.

Indultam bőszen, hitben erősen,
ha nem leszek itt, kerestek nagyon,
hiányozni fogok,
elvégre csak egy kislány vagyok.

Titokzatos csend a miénk,
számban ezer szó szendereg,
nem alszik, figyel, válaszra vár,
így indulunk egymás felé
a szív és szellem rejtekútján.

Csillaghegyi vadrózsák rejtekén
találtunk egymásra te, meg én,
csipkerózsát tűztél a hajamba,
nevettem,
elringatott egy madár dala,
bódultan omlottam karodba.

Tavaszok jöttek, a bimbók kinyíltak,

Nyíló mozaikvirágok pillangó szárnyán
A pávatoll szemében megbúvó encián
Kagylóhéjban fürdőző óceán
Pacsirtaszó május hajnalán
Csendillat ragyogása a szerelem arcán

2026. május 19.

TM

Nem írok, nem tudok,
elsápadt előttem a fehér papírlap,
félnek, remegnek bennem a szavak,
ha kimondom, zavart tekintetek fogadnak.
Valami véget ért.

A szép szó mindig halk volt és szelíd,
mert nem vágyott másra, csak megpihenni,
békés szívekben visszhangra lelni,
mint emberi lelkek között lüktető, élő híd.

Árad a szenny, a rágalom,
becsukom gyorsan az ablakom,
fojtogat az, ami gyűlölet,
elsötétíti a kék eget.

Mézszínű függöny az ablakon,
szívemben csend honol konokon,
páncéllá vált a homlokom,
imám fürdeti gondolatom.

Elhagyta a víz a medrét, és a hegyre költözött,
könnyem a szél vele vitte, sóvirágot öntözött.

A hegyeknek barlangjában összegyűltek a vizek.

Az én barátom tölgyfa lenne, ha fa lenne,
jégesőtől is megvédne,
a hédervári tölgyhöz hasonlón,
hétszáz évet is megérne,
edzi hideg szél, égeti a déli nap heve,
szívósan küzd, talpon marad,
mert van hite, évgyűrűiben rejtve.

Ó, az a korty kávé ott, közel a vízparton!
Már egyedül voltam.
A Kaktusz büfében Csopakon.
Rám terítette narancsszín ruháját
az alkony.
Édeskeserű estém tanúja volt a nádas
és a Balaton.

Mennyire fájt nekem az az egyedüllét.
Hiszen alig múlt el egy év és néhány hét.
Nélküled a forró nap is szikrázó, tüzes jég.

Csendes a szív,
és hangos a száj.
Dobban a szív,
és jár a száj.
Szeret a szív,
de jól vigyázz,
ha nem szeret,  
- és hazudik a száj.

2026. március 31.

TM

Labda pattan, gyerekzsivaj
Nárciszok illata dalol
Láttam este arcodat fürdeni
Fehérhold-fényben rám kacsintani

Furcsa gondolat
Gyermekkor szava kiált
Kislány titka, egy álom tűzijáték
Hullócsillagok tűzcsóváiban kigyulladó vágy

Kővé vált
bús sivatagi homok,
forró, széljárta táj.

Tüzes nap
nem szánja, oly konok,
mit neki, ha másnak fáj.

Kéklő ég
szemében fény lobog,
vállán lebegő uszály.

Cseppjében
az élet, ott dobog,
most még csak várakozás.

Új nap jön,
titokban, zöldellő magok,
virágzó, isteni beavatkozás.