Álmomban a Duna-parton villamosra vártam.
Csilingelve megérkezett, oldalán egy tábla.
Azt hirdette, hogy mostantól az lesz itt a szabály,
ki erre a járműre száll, telefont nem használ.

Érdekes lesz, gondoltam, amikor felszálltam,
s telefonom a zsebemben csendben lekapcsoltam.

Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

     Régen történt. Fiatalok voltunk, és éppen nagyon boldogok, mert volt egy kis pénzünk, és tudtunk venni egy vályogházat Budapesttől jó messzire, az éppen híressé váló Tisza-tó közelében. 

Míg nem ismertelek, hittem, jól szeretek.
Hol szomorúság volt, oda örömöt vittem,
hol szükség volt rá, adtam a két kezem.
Lestem a másik kívánságát,
feje alá tettem a párnát,
őriztem titkait, dédelgettem álmát,
jó szóval kínáltam, szelíd öleléssel,
étellel, itallal, dallal, tánccal, szép zenével.

még hűvös ölel
ágas-bogas március -
bontsd ki kék eged

2025. március 4.

TM

Nem árulta el a titkot,
halkan lépett, szinte úszott.
Messzeségben nyulat látott?
Nesztelenül, némán kúszott.

Száraz a fű, meg-megzizzent,
de a szél neki kedvezett.
Óvatos vadász volt,
fegyelmezett.

A földön feküdt, túlnőtt rajta a világ,
azt mondták, több, mint húsz percen át.
Körötte most minden csupa fönt és csupa láb,
idegen ismerősként ölelte át egy érzés
még ideát, s majdnem odaát.

A földön feküdt mozdulatlan,
körötte rohant a zajos világ.

Olyan a vers, mint a zene,
körülzsong, hallod rendületlen,
a szó, a dal már benne lakik füledben,
útnak indul, szívedbe bújik,
körülnéz,  s ha otthonra talál,
vércseppé válva, benned körbejár.

Repce virága,
oly délcegen sárga,
szerelmesen néz fel
az alkonysugárra.

A Nap ölelné,
de nagy a távolság,
csókot dob, s küldi
mosolysugarát.

Érintené is,
de mert el nem éri,
az esti szelet
szépen megkéri,
ölelje helyette
a kedves virágot,
vigye el néki
a szerelmes álmot.

Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.

Tudod, nem írtam még a puszikról,
mikor arcod, arcom előtt táncolt,
és kerested azt a pontot,
amelyik még nem kapott bókot,
mert amikor te rám néztél,
minden porcikámat mókásan becéztél,
szemembe gyémántcsillagot meséltél,
arcom gödreibe fülig szerelmes lettél,
fürtjeim halk sóhajoddal érintetted, lágyan,

Mindig mondtad: - „Mutassunk példát!”

Megszokott utamat járom, szakad a hó.
Mégis szívemben napsütés, ragyogó.

Látom a túloldalon a kicsi üzletet,
hol nem is oly rég,
egy forró nyári hétköznapon,
délelőtt volt, vagy talán dél,
szemünkbe csillámport szórt a jókedv,
és te oly boldogan nevettél.

Felettem fellegek, azt írod, nem kellek.
Induljak el egy hosszú úton, nélküled?
Mennyi szép hónap áll mögöttünk,
nem is oly rég még a tóban fürödtünk,
örök szerelmet ígértél, megfőztél.
És most csak azért, mert kifestettem a körmömet,
képes voltál utcára tenni engem és a bőröndömet.
Az is lehet, hogy esni fog,
kéne esernyő, és egy vándorbot.

Dél-Budai estikék égen,
a házak fölötti ösvényen,
dalolva sétált a Hold.
Vénusz fénye kedvesen
mellette ragyogott.

Vonzotta szemem ez a szép páros,
érezte szívem, már nem magányos,
mert ki e két lámpást az égre helyezte,
annak szíve mindig szeretettel telve.

Napjaim egy másik csendben élnek,
itt már várakozás az élet,
elnémul minden gondolat.
Szívdobbanásom hallom csak.
Befelé nézek, nagyon mélyre,
mégis fellátok, fel, a magas égre.

Ott várnak ők, az angyalok.
Mellettük mind, kik szerettek,
úgy lennék már veletek!
Vajon mire szán még engem a földi lét,
Hol fény ölel itt, hol a sötét.

Amikor a tó vizéből
feléd integetnek a csillagok,
és a szíved mélyén
egy apró nap felragyog,
az a csend,
amit akkor hallasz,
én vagyok.

Velem vagy reggelente,
könnyben fürdő arcomon,
a némán folyó, szerteágazó

szerelempatakon, és partjain,

a szavaid gyöngyéből kikelő,
égszínkék virágokon.

Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?

Képkeretet válogattam,
közben titkon Rád gondoltam.
Évikével nézegettük,
rakosgattuk, illesztgettük
képeimhez a keretet.
 - Vajon, melyikben a legszebb?
És mert hasonló ízlésünk,
összeakadt pillantásunk,
a legjobbra rátaláltunk,
jót nevettünk, szívünk örült,
következő képem sorra került.