Hogy halmozottan fájjon az élet,
és mégis megmaradjak szeretetben, Uram,
megpróbálsz engem, Istenem.

*

Oly ritka a csend,
az a puha, rezzenés nélküli,
suhanó, néma pillanat,
amiről nem szólnak szavak,
csak a szíved dúdolja, zümmögi,
mert valahol, nagyon mélyen
bennünk lakik a csend hangja.

Magam keresve kérdem,
ki vagyok én, hol van a helyem?
Tükörbe nézve, egy arc.
Benne, ha nem mozdulok is,
él szemem.
Íriszén hol öröm, hol félelem.
Hetvenöt év, ez már történelem.

*

Ma régi levelek kerültek kezembe.
Szüleimhez szólók, és testvéreimnek.
Kicsi gyermek voltam, még alig tizenegy,
amikor elkezdtem írogatni őket.

Isten házának kertjében

2024. november 5.

TM

Azon a napon nincs benned
szándék, sem elhatározás,

2023. október 29.

TM

A huszonegyedik század első negyedén,
egy kora nyári nap hűvös estéjén,
nyakamba veszem fotóappáratom,
bár igencsak esőre áll,
útra kelek,
és mint minden alkalommal,
a csodát várom.

Hogy szerettünk volna
mindent együtt egy életen át,
átfogva egymás derekát,
együtt állni az élet viharát,
kapaszkodva a Föld porába,
míg árad ránk Isten áldása.

Inni, amit az ég ad,
eljuttatni minden ágba,
hogy éljen és viruljon az élet,
felnevelni a következő nemzedéket.

Én azt gondoltam, hogy szép szavak csak a versben élnek.
De amikor hozzám szóltál, sorra feléledtek.
Mit leírtam képzeletből, szinte lélegeznek,
most szívedből a szívembe, vissza-visszatérnek.
Egyetlen vagy, ki szavaimnak illatát is érzed,
és beszél hozzám tekinteted, minden érintésed.

2024. október 24.

TM

A fák között, a rét fölött,
elmélázva ül a köd,
fején sapka, nyakában sál,
ébresztgeti a napsugár.

Vonattal vágtat a száguldás,
ablakán benéz a suhanás.
Tarlók hátán varjúcsapat,
csigát keres, bogarakat.

Halkan mondod, tekinteted harmatos,
 - Boldog leszek, ha egy reggelen
hajadat kócosan láthatom,
homlokodon a hajnal fénye felragyog,
szemed körül még álmod kóborol,
ébredeznek gödröcskéid arcodon,
lassan átölel majd két szerető karod.

Kócosan ébredtem.
Álmomban körhintán ültem,
Te ott voltál velem.
Alattunk pörgött a világ,
Senki sem figyelt ránk.
A tavaszi kék égbe beleolvadtunk,
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk.
Kócos hajamba belekapott,
Szorosabban ölelt karod.
A többire nem emlékszem,
Fölébredtem.

TM

Minden reggel ideszáll
és hangosan kiabál.
Tán a párját hívja egyre
kőrisfámra, reggelire.

Megérkezik Őnagysága,
ketten vigyáznak a fára,
kőrisfának termésére,
más azt onnan el ne vigye.

Így megy ez már évek óta,
ugyanez a rekedt nóta,
cinkék, rigók messze szállnak,
hajladoznak könnyű ágak.

Vártak rám.
Szemükben rebbenő kíváncsiság.
Figyelik mozdulatom.
Vajon, mit takar mosolyom?

Kicsit izgulok. Szóra nyílok.
Képeimről mesélek,
verseket mondok.
Egerben,
idős embereknek.
Kiket összekovácsolt betegség, magány,
gondok.

Minden nap egy élet,
ébredünk, elalszunk.
            Amit e kettő között teszünk,
            érzünk és gondolunk,
            az az életünk,
            az a sorsunk.

Mondd, a percek kihívására hogyan felelsz,
amikor öröm ér, vagy vállad nyomja a kereszt?

Hol van, hol nincs,
önmagában nem találod,
ha bejárod a világot,
mindenhova követ téged,
olyan, mint a sötét éned,

ha fényt gyújtasz a szívedben,
meghúzódik, ott vár lesben,
de ha egy jó lépést teszel,
reád kiált, ne menj, várj még,

megyek veled, hogy létezzek,
én vagyok a szürke árnyék.

2023. július 26.

   Beszélgettünk. Az öregségről, a barátságról. Ő inkább csak kérdez, szólásra biztat, érdekli a gondolatom, alig szól, de érzem, hogy nagyon figyel rám.
Én csicsergek.

Az ingón - forgó Föld felett szállva
Összekapaszkodik lelkünk szeretetvágya
Ezer bánatunk és örömünk ötvözetében
Remény imádkozik éjben és fényben

Csak te látod szememben a barna csillagot
Mélységében elmerülve kutatod a holnapot
Összekapcsolódó lelkünk szivárvány
Hídja alatt hömpölygő életóceán
Csak Isten tudja mi vár rád és rám.

Egy gondolat felhői szívem fölé szállnak, 
fáj a villámló csend.

Egyetlen kérdés, bent, mint a csend visszhangja,
ismétli, ismétli önmagát.

A viharon túlról megérzed, várod, hogy feltegyem,
és én a választól félve, suttogva megkérdezem.