Nem volt Isten, kiben hittem!
Ajkamról nem hangzott imaszó!
Szegtem, szabályt, köveztem utat, 
hogy megtaláljam önmagamat.

Tagadtam a törvényt, 
miben hittem régen én, 
hogy minden ember önmagáért él,
és senki nincs, ki segítene,
a harcot az embernek egyedül kell vinnie.

ÉLETEM EGYIK FŐ MŰVE, HÁLA ISTENNEK VÉGRE ELKÉSZÜLT ÉS KÖSZÖNÖM , HOGY AZ EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTOM ELLENÉRE MINDEZ MEGVALÓSULT !

MEGHÍVÓ !

Kedves Barátaim, Ismerőseim és minden érdeklődő !

Mindenki másképp éli meg a dolgokat. Mindenki hajszol valami vágyat ha kell falat tör ha kell eltapossa a másikat, hogy megkapja amit akar.

Túl sok világot láttam már, túl sok halált, olyan dolgokat amiket az emberi elme felfogni képtelen.

Mért siessek oda 
Ahol nem vár dísztribün
Kré krá krú kri nemkirí
Mit hozzak onnét felárral
Fölösleges ott lenni sóvárgással 
Kré krá krú kri nemkirí
Azért fogunk küldeni 
Ha valakire át tudjuk hárítani 
Kré krá krú kri nemkirí
De a dicsőség a miénk lesz 
És ez a fény rajtam lesz 
Kré krá krú kri nemkirí

Érzed a magányt
Az egy szívdobbanást
Nyomaszt a félelem
Rád telepedő verem
Félsz hogy beleesel
S kezded rettegni
A egyedüllét 
Nyomasztó érzetét
Imába fonva 
Két kezedet 
Nyugodja meg 
S hallgasd a szíved
Dobbanását 
S he kettőt hallasz 
Akkor már isten 
Védőn átölel 
Felvillan a remény 

Nem tudom feltenni verset.
 

Erdőkben a tavalyi fű sárgul,
a tölgylomb hull le utolsónak,
moha szürcsög talpad alatt,
savanykás bor jut magadnak.

Ülsz a vaskályha mellett,
két szál gyertya az asztalon,
tűznek hallod duruzsolását,
fénykarika táncol a plafonon.

Életem kis elemeit,
rakosgatom össze,
némelyik úgy tekeredik,
mint egy szinusz görbe.

Mind beillik szépen sorba,
kócos valóságba,
nem maradhat egy sem csorba,
meg kell legyen párja.

Meg is lehet szépíteni,
kedvesen és bölcsen,
megragasztom emlékeim,
egy törött cserépben.

Szeretem a cigányzenét,
nem feledtem a lány nevét,
ablaka alatt szerenád,
sötét szobában gyertyaláng.

Hegedű egyre sír tovább,
én vagyok a legpipogyább,
ablak nyitva, beléphető,
hát vár bent a gyönyörű nő.

Ám gyáván futva távozol,
oly hibásan határozol,
eltolod a kitárt karját,
mielőtt még megkaphatnád.

Idős ember, nem vén ember! :)

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.

Ó szellő szerelmem 
Elakadt nálad 
Viharként hogyan térjek vissza
Betonfal lettél kedvesem
Pedig puha bársonyt ígértél
Félek széttépném 
Selyemtested lenge szépségét
Még akkor is ha tudom 
Hogy az már nem az enyém 
Maradok önmagam bilincsében 
Tornádó mély fájdalomban 
Megmarad a remény tán lesz még

Egy meghatározó korszakot idéző versre találtam a gyűjteményemben.
A kamaszokkal sem egyszerű az élet. Viszont, ma már csak emlék.

Mondd, Apa, veled mit beszéljek?
Ha nem kérdezel, hogyan feleljek!
Inkább mesélj talán Te nekem,
Én Téged is, de anyát is szeretem.
Tudom azt, hogy kórházban is voltál,
A Mamához Anyával miért zavartál?
Sok kérdésem volna már feléd,
De a történteket inkább Te meséld.
Anyával mindig veszekedtél,
Mikor valahonnan megjöttél.