Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?
Ott, a nagy asztaloknál, mondjátok, elég!

Mikor a békekövetei foglalnak már helyet!
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet!
Vagy a pénz uralmát viszitek diadalra?

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél.
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél.
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér.

Ágaimon jön új levél,
Virágillattal simogat a szél.
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Indul már a fecskemadár
Melegebb tájra,
Villanydróton csivitelve gyülekeznek,
Társaikat csapatokba várva.

Viszontlátás, fecskemadár!
Szárnyalásod hosszú út várja!
Ne feledd költőfészked soha!
Gyere vissza e hűséges tájra!

Mint megvadult csikó,
Vágtat a Duna, eszét vesztve!
Senkit, semmit nem kímélve
Kísérik sötét esőfellegek az égben.

Most kell összefogni!
Most kell az embereknek megmutatni!
Bajbajutott embereken segíteni!
Vágtató folyókat megzabolázni!

Ragyogott a nap ezer sugárral.
Érett a csipkebogyó piros orcával.
Kertem közepén féltve őriztem.
Minden évben bő termést ígért nekem.

Elszedtem aranyát az ősznek!
Örültem a szép termésnek.
Nagyfiam segített nekem.
Nagyon kedves volt, örült a lelkem!

Szalad a sínpár, fut
A végtelenbe, felé jut
Hegyeken, völgyeken,
Sok-sok alagúton halad,
Száguld rajta a vonat,
Viszi az embermilliókat.

Együtt utazik szegény, gazdag,
Arcokra csal boldog mosolyokat.
S a mozdony vezetője figyel!
Nem téveszthet semmit el!

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem,
Legyen min megpihennem.
Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből,
Hadd érezzem illatát kezemből.

Csak egy marék földet
Hazám talajából,
Hol bölcsőm ringott messze távol.
Az a marék föld kedves a lelkemnek,
Ott voltam boldog, igazán gyerek.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.

Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle,
Elveszett párját sírva keresve.
Sötét fellegek úsznak felette,
Nem szalad már szivárvány az égre.

Emléked magas hegyek rejtik,
Találkozunk még, magas fenyők üzenik.
Találkozunk fenn a csillagos égen,
Ne sirass, ne keress engem.

Őszi hajnalsugár fűzi a fákat,
A fény oly áttetsző, halovány.
Elmúlás hangulata üli meg a tájat,
Elalélva oson a meleg nyár.

Levélszőnyeget terít eléd
Őszi levele a fáknak,
Mintha azt mondaná,
Bennetek már várnak.

Emlékezek, neked szól unokám e költemény,
Mikor első osztályba mentem én.
Kicsi voltam, de határozott,
Édesanyám mondta, sok meglepetés vár ott!

Óvodában szépen sorba álltunk,
S várva várt csodára, iskolára vártunk.
A csoda bekövetkezett!
Én voltam a sorban az utolsó, a legkisebb.

Szól a kakukk ébredjetek!
Vadgalamb is ezt turbékolja,
Jó reggelt, hisz felkelt a nap!
Hét ágra sugarát nektek szórja.

S felébredek, hisz itt a nap virradata,
A természet az embereket így csalogatja.
Pedig vasárnap van, oly jó egy kicsit pihenni!
Ilyen szép hívó szóra, fel kell hát kelni!
Nincs mit tenni!

Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit.
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.