Betegágyon fekve látlak,
drága, édes Anyukám.
Szemedből a fény is eltűnt
a tegnapnak hajnalán.
Erőtlenül, elernyedten
távolba nézel meredten.
Nem tudom, hol jársz,
nem tudom, mit érzel.
Nehezen lélegzel,
nézz reám még egyszer!
Pulzusod ezer,
és földre teper.
Két kis kezeden
lilán duzzadnak
az erek,

Drágáim, az Ó-perencián innen és túl!

   Ma úgy keltem, hogy jobb róla nem beszélni.
Most sem tudom eldönteni, hogy a csúz nyúz, vagy a reuma állott bele reccsent gerincembe, vagy csak a kor, vagy valami kór hajlított meg derékszögbe?

   Nem akarok és nem is tudok megváltozni. Fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok, amilyennek születtem, és amilyenné formált ez a lassan 73 év. Már én sem csörtetek, még annyira sem, mint eddig? Hová vágtassak, amikor már a lábam is két bal. Minek másszak hegyeket, ha a kezem már nem képes kapaszkodni? Miért is akarnám megváltani a Világot, már úgysem élvezném sokáig.

Kinek fáj? - kérdem

Kedves Mindenki!

Van egy szó: Búcsú

Mások az álmok...

Elsőszülött kisfiamnak...

Kedves Barátaim!

Csak megyünk tovább csikorgó fogakkal,
Nem visznek még el hatlovas fogattal.

Ember, fejed emeld fel!

Itt hagyom a szívem,
mely érted dobog.

Róza mamák emlékezetére

Én a Magyarerő őslakosa voltam,
talicskámat folyton magam előtt toltam.
Volt ám benne próza, vers is meg miegymás,
meg egy karéj zsíroskenyér, ráadásul hagymás.

Hó fedi a tájat,
ó mennyi alázat
van a sok fehérben,
makulátlan képben
gyönyörködöm éppen
merengek a léten.

Te rongyba göngyölt élet,
miért sütsz pajzspecsétet
ráncos homlokomra?