Ma úgy keltem, hogy jobb róla nem beszélni.
Most sem tudom eldönteni, hogy a csúz nyúz, vagy a reuma állott bele reccsent gerincembe, vagy csak a kor, vagy valami kór hajlított meg derékszögbe?
   Mindenesetre, nincs kedvem ma cirokseprűmön versenyezni a ruszki ballisztikus rakétákkal. A fülem zúg, a fejem akkora, mint egy víztorony. Az agyam meg olyan kicsi benne, akár egy koraszülött ebihal.
   Ma, kérem, főzős napom van. Ilyenkor ipari méretekben meggyártom a hétvégi menüt, több családi fő számára... mert a "mamafőztje"... Közben kilométereket gyalogolok, mert a mai eszemmel nehéz összeszedni a konyhai hozzávalókat. Azután jön a pucolás.
   No nem az elpucolás, bár azt szívesen megtenném. Zöldség, krumpli, hagyma stb. Következő fázis a darabolás, amit sosem úszok meg vér és könnyek nélkül. Amikor mindezt befejezem, örömmel veszem, hogy minden ujjam megvan. Főzés saját kútfőből, ha nem megy, szakácskönyves segítség. Ha mindennel megvagyok, jön a szétadagolás, no meg a Zuram kajálni. Aztán koraeste én is bekapok valamit, hogy legyen erőm a talicskányi csetreszt eltakarítani.
   Miután a konyha kész, felvánszorgok a tetőtérbe, beleszédülök kitaposott fotelembe, és elégedetten bevágom a szundit azzal a tudattal, ezen a szombaton sem éltem hiába. Hozzájárultam a Világ éhezői közül, pár hozzám tartozóm életben tartásához.
   Az én szombatom mindig ilyen mozgalmas, eseménydús és sikerorientált. Titkon azért bízom benne, hogy odafönn más hiányszakmák is vannak. Bevallom férfiasan, a szakácskodást már kicsit unom!

TM