Vén idő kereke kíméletlen halad,
rögös útján vele történelem szalad.
Embermillióknak szolgaság a sorsa,
reményük sem lehet a szebbre meg jobbra.

Kényszerített eszmék szorítják béklyóba,
ennek megfelelni, ez csupán a dolga.
Bólogatni bőszen, tisztán látni tilos,
propaganda, reklám sok-sok agyat kimos.

Magocska kiszökik
tobozok réséből,
pilleként földre száll,
nem riad a téltől.

Rögök közt megbújva
békésen szundikál,
jeges szél fülébe
altatót muzsikál.

Hópihetakaró
a fagytól megóvja,
madárfütty ébreszti
az édes valóra.

Kikelet csodája
erőt ad, növeszti,
fejét a rögökből
peckesen fölszegi.

Ígérted jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.

A természet veled lüktet,
fennköltté lesz minden ünnep.
Lelkem húrján Vivaldi cseng,
faágakon madárdal zeng.

Koronája vagy a nyárnak,
az emberek reád várnak.
Telis-tele a kosarad,
értünk fárasztottad magad.

Kemény munka sok gyümölcse,
barack, alma, szilva, körte,
málna, egres, lédús dinnye,
táplálékunk ízes kincse.

Az erdőnek búvó bája
az illatos, szép vargánya.
Összefut a nyál a szájba,
ha az ember végre látja.

Minden évben készültünk rá,
ki így, ki úgy - hite szerint.
Készült sonka, piros tojás,
s bokor alján fészek - megint.

Barkacsokron hintáztatott
szelíd szellő hímes tojást,
tágra nyíló tekintettel
kicsi gyermek lelt száz csodát.

Aranyeső, tulipánfa
hajladozott a napfényben,
feltámadt Krisztusról zengett
örömének a miséken.

Emberarcot öltött,
köztünk él a földön,
terve aljas, bűnös,
kárhozattal töltött.

Mézesmázos szóval
terjeszti tanait,
fennkölten hirdeti
igazként a hamist.

Szétdúl szépet és jót,
mi embernek érték,
ne legyen nyugalom,
felejtsük a békét.

Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja akit talál.

Hétről hétre sokkol gyászhír...
éltest, ifjat mélybe zár sír!
Csillaggá vált példaképek,
s maradnak csak az emlékek.

Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.

Hullámot vet a kedélyed,
szomorú vagy meg szeszélyes.
Felhőszemed tele könnyel,
gyorsan megered a könnyed,

hullik végeláthatatlan,
duzzad földben meg patakban.
Majd hirtelen képed ragyog,
élvezed a fénylő Napot,

Csillagos éjszaka
reszket a fagyban,
telihold didereg
megdermedt arccal.

Fergeteg havának
kéznyoma rajtunk,
jeges szél süvítő
dallamát halljuk.

Házikók ablakán
jégvirág nyílik,
ereszen mereven
jégcsap-sor hízik.

Mosolygó hóember
nézi a holdat,
reméli, fagyot ád
az ég is holnap.

Forró napok, tombol a nyár!
Pipacsvért ont a láthatár.
Nap sugarát bőven szórja,
szemét le nem veszi róla

a hűséges napraforgó,
több ily kedves nincs hasonló.
Tányérjába gyűjti fényét,
s maggá lesz az égi érték.

Aranyhajú, dús kalászok
ringva lejtnek` hullámtáncot,
szelíd szellő érintésre,
lágyan dúdolt énekére.

Napra nap és évre évek,
Szép volt ifjan látni Téged.
Jó volt együtt lenni Veled,
Tudni azt, hogy van, ki szeret.
Az a rég kimondott igen
Örökre szólt, én azt hiszem!

Száz évenként világjárvány. Véletlen?
Felfogni ezt képtelen az értelem.
Mert úgy érzi, tehetetlen, védtelen,
Uralja a lelkeket a félelem.

Futótűzként terjed szét a világban,
Áldozata bőven van már Kínában.
Igazság vagy riogatás, ki tudja,
Kivédeni ezt az ember nem tudja.

Ez már nem az én világom.
Bűnét, szennyét, hogyha látom,
menekülök.
Lelkem kapuját bezárom,
megnyugvást ad a magányom.

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.

        Utópia?

Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.

Üzenet az ifjú generációnak

Ti jöttök, mi megyünk.
Ne légy hát ellenünk!
Bárki uszít, lázít,
az soha nem számít.

Azt a rövid időt,
a vágyott miliőt,
amit együtt töltünk,
szeretetben töltsük!

Egymásnak örüljünk,
sose folyjon könnyünk!
Mert a cudar élet
hamar véget érhet,

Alsóerdő rejtekében
kanyarog a völgye,
őrként álló Nordmann fenyők
óvják s fogják közre.

Rododendron pompázik a
domboldalon szerte,
látványától örömre vált
a bús ember kedve.

Lila, fehér, terrakotta
elkápráztat minket,
szívet dobbant a tűzpiros
a lángoló színnel.

Vissza a gyökerekhez

Évtizedek múltán
hazatértem végre,
rokonok, barátok
által körülvéve.

Ifjúkor emléke
naponta felbukkan,
felüdíti szívem,
így lesz ez - én tudtam.

Az idő vasfoga
létünket kikezdte,
de az a régi tűz
még ott szunnyad benne.