Zsibongnak a madarak
az alvó bokrok alatt.
Búcsúzik tőlük a tél,
lába nagy tócsába ér.

Selyem pázsit, tarka rét,
nyílik már a margarét`,
közte vadnyúl meglapul,
kicsi szíve ver vadul.

Róka Rudi üldözte,
ott lihegett mögötte.
Gondolt egyet a nyuszi,
így kell futni, nézd, Rudi!

Felvette a nyúlcipőt,
így nyert előnyt meg időt.
Teste megnyúlt, úgy futott,
árkon bokron túljutott.

Szél szitál szorgosan, keze görcsbe rándul,
Sárga levéleső szálldogál a fárul`,
Avarszőnyeg puhán vigyázza a léptem,
Kőrengeteg között merre vagytok, kérdem?

Nyughelyetek őre, két szép smaragd tuja,
Látványát, termetét gőgös szomszéd unta.
Természetszerető nagyságos hivatal
Nem érti, sírok közt két tuja mit akar?

Éjszaka csendjét
átszeli hangja,
öblös e bőgés,
harcra hívás,

győzelem által
párra találni
büszke bikának
nagy kihívás.

Rengeteg alján
harsan a válasz,
torka szakadtán
retten az éj,

nyolc pata dobban,
jöjjön a párharc,
csattan az agancs,
súlyos a tét.

Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.

Égszínkék tengerként
hullámzik a szélben,
látványa üdítő,
nyugtató a réten,

útszélén hajlongva,
virítva, kedvesen,
mezőkön tündöklőn
napfényes helyeken.

Csillagként ragyogó
mezei katángom,
nyaramat ékítő
boldogságvirágom.

Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást,

jeges padon alvó,
reményvesztett embert,
kire a fagy rajzol
utolsó keresztet.

Siratom a hazát,
nagy Magyarországot,
minél gyönyörűbbet
ember még nem látott.

Bárány ballag bíbor réten,
legelészik ott serényen,
bendő tele, szép az élet,
jó a kedve, nem is béget.

Bárány ballag szikes réten,
bánatosan, búsan lépdel,
kopár a föld, a Nap éget,
fű hiánytól fel-felbéget.

Napsütötte tavaszi nap,
szirmot bont a nárcisz,
fehér, sárga csillagarca
már messziről látszik.

Mámorító, édes illat
hófehér lepelben,
sárga párja kelyhe mélye
méhecskét vonz s rejt el.

Hajladozik jobbra, balra,
ha szellővel játszik,
s bólogat, ha megcsodálják,
ó, de kedves nárcisz.

Szívküldi - Apunak

Három évtizede
csillagszemed látom,
nem múlik hiányod
e földi világon.

Szívemet simítja
ében-hajad fénye,
gyengéd szereteted
megannyi jelképe.

Önmagad alkotta
kedves esti mesék,
szavaid, tetteid
kedvemet keresték.

Vágtában ringató
a fakó hintaló.
Nyergében ül Palkó,
nyikorog a padló.

Előre dől a ló,
vele dől a Palkó.
Gyí, te ló, gyí, te ló,
biztatja a Palkó.

Szivárványt láttató,
hegy-völgyön vágtató,
köveken koppanó
úton visz ez a ló.

Szikrázik a patkó,
ám a ló kitartó.
Amott egy kaptató,
elfárad rajt` a ló.

Százezrek küzdöttek érte,
apák, s fiúk együtt léptek,
bíztak, hittek és reméltek,
patakban folyt hősök vére.

Történt nem is olyan régen,
sűrű erdő rejtekében,
éldegéltek az állatok,
ki a földön, ki fán lakott.

Különféle népes csapat,
élén bátor vezéralak,
az erdei nagy tanácsba
delegálta őt sok társa.

Egyszer aztán úgy alakult
- hiába volt oly agyafúrt -,
róka sorsa balul ütött,
vadásztól lett gutaütött.

Bólogat a hóvirág,
szellő simogatja,
kivirít a zöld fűből
aprócska harangja.

Mohaszőnyeg üde zöld
a domb oldalában,
ékesíti pipitér
virágos mintával.

Hunyorít még a hunyor,
ily korán kell kelni?
Kérdi, mikor a napfény
álmából ébreszti.

Szikla szirtje didereg,
fehér kucsmát kérne,
s pihe-puha hóbundát
öreg rögtestére.

Egy helyben áll a patak,
megdermedt a lába,
kőkincseit gondosan
tükre alá zárta.

Faágak közt jeges szél
fütyül táncot járva,
kaján vigyorral csipked
csupasz ágkarjába.