Sorsom szele elrepített szülővárosomból,
azt reméltem, valóság lesz a vágyott álomból.
Munkával telt hosszú évek monoton peregtek,
törzsvendége lehettem csak Zalaegerszegnek.

Szívem dobbant, ha megláttam Zalának határát,
kicsalta a könnyeimet a csodaszép látvány.
Szelíd dombok remény színe, völgyek lágy hulláma,
Szent Istvánnak kitárt karja, mintha hazavárna.

Visszasírtam a sok boldog ifjúkori évet,
mi mágnesként vonzott haza, s tudtam visszatérek.
Ősi rög, melyből vétettem, most szüleim sírja,
zarándokhely lett számomra, gyűrött napjaimra.

Feltöltötte lelkemet a békesség és hála,
Mindennapok küzdelméhez erőmet táplálta.
Élet adta pofonjaim gyötörtek, ám bíztam,
hittel cipelt keresztemet nehezen, de bírtam.

Fűzfa sátram lágy ágai emlékezni hívtak,
s anyám kertje illatozott, ha orgonák nyíltak.
Fenyveserdők susogását is hallani véltem,
hisz ajándék csemetéik cseperedtek szépen.

Akadályok sora gátolt, évtizedek múltak,
álmom ugyan kettétörött, de itt élek újra.
Régi utcák, régi arcok, jó titeket látnom,
hozzátok fűz, fel-felbukkan régmúlt ifjúságom.

Ám ha egyszer távoznom kell ebből a világból,
megnyugtató, hogy ősi föld őrzi majd az álmom.
Az a rög lesz a szemfedőm, odatérek vissza,
melyből létem gyökerezett, - ahogy meg van írva.