A nap, ahogy a dombok mögé szökkent,
Úgy hallgattak a rozsdásodott bokrok.
Foltjaikkal takarták a földet.
Egy-egy sugár még lemaradt s dalolt

a víz tükrén, vibráló fénycsíkot.
Messze daruk, mozdulatlan gémek.
Ott az új, itt még a régi sikolt.
Kétkerekű ásítását nézem,

575575
Csak lassan megyek. Hosszú az út, utolér 
árnyékom. Messzi ahová megyek 
születésnapomon még földi rab vagyok.

Feltétlen fontos együttes beszélgetés. 
Pontosan készen állok, az időt 
tanulom s belebotlok, ha nem vigyázok.

575575

Hát  elmúlt pár év és újra úton leszek
Nyolcvannegyedik évet elhagyom.
Felelős ég hajt, s vajon mit kell még tennem, 

hogy a hatalom, amit rám mért, megtudjam.
Mást anélkül is cselekszem, csábít 
a hogyan. Meddig élek, s lám itt  az Isten.

575575
Most mozdulatlan. Látod a víz tükrében
a csöndet? Hosszan eltűnő árnyék
vagyok. Kereslek. Itt-ott egy madár rebben

árulkodóan. Kivár, ahogy én Téged.
"Hosszú, forró nyár", fázom emlékét.
/Elvágták a telefon új vezetékét?/

Az álmom felszabadít napjaimból.
Várom az estét, hogy vele lehessek.
Érzem, csukódik a szem, zsibbad a kar,
csak épp, hogy betakarta testem.
A gondolatok messzire visznek.
Zúgó tenger morajlását hallgatom.
Kereslek fent és víz alatt.
s átölel minden hatalom.
Nagy fájdalmakkal küzdök.
Kezem mozdulása akad.

575575

A sirató tél fagyott hóval takargat.
Fehér lepelben a haldokló táj.
Jégvirágos ablakok néznek dermedten,

táncukban mattul az üveg s a kinti táj.
Siető esték, pinceajtó, zár.
Csikorog a rozsdás kulcs, vad dülöngélés.

Hamis az ének. A puha hó tetején
úttalan utak, vakít a fehér.
Amerre még csak ellátsz, dalol sok legény.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.
A tanulatlant idomítani
könnyebb, adjál kezébe cirkuszt.
S ki hazugságon nevelődött
Nem ismeri fel a himnuszt.
Így éltünk a kommunizmus alatt,
s az új nemzedékek, nem, értik
mi itt a probléma, s az akarat

575575

Az elmúló tél jár az eszembe. Az új,
a születendő, gyönyörű tavasz.
A tél takarója már mindig vékonyabb.

Kék mályvavirág, utána az ibolya,
a hóvirággal bújócska, s a nap
csók leheletben sugár, szerelmet bújtat.

Ragyogásokat, vagyont. pénzt, nem kívántam,
csak kis kenyeret, hívogató fényt,
halk szót, és szeretetet, az emberséget.

Izzik szemedben a vágy, arcodon látszik 
a bizsergés, mely elárulja mit
szeretnél adni, kapni. Egy megérkezést.

Születésnapod, Édesanyádat öleld
át, köszöntsed, hisz ő kínlódta ki
a születésedet, hogy ünnep legyen ma.

Bosszantó, saját gondolataink más név 
alatt, csillogó arany utakat
bejárva, besározzák, titkolózásban.

Csak hasonlat vagy.
Már az elérhetetlen.
Lelkemben csillag,

nagy sötétben fény,
Mégis velem vagy mindig.
Mint csodás hellén.
 

Mai Karácsony

Van aki kezét imára összeteszi.
Úgy várja Urát, a most születőt.
Áldott asszony jajszava: emberi Isten,

s a fény csillaga jelzi, hogy hol az erő.
A gúnyos mégis megfeszítette.
Az Isten érte is halt s újra született.

Advent első vasárnapjára

Akkor a csillag felragyogott  Világok
virágjaiból illatos jászol,.
s benne a kisded fölsírt: SZERETVE VAGYOK?

Advent második vasárnapjára

Az emberek még nem értették. A hideg
fények, hogy lesznek lelkek tüzei ?
De valamit éreztek, s közelebb léptek..

Advent harmadik vasárnapjára

Lépteid alatt a kövek ott lapultak.
Mindenütt mások. Mielőtt belépsz
nézz körül . Leplezetlen kacérkodások
táncolnak. Huncut mosolyok kifinomult
komédiája elárasztotta
a kertet belül. Kaput rácsdísz ívei,
átláthatóvá tették. Hosszú hajfonat
takarásában lágy mozdulatok
simogattak táncolva, s ahogy lecsúszott

Ne menj még, maradj, Add a mozdulatodat,
ölelésedet, melynek hiánya
hiába keresem, nincs nap, naponta. már.

Sokszor nézlek itt a képen. Szótlanul ülsz
mozdulatlan kéj az éjben, s váró
lehelet, csak csacsogó csupasz vágybáró,