A vallomásban mindig te is benne vagy,
mert elolvasol, élményt keresel.
Észre sem vesszük, kezünk kézfogásban van.

Hülyeségeket beszélnek, a felnőttek.
Még nem tudok rá válaszolgatni,
de a bugyromban gyűjtöm a véleményem.

Versemet, néha finom rezdülésekben
mint hajnal előtt táncoló zord fényt,
kutatni kell, mert elbújt, csókos szerető.

Csak szolgálok és közben átölel a Vers.
Talán szerelem szentéje bennem
van, vele élek és nem mindig keserves..

575575
Sokszor megnézem amit adtál. Képeid,
lényed, s hogy velem voltál: múltidő.
Együtt kellene nézni a képeidet,

hogy a múltidő varázslatából, mindig
megszülessen a jelen, s a jövő
áhított barátsága, a szeretete.

Paradox világ a képek tükrözése,
valótlansága, a valóságnak.
Sohasem érintheted, csak nézni lehet.

Mint sellőt, ahogy kivetett a partra itt

Vágyakozásban, élvezettel néztem
követelőző tested gyönyörét.
Melleid tánca más zenében érdem,
nekem itt minden, talált menedék.
 

Már nem hittünk, kevés volt a remény.
Négy hónap bolsevizmusában éltünk.
Az oláh ordított, minden az enyém!
A kettős gyilkolás csapolta vérünk.

A döbbenet, az döbbent!
Még három emberöltő,
és országunkon emelkednek
a tornyok, az eretnekek,
s magyarok magyarokon röhögnek.

Családokon belül sincs
egyetértés, csak a gyűlölet,
gyűlölete. Verejtékei
képmutató, kerítésbontó
mintha törölgetné, törölgeti.

Amerre csobog a kis patak, átugrál
apró köveken, játéktajtékot
fodroz, s mutatja tükrét, milyen nagy lészen.

Egy magyar ember magyarok ellen tüzel.
Fügét mutogat, talán narancsot.
S az új nemzedék szája,nyálban összefolyt.

575575

Légy természetes. Tudom feladataink
sokszor nagyobbak, képességeink
nem érik utol, s a vágy marad, elmarad..

575575
Csak a holnapot, már csak azt add meg nekem.
Egy apró fohászt, egy köszönetet,
hogy mondhassam imáim között, neked is

Elérhetetlen kép, mely a mindennapok
fénykoszorúja. Messzeségéből
elvakít a fény. Sokszor nyúlnék utána

575575
Síró papírlap, szoknyája egy nagy paca.
Fodrozó hányást, okádó üveg
tette. Meglökték, s kifolyt. Lökdösnek újra.

Fázok, régóta. Pedig, ha tudnád, várom
a meleg tavaszt, Kitakarózó
bimbókat kutatni még, virágos fákat.

Családi békét, odavinném fa alá,
hogy kisírja még magát a múltnak,
aztán csak nevetni és boldognak lenni.

575575
Krisztus keresztem. Karjai ha ölelnek
ne lökd el, érted megalázkodott.
A feltámadást sokan nem értik még meg.

Vád és nincs alku. Az Úr szenvedésében 
benne vagy te is. Nem menekülhetsz. 
Könny, kendő, Veronika, s a kereszt. Visszük. 

Velem vagy régen, ismeretlenül,
érzések zúgó villanásában.
Szemednek tükre kínlódó vágyban
ott a Dunánál habokba merül.

Maroknyi szénpor, kis meleg belül.
Lopott fa, fénye: hinni csodákban,
de hideg a kéz, nem szorít bátran.
Valaki zenél, sírva hegedül.