Aranyló ősz közeleg, s mögötte a nyár,
Mint fáradt vándor, csöndben pihenni készül.
Megtette a dolgát, megérlelt sok kalászt,
Ott hagyva tarlóját nagy, gyér örökségül.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

Száz esztendőnek ón-csendje már a testé,
Ám lelke nem pihen: mindig föllobbanó!

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

Én nem kértem tőled, világ, hogy megbocsáss!
De mégis bocsáttassék meg minden bűnöm!
Lelkemben fellegek, szívemben álmodás,
Kiknek nem mértek boldogságból, csak szűkön.

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.

   Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

Mintha árnyék volna, áll az éjszakában
Csillogó ércteste, bágyadt holdsugárban.
Arra jár egy szellő s megáll gyönyörködve,
Mintha angyalt látna rideg őszi ködbe.

Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.

Visszavágyom néha régi iskolámba,
Ócska padjainak nyikorgó sorába.
Visszajár még hozzám mind e boldog óra…
Nem vagyok több, csak iskolám adósa…

Csöndet font körém az éj komor sötétje,
Mikor a nap eltűnt vérvörös palástban.

Szentség az én földem: Ő az én szentségem.
Tenyérnyi hely csupán a nagy mindenségben,
Mégis ő a világ, többre nem is vágyom.
Mért tenném, ha helyem csak benne találom?

Csupán egy ember (ha kérdeznéd, ki vagyok).
Csak kósza álmok, mit egykor majd rád hagyok.
(Ennyi az élet is, ostoba álomkép.)
Tudom, hogy kellene többet is adnom még…
Nézd, ez vagyok én… így gyűlölj vagy így szeress!
De bocsátsd meg, ha nem vagyok tökéletes!

Koldus vagyok, jaj, a szerelem koldusa!
És mint árva gyermek, ki éjjel felzokog,
S kérdi remegve: hát szeretni nincs joga?
Ez átkos életben hát én is oly’ vagyok…

Májusi lombnak
Hűs üde árnya,
Hajlik az ágról
Szép szelíden.
S mintha az éden
Kelne ma szárnyra,
Lelkem ez árnyban
Csöndbe pihen.

A Jóisten, ki az égből figyel reánk,
Ezerszer áldjon meg minden édesanyát!
Áldja meg ezerszer, hiszen úgy is kevés,
Amit én adhatok: egy árva ölelés.