Szentség az én földem: Ő az én szentségem.
Tenyérnyi hely csupán a nagy mindenségben,
Mégis ő a világ, többre nem is vágyom.
Mért tenném, ha helyem csak benne találom?

Csupán egy ember (ha kérdeznéd, ki vagyok).
Csak kósza álmok, mit egykor majd rád hagyok.
(Ennyi az élet is, ostoba álomkép.)
Tudom, hogy kellene többet is adnom még…
Nézd, ez vagyok én… így gyűlölj vagy így szeress!
De bocsátsd meg, ha nem vagyok tökéletes!

Koldus vagyok, jaj, a szerelem koldusa!
És mint árva gyermek, ki éjjel felzokog,
S kérdi remegve: hát szeretni nincs joga?
Ez átkos életben hát én is oly’ vagyok…

Májusi lombnak
Hűs üde árnya,
Hajlik az ágról
Szép szelíden.
S mintha az éden
Kelne ma szárnyra,
Lelkem ez árnyban
Csöndbe pihen.

A Jóisten, ki az égből figyel reánk,
Ezerszer áldjon meg minden édesanyát!
Áldja meg ezerszer, hiszen úgy is kevés,
Amit én adhatok: egy árva ölelés.

Hozzád bújni vágyom, csak egy pillanatra,
S vágyom, hogy e pillanat végtelen legyen.
S úgy vágyom súgva-kimondott szavadra,
Mely balzsamír lehet megsebzett lelkemen.

Valami érzés jár bennem mostanság:
Mint hogyha lelkemet pillangók csapdosnák.
És ők csak repkednek, repkednek tétova.
Én nem tudom mi ez, de nagyszerű csoda.

Egyszer, nagyon-nagyon régen, valahol, talán a világ végén, volt egy eldugott kisfalu. Olyan eldugott volt, hogy létezéséről csupán az ott élők tudtak. Élt ebben a kis faluban egy vénséges vén anyó. Olyan öreg volt már, hogy éveinek számát sem tudta. 

Tündérszép szemedtől jéghegyek olvadnak.
Hogyan is lehetnék értője szavadnak,
Ha e pillantásnak rabja lettem, rabja!
Talán nem is tudom önteni szavakba.

Mint ködfüggöny mögül, ha előbúj a nap,
Láttam meg szemének tündérszép csillagát.
S mint végtelen égbolt, ha bájjal elragad:
Fürödtem habzsolva… s a reggel így talált.

De sokszor földre hull az embernek könnye.
Néha oly könnyedén mindent félre lökne,
S elrohanna messze, messze e világból,
Remélve, hogy szebbet s jobbat rejt a távol.

/ Arany Jánosra emlékezve./

Tölgyek alatt vágyott megnyugodni csöndben,
Midőn érezte az életnek alkonyát:
„Már elszállt az élet nagy búsan fölöttem,
S igaz boldogságra lelkem még nem talált.”

IX. ének

Megfogyva és törve tovább mentek szótlan.
Fojtó sírcsend honolt a díszes hintóban.
Nem mindennap van, hogy halál ráktekintsen,
S tán az árnyékától megnémultak minden.

VIII. ének

A napnak orcája tán pihenni készül?
Felhők állnak elé sorjában, serényül.
De hiszen még hol van az estnek órája,
Mikor minden élő elnyugodni vágyna?

VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

A Tiszának csöndes partján
Ül egy halász, beljebb vágyik.
Lök egy nagyot kis ladikján,
Ám előtte betanyázik.

Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.