A felhők fodrosak, alattuk csöndesen,
Mint szőnyeg terül a végtelen néma táj.
Talán most ott vagyok, talán csak képzelem,
De hallom mégis a víg csengők ércszavát.

Oh, ti bolond, esztelen poéták!
Hej, ti álmatag, méla bajnokok!
Miért jó, mondd, keserűen élni?
S mért kell némán, magányban halnotok?

Szép Erdélyországnak, mint tündér palástja,
A színtiszta égbolt kéken terül rája.
És mikor a fénylő épp van feljövőbe’,
Szikrákat szór az ég minden hegytetőre.

/ Egy képzeletbeli látogatás Kecskés Gyulánál /

Egy csöndes szobába hallgatag léptem én,
Felrémlett mind a múlt, kopott, de szép mesén.
Könyvespolc állt elől nagy’ némán, roskatag,
Beszélni vágytak ők, mind e nyűtt oldalak.

Peng a kasza éle, vígan zeng a nóta.
Aranyló kalásztól ékes ma a róna.
Színaranyban minden, ameddig a szem lát,
Nem is néz az ember… s mért is nézne az mást.

Tiszta fényben,
Hófehéren
Ring az álom
– Délibábom –,
Mint az éden.

Hol a fák mesélnek langyos esti szélben,
Hol az ember sétál emléktől kísérten,
Hol a bokrok árnya, mind megannyi emlék,
Ott jártam, hallgatva néma esti csendjét:

/ ifj. Vígh Sándor emlékére /

Víg citera hangját hallottam az éjben.
S izzón tüzet láttam egy legény szemében,
S ahogy pendítette, s a nótáját fújta…
És mert úgy szerette, újra kezdte, s újra.

   Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.

   Mikor a tiszteletes felébredt, Sándor már az udvart söpörte. Rendes, becsületes szolgálója volt az öreg Sándor, aki már évtizedek óta tartotta rendbe az egyház jószágait és tüsténkedett a parókia körül.

Már megint egyedül, és mindig csak magam.
Kicsit fáj az élet, és törékeny szavam.
Mégis sorsom hajt előre,
Völgybe-e vagy hegytetőre
Nem tudom… nem tudom, csak lépek hallgatag.

Mit ér mondd, templomod, hogyha bár aranyló,
S díszével kacagva, csábítón int feléd?
S mit ér a káprázat, bűvös nagy harangszó,
Ha csöndjével tiszta szív nem borul eléd?

Hej, a betyár, az a betyár,
Ki tudja, hogy hol, merre jár.
Néha csak úgy viszi lába,
Olyan, mint a lú, ha kába.

Az én subám göndör szőre,
A kútkávára van lökve.
Vizet húzok, egyre merem,
Hogy a jószág ne gebedjen.

— Vádlott!
— Igenis, nagyságos bíró uram! – állott föl Gyurka a nagytiszteletű bíróság előtt.
— Bűnösnek vallja-e magát?
— Nem én, nagyságos bíró úr.
— De hát a tények.

A szerepi puszta nádban,
Betyárlegény ül magában.
Régi életét siratja.
Bús arcában nyűtt kalapja.

Megszületni nem nagy érdem,
S meghalni az nem kívánság.
Ámde tenni hosszú élten,
Nem könnyű, de szép kiváltság.