Havas tájra ébredtem ma.
Szememnek jóleset, mint minden, ami szép.
S ahogy szálltak, szálltak egyre a hópihék,
Hószínt öltött az öreg fa.

Szempillámon is egy-kettő
Megpihenni vágyott a hosszú út után.
S ült ott egy percig, mint király nagy trónusán,
Ki úr, mégis oly esendő.

Zörög a nád, gémje röppen;
Majd magasba, nagy körökben.
Ki zörgeti?
Mi zörgeti?
A betyár az, ki fölveri.

Zörög a nád, réce búvik,
S mint falevél, csöndben úszik
A sás között,
Zsombék mögött…
Betyár ide mért költözött?

/Csibi Gyuláné szűrhímző emlékére/

Elment szépen, csendben, hosszú álomútra.
Mennyi szépnek, jónak volt földi tanúja.
Ám a ráncok arcán mutatták (takarva),
Hány reményt szorított erős asszony-marka.
Borongós tavasz van… én csak csöndben állok
Ott, hol alszik békés, csöndes síri álmot.

Ó, mily nagy örömre ébredt ma a világ!
Ki harmadnapja halott,
Kit már elsirattatok,
Feltámadott és a sziklasírból kiszállt!

Ő, ki tegnap még volt halottja embernek,
És siratta, ki élő,
Ki bűnös és reménylő:
Feltámadott az, mert sírjában nem fekhet.

Megfeszíttetett hát, ki szeretni akart.
Bűntelen testébe acélszög veretett.
Bűne tán annyi volt, hogy Isten lehetett,
Akin szerénységet a jóság eltakart.

Bocsánatért esdve (kik őt megfeszítik)
Szólt kérlelő hangon Mennybéli Urához
(A halált nem félve hasonlón gyávákhoz):
„Nem tudják mit tesznek! Jaj, bocsásd meg nekik!”

Mátyás király urunk aranyos hintója
Szeli át a pusztát, előtte a róna.
A meddig a szem lát néz jobbra és balra,
S gyönyörködve nyugszik két szeme a síkra:

Fut a ménes, porzik mögötte a róna,
Mintha égből fakadt szélvihar tombolna.
Mélán legel amott a gulya, terülve.
Mellette a gulyás subájára ülve.