/ ifj. Vígh Sándor emlékére /

Víg citera hangját hallottam az éjben.
S izzón tüzet láttam egy legény szemében,
S ahogy pendítette, s a nótáját fújta…
És mert úgy szerette, újra kezdte, s újra.

   Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.

   Mikor a tiszteletes felébredt, Sándor már az udvart söpörte. Rendes, becsületes szolgálója volt az öreg Sándor, aki már évtizedek óta tartotta rendbe az egyház jószágait és tüsténkedett a parókia körül.

Már megint egyedül, és mindig csak magam.
Kicsit fáj az élet, és törékeny szavam.
Mégis sorsom hajt előre,
Völgybe-e vagy hegytetőre
Nem tudom… nem tudom, csak lépek hallgatag.

Mit ér mondd, templomod, hogyha bár aranyló,
S díszével kacagva, csábítón int feléd?
S mit ér a káprázat, bűvös nagy harangszó,
Ha csöndjével tiszta szív nem borul eléd?

Hej, a betyár, az a betyár,
Ki tudja, hogy hol, merre jár.
Néha csak úgy viszi lába,
Olyan, mint a lú, ha kába.

Az én subám göndör szőre,
A kútkávára van lökve.
Vizet húzok, egyre merem,
Hogy a jószág ne gebedjen.

— Vádlott!
— Igenis, nagyságos bíró uram! – állott föl Gyurka a nagytiszteletű bíróság előtt.
— Bűnösnek vallja-e magát?
— Nem én, nagyságos bíró úr.
— De hát a tények.

A szerepi puszta nádban,
Betyárlegény ül magában.
Régi életét siratja.
Bús arcában nyűtt kalapja.

Megszületni nem nagy érdem,
S meghalni az nem kívánság.
Ámde tenni hosszú élten,
Nem könnyű, de szép kiváltság.

Ne engedd el soha édesanyád kezét,
Meg ne tagadd soha áldott szeretetét.
Ne feledd el soha, amit tőle kaptál,
Mindazt, ami több volt s fényesebb a napnál.

Ne engedd el soha édesanyád kezét,
Meg ne tagadd soha áldott szeretetét.
Ne feledd el soha, amit tőle kaptál,
Mindazt, ami több volt s fényesebb a napnál.

Szép asszonyok, szép leányok,
Kincsei a férfi nemnek.
Sóvárogva szól hozzátok,
Minden szó, mit versbe zengek.

/ Köszöntő a ludasi Ludas Matyi Művelődési Egyesület 
fennállásának huszadik évfordulójára. /

Köszönteni jöttem, húsz esztendő dolgát,
Mert nálunk a rigók tegnap azt dalolták:
Van egy kicsiny falu, tőlünk messze, távol,
Hol még él a nóta Istenigazából.

A puszta közepén nádkunyhó tanyázik,
Égeti a napfény, a viharban ázik.
Előtte a kútgém tán az eget éri,
A föld könnyű nedvét egy vederben méri.

Égőn tűz a nap le, forrón, mint a katlan.
Délibáb tűnik fel, fordított alakban,
S mutatja e tájat – néki ez a dolga –
Mint hogyha az égre volna felrajzolva.

Egy borongós novemberi nap volt,
Ami úgy telt, ahogy mindig szokott.
Anyám még az istállóban dalolt;
Ám az este egy új csodát hozott.

Úgy állnak ott árván e megkopott falak,
Mint ki már rég halott, vagy tán halni készül.
Száz esztendő súlyát nyögik az ég alatt,
Nagy mogorván, mélán, minden könnye nélkül.

A valóság néha oly rideg, mint a jég,
És néha álmodni jó nagyot, színeset;
És az álomból fel sem ébredni ma még,
Csupán csak álmodni s festeni rímeset.
Most elalszom, ne várj, valóság ég veled!
Ragyogj reám, ragyogj, álomszült képzelet!