Csöndes most a puszta széltébe’, hosszába’.
Messzetűnő táját csak a napfény járja.
(Akár holt világ most) bárhogy s mint akarja,
Nem hallatszik csak a szélnek zönge dalja.
Nem úgy a csárdába! Ott van most nagy élet:
Oda húzódnak be a pásztorcselédek.
|
Angyalok röpülnek, fagyos, hideg télben,
Elrejtőzve könnyű, szálló hópihékben.
Szánkó talpa siklik, s nyomot hagy a hóban,
Nagy köröket írva egy-egy fordulóban.
Gyerekzsivaj messze megtöri a csendet.
Hangos szavuk után ködös a lehelet.
Kutya jár utánuk, csahol örömében,
|
Enyhe szellő,
Lenge szellő!
Honnan jöttél s merre mész?
Mind e tájon,
Pusztaságon,
Végig futni vagy merész?
Nagy titkait,
Nyűtt kincseit,
Meglátod-e itt alant?
Vagy e tájra,
Rónaságra,
Le sem nézel, úgy szaladsz?
|
Hozzon nekünk ez az új év,
Amennyit csak szív kívánhat.
El se férjen szívünk mélyén,
Ama díszes kiskosárban.
S ha kicsordul, hadd csorduljon!
Jóban bőség meg nem árthat.
S ha kiborul, hadd boruljon!
Felszedik azt majd a bátrak.
|
Adjon Isten szebbet, jobbat!
A nálamnál gonoszabbat
Űzze innen messze tájra!
Béke szálljon e világra!
Adjon Isten boldogságot!
Vígan zengő szép világot!
Tünjön bánat messze tájra!
Öröm szálljon e világra!
|
Alföldi csárdába’,
Kemence sutjába’,
Ül egy legény csönddel
Megrakva, s közönnyel,
Magányos bújába’.
Ám a csárdatérbe,
Víg hanggal betérve,
Szép szűrös bojtárok
Jönnek, majd a jányok
Igaza s ledére.
|
Káprázattal ül fent már a Nap az égen,
S gyönyörködni látszik földi seregében.
Tán az utat nézi, vagy a tücsök nászát?
Tán az erdőn lakó énekes madárkát?
Nem néz az bizonnyal se egyre, se másra:
Néz virágos réten egy tündér leányra.
Nem érti, bárhogy is, s fénykarjával legyint:
|
Állj meg néha szentséges templomodban,
Amint az ember megállni vágy.
Ilyenkor csupán szíveddel láss,
S üresség legyen minden kincs karodban.
Állj meg néha, és szóra szót ne halmozz,
Csupán a csönd legyen éltetőd;
Hajts fejet némán az Úr előtt,
|
Ma csupán a templom csöndjét vágyom én,
Elmerengve néma percen.
S ha felcsendülne mégis, szó, ha szót kér,
Várom… de az igaz legyen!
Ma nem vágyom, nem, nagy hamis szavakra!
Ma nem kell a hazug beszéd!
Csupán annyi, mi rejtve van faladba:
Egy színtiszta, ősrégi kép.
|
Verőfényes decembernek reggelén,
Csak áll az ember némán.
Ilyenkor Karácsony tájékán,
Valami fény gyúl a szívek rejtekén.
Tán valami csodára vár az ember.
Jaj, mint kétezer éve,
Mikor betelt ember-reménye,
S az áldás eggyé válhatott a perccel!
|
Sárban, pocsolyában,
Téli ködös tájban,
Betyár lova fútat,
Fejét adva búnak:
Ballag a gazdátlan.
Az erdőn keresve…
Mezőn nagy keserve…
Csutkakúpok mélyén,
Csárdáknak pincéjén,
Nem-e volna rejtve.
A pusztától távol,
Gyönge mécs világol…
Füle mit hallhatik?
Sóhajtás hallatik,
Tömlöc ablakából…
|
Havas tájra ébredtem ma.
Szememnek jóleset, mint minden, ami szép.
S ahogy szálltak, szálltak egyre a hópihék,
Hószínt öltött az öreg fa.
Szempillámon is egy-kettő
Megpihenni vágyott a hosszú út után.
S ült ott egy percig, mint király nagy trónusán,
Ki úr, mégis oly esendő.
|
Zörög a nád, gémje röppen;
Majd magasba, nagy körökben.
Ki zörgeti?
Mi zörgeti?
A betyár az, ki fölveri.
Zörög a nád, réce búvik,
S mint falevél, csöndben úszik
A sás között,
Zsombék mögött…
Betyár ide mért költözött?
|
/ A csókai II. Rákóczi Ferenc Férfikar alapításának 25. évfordulójára. /
Huszonöt esztendőt köszönteni jöttem!
Elszaladt az hamar búban és örömben.
De a bút ne nézzük, vigye azt a kánya!
Ha ma Isten lenéz, csak örömünk lássa!
|
A juhásznak csak úgy járja:
Kinn a pusztán van a nyája.
Napról napra s hétről hétre,
Ottan fő az estebédje.
Nem menne az mégse messze:
Itten nőtt fel cseperedve.
Öregapja híres nyája
Volt bölcsője, s most tanyája.
Néha azért sebbel-lobbal,
|
Ma szembe jött velem az elmúlás…
Jaj, te, álnok, kegyetlen lidérc!
Mint Júdás ezüstje annyit érsz!
Csak fájdalmaid hagytad itt csupán.
S akit kézen fogtál, mondd, kérdezted-e,
Nincs-e dolga még itt a földön?
(Mint nekem ellened pörölnöm!)
|
/Csibi Gyuláné szűrhímző emlékére/
Elment szépen, csendben, hosszú álomútra.
Mennyi szépnek, jónak volt földi tanúja.
Ám a ráncok arcán mutatták (takarva),
Hány reményt szorított erős asszony-marka.
Borongós tavasz van… én csak csöndben állok
Ott, hol alszik békés, csöndes síri álmot.
|
Ó, mily nagy örömre ébredt ma a világ!
Ki harmadnapja halott,
Kit már elsirattatok,
Feltámadott és a sziklasírból kiszállt!
Ő, ki tegnap még volt halottja embernek,
És siratta, ki élő,
Ki bűnös és reménylő:
Feltámadott az, mert sírjában nem fekhet.
|
Megfeszíttetett hát, ki szeretni akart.
Bűntelen testébe acélszög veretett.
Bűne tán annyi volt, hogy Isten lehetett,
Akin szerénységet a jóság eltakart.
Bocsánatért esdve (kik őt megfeszítik)
Szólt kérlelő hangon Mennybéli Urához
(A halált nem félve hasonlón gyávákhoz):
„Nem tudják mit tesznek! Jaj, bocsásd meg nekik!”
|
Mátyás király urunk aranyos hintója
Szeli át a pusztát, előtte a róna.
A meddig a szem lát néz jobbra és balra,
S gyönyörködve nyugszik két szeme a síkra:
Fut a ménes, porzik mögötte a róna,
Mintha égből fakadt szélvihar tombolna.
Mélán legel amott a gulya, terülve.
Mellette a gulyás subájára ülve.
|