Hát akkor folytatódjon Baizáth Miklós története (bár gondolom az elejére már nem emlékeztek)...
Most épp erdélyi otthonából tart Budára, miközben társaival eltévednek. Persze nem is én lennék, ha e kalandos út végén nem a Nagysárrét mocsaras vidékére, annak is szívébe, a ”Világ-közepére”, kis falumba Szerepre vezetné őket a sors.

X. ének

/A Csenki Imre vegyeskar 30. születésnapjára/

November van, a tél mogorván közeleg,
Ám lelkünkben mégis most szép tavasz honol;
És a nyár illata édesen földereng,
Mit az ősz ostobán, riadva tékozol.

Elrepült a gólyamadár,
– Üresen áll tó s a határ –
Messzi délre…
Hideg télre…
Üres már a bús gólyavár.

Hosszú percek óta anyám kezét nézem,
Amint pihennek fáradt, bütykös ujjai.
Mily sokat szolgáltak már e vén cselédek!
Rajtuk (maholnap) egy évszázad súlyai.

Aranyló ősz közeleg, s mögötte a nyár,
Mint fáradt vándor, csöndben pihenni készül.
Megtette a dolgát, megérlelt sok kalászt,
Ott hagyva tarlóját nagy, gyér örökségül.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

Száz esztendőnek ón-csendje már a testé,
Ám lelke nem pihen: mindig föllobbanó!

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

Én nem kértem tőled, világ, hogy megbocsáss!
De mégis bocsáttassék meg minden bűnöm!
Lelkemben fellegek, szívemben álmodás,
Kiknek nem mértek boldogságból, csak szűkön.

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.

   Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

Mintha árnyék volna, áll az éjszakában
Csillogó ércteste, bágyadt holdsugárban.
Arra jár egy szellő s megáll gyönyörködve,
Mintha angyalt látna rideg őszi ködbe.

Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.

Visszavágyom néha régi iskolámba,
Ócska padjainak nyikorgó sorába.
Visszajár még hozzám mind e boldog óra…
Nem vagyok több, csak iskolám adósa…

Csöndet font körém az éj komor sötétje,
Mikor a nap eltűnt vérvörös palástban.