Májusi lombnak
Hűs üde árnya,
Hajlik az ágról
Szép szelíden.
S mintha az éden
Kelne ma szárnyra,
Lelkem ez árnyban
Csöndbe pihen.

A Jóisten, ki az égből figyel reánk,
Ezerszer áldjon meg minden édesanyát!
Áldja meg ezerszer, hiszen úgy is kevés,
Amit én adhatok: egy árva ölelés.

Hozzád bújni vágyom, csak egy pillanatra,
S vágyom, hogy e pillanat végtelen legyen.
S úgy vágyom súgva-kimondott szavadra,
Mely balzsamír lehet megsebzett lelkemen.

Valami érzés jár bennem mostanság:
Mint hogyha lelkemet pillangók csapdosnák.
És ők csak repkednek, repkednek tétova.
Én nem tudom mi ez, de nagyszerű csoda.

Egyszer, nagyon-nagyon régen, valahol, talán a világ végén, volt egy eldugott kisfalu. Olyan eldugott volt, hogy létezéséről csupán az ott élők tudtak. Élt ebben a kis faluban egy vénséges vén anyó. Olyan öreg volt már, hogy éveinek számát sem tudta. 

Tündérszép szemedtől jéghegyek olvadnak.
Hogyan is lehetnék értője szavadnak,
Ha e pillantásnak rabja lettem, rabja!
Talán nem is tudom önteni szavakba.

Mint ködfüggöny mögül, ha előbúj a nap,
Láttam meg szemének tündérszép csillagát.
S mint végtelen égbolt, ha bájjal elragad:
Fürödtem habzsolva… s a reggel így talált.

De sokszor földre hull az embernek könnye.
Néha oly könnyedén mindent félre lökne,
S elrohanna messze, messze e világból,
Remélve, hogy szebbet s jobbat rejt a távol.

/ Arany Jánosra emlékezve./

Tölgyek alatt vágyott megnyugodni csöndben,
Midőn érezte az életnek alkonyát:
„Már elszállt az élet nagy búsan fölöttem,
S igaz boldogságra lelkem még nem talált.”

IX. ének

Megfogyva és törve tovább mentek szótlan.
Fojtó sírcsend honolt a díszes hintóban.
Nem mindennap van, hogy halál ráktekintsen,
S tán az árnyékától megnémultak minden.

VIII. ének

A napnak orcája tán pihenni készül?
Felhők állnak elé sorjában, serényül.
De hiszen még hol van az estnek órája,
Mikor minden élő elnyugodni vágyna?

VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

A Tiszának csöndes partján
Ül egy halász, beljebb vágyik.
Lök egy nagyot kis ladikján,
Ám előtte betanyázik.

Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.

Kívánok én mindenkinek
Szeretetet, boldogságot.
De csak annyit, mit e világ
Ezidáig sosem látott.

Süvít az álnok szél, s mint ki ölni készül,
Gyilkos pengéje az ember húsába vág.
Szikrázó derek röpülnek víg lidércül,
Amint egy vén bús koldus a pusztába jár.

Nem kérek én nagy dolgokat.
Mért kéne a szívnek tenger?
Elég annak apró csöppje,
Ha az telve szeretettel.

Az ablakom nem zúzmarás,
Csupán az eső ver kint szép csöndesen.
Nincs tél, melyre mondjuk: csodás.
Csupán a sár, rút dagasztó förtelem.