A haldoklót még utoljára
szépen kisminkelik,
nyugatról támogatott
kenceficékkel kenegetik
ziháló mellkasát –
díszkövezik a főutcát,
sárkoptató térelemek
dörzsölik simára
a segélyért araszolók
rágógumiragacsos,
mocskos cipőtalpát.

Fa vagyok,
s te lélekmadár,
gyönge ágam ringó bölcsőd,
fészekágyad
vetve már.

Lombom közt
hűs rejteked,
gyümölcsöm ízes ételed,
szomjad oltod
harmatommal.

Szárnyra kapsz,
s én féltelek,
elragadnak bús fellegek,
nyugalmat már
nem lelek.

Jöttem.
Nem orgonaillatú, májusi éjjelen,                  
de esős, ködös november reggelen.              
Nem ringó bölcsőben, csipkés pólyában,     
de csizmacsattogások kőkemény korában.