A szerelem nem egyetlen fellángoló gyufa a sötétben, hanem a parázs makacssága, amely még a hamu alatt is őrzi a nap melegét. Olyan, mint egy vékony kötél, amelyet az idő rokkái sodornak, néha megfeszül a viharokban, máskor lazán tekeredik a hétköznapok ujjai köré, de sosem szálazódik szerteszét.

Nem villámcsapás, mi a fát kettétöri,
nem is a tűz, mely a rőzsét felemészti,
inkább folyó, mi a sziklát gyötri,
de a partot halkan, puhán csak becézi.

Benne az, hogy örökké,
nem kőbe vésett néma vád,
hanem a szél, mely a vándornak tán fészket ád.

Te vagy a szikra,
melytől kigyúl a néma éj,
vöröslő láva bennem,
mi zsigereimig elér.

Nem egy szelíd szellő vagy,
mi arcom csak lágyan legyezi,
hanem egy vihar, mi világom rengeti.

Vérünk hullámverés,
mi mindent porrá zúz,
erős mágnes, mi hol az égbe,
s hol a mélybe húz.

   Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.

   Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

Fehér ruhát öltött a néma vidék.
Alszik a föld alatt minden remény,
de az erdőben mégis felgyúl egy aprócska fény.

Szívem egy parázs a jég peremén.
Nem rettenti fagy, se hófúvás szele,
szárnyalok a sűrűben, s a ködön át vele.

Lelked tölgyfa, s árnyéka számomra örök menedék,
én kúszó folyondár vagyok, ki törzsed ölelve s vágyva él.
Gyökerünk a föld alatt néma csendben összeér,
hallgatom, esténként a szél koronád közt szerelmünkről suttogva mesél.

TM

   Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.

   A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.

   Létezik az életben egy pillanat, amikor az ég és a föld összeér egyetlen halk szívdobbanásban. Ez a mindenség legszebb titka, az élet hajnala, amely egy törékeny, mégis legyőzhetetlen fénymagból sarjad.

Vajon, mi a lét? Egy szállongó magány,
melyet a szél, e vak kéz, vet elém.
A szív csupán egy szárnyas sóhajtás,
mit a semmi ölel, és nyel el.
Én magam is a levegő hulláma vagyok,
mi átsuhan a csendes falakon.
Az időt nem én mérem, csak a pára
látszik, ahogy elúszik arcomon.
A sorsom lánc, de nincs rajta lakat sehol, se kulcs,

Két világ határán,
csendes félhomályban,
Isten titka lüktet anyai palástban.
Nem csupán test a testedben,
hanem templom lett a kelyhed,
hol ez égi szikrát magadban meglelted.

Fekete tükrén megcsillan a múlt,
tűje alatt egy régi vágy kigyúlt.
Sercen a lakk, s a porból a dal szinte él,
közben bennem szüleim ifjúsága kél.

Apám mosolya, anyám lágy szava,
ringat a dallam, mint az éjszaka,
s elrepít haza.
Nem csak zene ez, egy lüktető emlék,
bár megállíthatnám az időt,
s olyan lenne minden, mint rég.

   A téli erdő nem hallgat, csak visszatartja lélegzetét. A zúzmarás ágak fehér csipkekezekként nyúlnak az ég felé, mintha egy néma imádság szavai fagytak volna a levegőbe. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban indul útjára az én szívem, egy apró, lüktető madárként, amely nem ismeri a fagy törvényeit.

   Az erdő mélyén, ahol a csend már nem állapot, hanem egy lélegző elem, ott találkoztam vele. Már tudom, mert a szél megsúgta, Zúzmara király volt a neve. Nem koronával a fején érkezett, hanem a világ teljes elnémításával.

Nem holt betűk, nem poros könyvtárak mélye,
nem csak a múzeumokba zárt falak,
a kultúránk a nemzet élő vére,
mely lüktetve a szívünkben marad.

Egy aranyszál az egész,
mi összeköti múltunk s a jövőt,
mint fészekben a féltett, puha pelyhek,
úgy óvjuk meg, s csodáljuk, mint gyermek a szülőt.