A nap perzselő aranya borítja a tájat, simogatva a száraz, illatos szénát, mely nemrég még zöld tengerként hullámzott a határban. Mintha a föld maga adná át kincsét, felhőként gyűlik a szekérre, melynek elnyűtt kerekei a múlt meséit suttogják. Az ember, letűnt korok árnya, verejtékével öntözi a tájat, mozdulatai monoton ritmussal szövik a levegőbe a kemény munka dallamát.

Tündérvölgy szívében, hol szép zöld az erdő,
lépked egy szarvas, tiszta fehér,
kecses, mint a szellő.

Szarván aranyfény, csillogó korona,
minden mozdulata varázslat,
hozzád úgy ragyog fénye oda.

Hófehér bundája, mint a friss hó télen,
szemében a bölcsesség, ott ül a rejtett mélységben.

   Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát.

   A zsíroskenyér, ez a csodás falusi sziget, számomra nem csak étel, hanem a falusi élet emlékeinek és a gyermekkorom egyszerűségének megtestesítője. A frissen sült kenyérszelet, ahogy magába issza a puha sertészsír aranyló, folyékony békéjét, eszembe juttatja a régi disznóvágások zsírsütéseit, s a régi embereket.

   Mindenszentek éjszakáján a csend, mint egy angyal védelmező szárnya borult a temetőre. A fagyos novemberi levegőben a sírok felett ezernyi pislákoló gyertya lángja festette meg az árnyakat, mint valami túlvilági, titkos üzenet. Ezek az apró, táncoló fénypontok voltak az egyetlen törés az éj sötétségének falán.

   Ma, mikor a novemberi ég, mint ólomsúly nehezedik a tájra, és a temetők csendje mélyebben zeng, mint a harangszó, nem feledni jöttünk, hanem emlékezni. Lelkünk most olyan, mint egy régi, gondosan őrzött családi album, melynek lapjain az idő sötét foltokat hagyott, de a benne élő képek nem vesztettek élességükből.

Az égen vágtatnak a felhők,
eljönnek velük hűvös, hideg szellők.

Velük vágtat az élet,
minden oly gyorsan múlik, félek.

Szelek szárnyán repül tova minden,
hallom, ahogy ifjúságom után zokog szívem, itt benn.

De az égen örökké csak vágtatnak a felhők,
nem törődve az elmúlással,
ők csak táncolnak, mint hullámokban játszadozó sellők.

   Szívünk egy végtelen, labirintusszerű város, melynek macskaköves utcáit most az elmúlt éveink emlékének őszi szele söpri. Ma ezen a városon is túlra, az elfeledett kertek felé tart bús zarándoklatunk. Lelkünk hajója temetői árnyakon át suhan, s árbócán a gyász fekete zászlaja leng, dacolva a bennünk lévő hiány jeges áramlatával.

Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
ott is hagyom, hogy érezd,
örökre itt leszel velem.

Az ősz elszáradt szirmait
hordja még a szél apró,
sárgás emlékeként a múló időnek,
s csak Neked mesél.

De a temetőkapun belépve
az idő hirtelen megállt.

Nagyszüleim, Ti drágák,
mikor elmentetek, lettünk félig árvák.

Ti vagytok, akik egész életben csak a szeretet
s a becsület útját járták,
s cserébe tölünk csak egy őszinte mosolyt, az ölelést várták.

Ti vagytok ma is az élet,
bár mosolyotok s csillogó tekintetetek szinte már semmivé lett.

Nyitva áll most is az a temetőkapu,
s én itt vagyok melletted megint,
drága, édes anyu.

Felmegyek a mennybe ma érted,
eddig egész életemben úgy tettem, ahogy kérted.

Csak vártalak vissza szépen,
mint napsugarat a fűszál a reggeli harmatos réten,
de Te nem jöttél,
fenn maradtál a csillagos égen.

   Tündérvölgy egy varázslatos hely volt, tele sűrű, örökzöld fenyvesekkel és mély, titokzatos ködfátyolokkal. A völgy felett meredek sziklák emelkedtek, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a világ ébredésére.

Szállnak a darvak,
odalett már a nyáresti fülemüledalnak.
A magasban szárnyukkal hűvös szeleket kavarnak,
az erdőt járom, s hallgatom hangját a mesélő őszi avarnak.

A mező szürke könnyeket iszik a reggeli dérből,
lelkem, mint meghasadt szív, félve néz vissza a darvakkal együtt szállva
a borús őszi égről.

   Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog.

Tudod, én tudom, mi az a fájdalom.
Egy sír mellett állni reszkető lábakon.

Tudod, én tudom, mi az a félelem.
Sötétben, magányban élni szürke, féltett kis életem.

Tudod, én szerencsére tudom azt is, mi az a család.
Szívem velük szeretetre, megnyugvásra, s ott távol is, mindig hazatalált.

   A készülő kötetek, amiken saját magad nem kímélve fáradhatatlanul dolgozol, csupa árnyékból font, mégis eleven kertek, ahol minden vers és próza egy külön illatozó virág, melyek a főszerkesztő, azaz Te, éles szemének és gondos szívének locsolására bontakoznak ki.

   A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát.