A lelkemben rég volt fény,
akár egy sötét szoba,
függönyök mögé bújt,
a nap nem látta soha.

Félelem volt fala,
a rettegés a zár,
kint zsongott az élet,
bent csak a néma gyász, mi vár.

De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé,
egy új nap ígéretét érzem belé.

Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,
szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,
ahogy tajtékzó hulláma elér.

Nincs gyökér, mi tartson,
nincs szél, mi irányít,
csak vize ringat lágyan,
s a végtelenben még látom,
ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.

   Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket.

A hangom majd halkul,
mint őszi szél zúgása,
mint egy távoli dallamnak
csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd
a nedves erdei földben,
mint egy elszálló álom,
mely tán sosem volt,
s eltűnt a hajnali ködben.

A nap már elbújik,
fáradt a fény is,
sötét bársonyként terül az éj,
s vele gyengéden
Rád terülök én is.

Csillagok gyúlnak,
mint apró szemek,
titkokat suttog a csend,
megrezzenek.

Közben fogom szorosan kezed,
együtt oly jó Veled.
Kéz a kézben,
sok édes éjben.

Bennem tél van megint,
a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,
benne sok régi emlék,
hű társam idebenn.

Bársonyos ujján régi álom száll,
súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.

Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,
egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.

   Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.

   A nyár íze ott lógott a levegőben, édes és finom volt, mint a nagymama lekvárja a kamrában. A nap aranyló sugaraival borította be a kertet, minden egyes fűszálat ragyogó zöldre festve. És mi, a térdünket is gyakran lehorzsoló, örökké izgő-mozgó kölykök, boldogan hagytuk cipőinket a tornác kövén, hogy mezítláb szaladhassunk a puha, hűvös gyepen.

Gyomra mélyén tátong néma űr,
mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül.

Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó,
lassan marja, emészti őt,
nincs már számára semmi új reményt hozó.

Csontjainak vázán fáradtság lepel,
ahogy mozdulatlan teste
ott a koszos matracon hever.

Fejemben a gondolatok sűrű erdőként nőnek,
miközben lelkem madárként száll,
s nekivág a végtelen mezőnek.

"S a toll? Az örök láz, mely vérrel karcol,
lázadó kézben forradalmat rajzol,
egy sóhajból dal, jajból hit fakad,
így lesz az ember istenek rokona."

Egy elkésett levélben érkezett híred,
mint esti szélben hulló,
száraz levél, csak úgy idetévedt.

Rajta a tinta halvány,
a papír már régi,
egy régmúlt érzés bús üzenete,
mi a szívem még tépi.

Olyan, mint csillagnak fénye,
mely felém évmilliók óta fut,
s mire ideér, forrása rég kihunyt.

A lelkem egy zongora,
rég nem játszott rajta kéz,
porlepte billentyűinek hangja
néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,
szívem kicsit lomha,
nem zeng úgy, mint rég,
hangja már tompa.

A régi dallamok,
mit a szív még dalol,
ott vannak mélyen bent valahol.

A kék bolygó,
mint álmaink lágy óhaja,
az űr sötétjén ringatózó
csillagok sóhaja.

Zöld szíve lüktet,
s erdők mélyén dobban,
folyók az erek,
melyekben hal csobban.

A nap aranya csillog a tó szemében,
a szél az ő lélegzete,
suhan a réten.

   Földünknek, ennek a kék-zöld ékszernek a kozmosz bársonyán, ma ünnepeljük napját. Lélegzete, a szél, lágyan simogatja arcunkat, mintha egy tovatűnt suttogás érne el hozzánk a múlt mélyéből. A nap aranyló sugarai festik ragyogóvá a tájat, minden egyes fűszál egy apró, zöld csodaként nyújtózik fel az ég felé.

A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban
rügyezik már a csend,
a néma sóhajok s zokogás kora
elszállt.

A szívűnk, mint régi, téli fészek,
most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek.

Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben,
most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen.

A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

   Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.

Mikor ezüst utat rajzolsz
éjszaka a tavon,
hadd szárnyaljon szívem
s képzeletem, hagyom!
Vonzásod oly távolból is érzem,
ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem.
Lassan elindulok vágyaim
útján feléd,
mint örök múzsámba,
úgy kapaszkodok beléd.
Egyszer talán a sötét
éjben, árván,
megérinthetem felszíned,