Ne taposd a szívem, kérlek.
   Oly törékeny már, mint a lélek, mint egy őszi levél, amely túl sok vihart hordoz magában, mégis kapaszkodik még az ágba. Ne kérdezd, miért remeg, talán csak elfáradt attól, hogy minden hajnalon újra elhiggye, érdemes továbbmenni.

Az ősz rozsdás kulccsal zárja a nyarat,
s az ég ködös ablakán már csak álmos fény marad.
Szarvasbőgés dördül éjjel a völgyek felett,
mint távoli harangszó, mely felettünk időt temet.

Asztalomon nyílt egy régi könyv,
lapjain fény, s némi könny,
arany betűiben álom reszketett,
s csendjéből száz csillag született.

Minden sora egy titkos ösvény,
hol a remény nem vendég, hanem törvény,
s ha könny borul néha majd a szívre,
egy új hajnal átírja azt szépre.

Ősz ül a fák ágain, mint fáradt léptű vándor,
aranyszínű álmot szőve a határból.
Bíborköpenyt öltött az öreg erdő,
az alkonyat felette egy vöröslő felhő.

Sárga levelek halkan hullnak, mint régi álmok,
az ősz tenyerén elcsendesült világok.
Az élet is egy erdő, s ösvénye végtelen,
hol fény s árnyék kéz a kézben jár szüntelen.

Ha majd egy ködös reggelen
megfáradt szíved megpihen,
ígérem, kezed el nem engedem,
s melletted leszek szüntelen.

Ha hosszú lesz majd még az út,
s lelkedre a bánat árnya ráborult,
fogom kezed, míg fény nem ragyog,
míg felettünk kelnek újra csillagok.

Rozsdás levélből font kalapját
kicsit félrebillentette a szél,
botja egy csupaszodó faág,
s amerre lép, a nyár még mesél.

Kabátján bíbor erdők alszanak,
zsebében köd és dér remeg,
hajában ezüstös reggelek,
szemében gyülekező fecskék ülnek
könny helyett.

Avagy, hogyan mentünk pár napra horgászni, és majdnem harcsává változtunk mi is.

Talán az élet nem is térkép, hanem egy erdőnyi ösvény,
melyen minden lépés egy újabb remény.
S nem csúcsa őrzi majd titkát, hanem útjának pora,
s a szívekben gyúló fény az igazi otthona.

Lelkem egy lámpás e ködbe bújt világban,
s reményeim mécsese ring az éjszakában.
Ha majd minden csillag lehull a csend ölébe,
a szeretet marad az ég utolsó fénye.

Szívem egy folyó, mely némán érted árad,
partjain emlékek hajtanak, mint vad ágak.
Az idő köveit lágyan elsimítja,
de neved szívem a mélyben örökké visszahívja.

Táncol a nyár a tó vizén,
aranyfény csillan e kék mesén,
a nádas halkan dalt susog,
s a szél a lombok közt andalog.

Érett gyümölcsök illata száll,
piroslik sok alma, szép a határ,
a szilva álmos, s arca mélylila,
mézízű fényben ring a körtefa.

Míg a csillagok álmot szórnak,
én csak mesélek a Holdnak rólad.

Mesélek a Holdnak az éjszakáról,
a szívem mélyén nyíló virágról.
Elmondom neki, hogy merre jársz,
mikor a csendben rám találsz.

Mesélek a Holdnak rólad,
hogy te vagy a fény,
s te vagy a hajnal első sugara,
az örök remény.

A szerelem nem megérkezik.
Egyszer csak ott találod,
mint a reggeli fényt az ablakon,
s nem kér engedélyt,
mégis mindent más színre fest.

Van, hogy hangtalan.
Egy kéz, mi nem enged el.
Egy tekintet, amelyben
a kimondatlan szavak is otthonra lelnek.

Egyszer elmegyek majd, mint nyár az őszbe,
mint halk madárdal a völgybe,
mint aranyfényű nap a tóval,
s elalszik bennem minden régi óhaj.

Elmegyek, mint titkos levél a széllel,
mit az élet írt láthatatlan kézzel,
de itt maradok, mint régi emlék,
mint egy csillag, mi a szívedben ég.

   Augusztus éjszakái már másképpen lélegeznek. Mintha a nyár, mielőtt végleg elengedné a föld kezét, még egyszer felnézne az égre, és titokban megszámolná, hány álmot hagy ránk maga után.

   Édesapám, ha belegondolsz, az életünk olyan, mint egy öreg szőlőtőke, sok mindent kibírt már. Átvészelte a fagyokat, a viharokat, a perzselő nyarakat, mégis minden tavasszal újra kihajtott. Talán mi is ilyenek vagyunk.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.

TM