Nyári este volt, mikor a Hold átkarolt,
fénye játszott a vízen, s a csend dalolt,
ezüst ujjai érintették vállamat,
a szél fák közt őrizte minden álmomat.

A tó tükrén csillagok ringtak nesztelen,
az ég szíve dobogott bennem idebenn,
felhők árnyként úsztak el odafenn,
s most az idő sem rohant úgy velem.

Élj a mának, az idei nyárnak,
mi most arany szárnyán ringatja a tájat,
ne a tegnapnak ködét öleld most halkan,
hisz minden hajnal mosolyog rád, akkor is, ha baj van.

A Nap ma neked is fest aranyhidat a tavon,
szívedben megleli, mi lakozik ott bent, vajon,
minden perc egy napfényből szőtt csoda,
életed az idő tenyerén nyílik tova.

A Balaton az ég tükre,
egy csendbe öltözött madár,
hullám vállán ring az este,
míg a nap lassan leszáll.

Nádak húrján szél zenél,
hangja szól, mint öreg hegedű,
partja fölött álmot sző a nyár,
s vele az örök derű.

Álmomban leült mellém az élet,
adott nekem sok szép, gyönyörű s csodás évet,
arcán a hajnal derengett,
szívében ezer csillag csendesen égett.

Kezében nem volt más, csak egy marék remény,
mely úgy izzott, mint tűz a tél közepén,
szava folyó lett, mely bennem utat talált,
s elsimított minden régi talányt.

   Vannak emberek, akik nem csak végigkísérik életünk, hanem csendben utat építenek előttünk. Az apa ilyen. Olyan, mint a hegy, amely nem mozdul, mégis minden évszakban más arcát mutatja.

A Bakony ölében nyílt rám először a hajnal,
s az erdők suttogása volt első altatóm.
Hegyek karjai közt nőttem csenddé,
de szívem már akkor is a víz felé vándorolt.
Nem volt messze tőlem a Balaton,
az ég lehullott tükre, a fény bölcsője.
Úgy feküdt a táj ölében,
mint egy álmodó óriás kék szeme,
melyben a felhők fehér madarakká változtak.

Nem vagyok senki,
mások meg próbálnak Istenek lenni,
egy árnyék vagyok csak,
mi Téged akar a hajnalok peremén szeretni.

Nem vagyok senki,
nem vágyom trónra, sem a magasban lenni,
a csendet tanultam meg,
ott mélyen magamban keresni.

"Az erdő a világ zöld lelkiismerete,
tiszta, mély, s itt mindent elnyel a nyugalom."

TM

   A testvéri szeretet nem egy érzelem, hanem maga az élet alapköve, az a földréteg, amiből a személyiségünk gyökerei táplálkoznak. Ők azok a csillagok, akik gyermekkorunk éjszakáin a legfényesebben ragyognak, megmutatva az utat, amikor a világ útvesztőnek tűnik.

Hajnalban láttalak,
suhantál ott a fák alatt,
a köd, mint könnyű, szép selyem,
lebegett a harmatos réteken.

Lépted a széllel lágyan összefolyt,
s mögötted az erdő suttogva dalolt,
a fák az ég felé nyújtották karjaik,
őrizve titkom az örök hajnalig.

Jött a nyár,
madárdaltól hangos a határ,
s mint álom, úgy ül virágon a mezőn,
s kint erdőn a fán,
a rét zöld selyemként terül a föld szívére,
vadvirágok mosolya simul a szél kezére.

Aranypalástját vállára vetette,
s lépett a dombra a fényes király,
meleg tüzét a völgybe lehelte,
hol megigézve suttogott a táj.

Úgy jöttél hozzám el, csendesen,
mint puha hó a háztetőre,
nem kérdezted, hogy szabad-e,
csak ráborultál a mezőre.

Nem vagy vendég, se kósza szél,
mely bezörget, s már tovalibben,
mint fészkére a néma madár,
úgy ültél el, szívemen is itt benn.

   Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.

   Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.

Ezüstpárából szőtt puha fátyol,
mit most az ég a vidékre terít,
szomjas erdőknek halk szava mámor,
ahogy éltető nedve mindent beborít.

Májusi zápor a tavasz zöld könnye,
fényes zálog, mi a földre csepereg,
s amerre táncol fűszálon gyöngye,
új életet lelve ujjong a rengeteg.

A világ legfényesebb tükrei ők, melybe ha belenézünk, megláthatjuk az élet legtisztább forrását.