Augusztus éjszakái már másképpen lélegeznek. Mintha a nyár, mielőtt végleg elengedné a föld kezét, még egyszer felnézne az égre, és titokban megszámolná, hány álmot hagy ránk maga után.

   Édesapám, ha belegondolsz, az életünk olyan, mint egy öreg szőlőtőke, sok mindent kibírt már. Átvészelte a fagyokat, a viharokat, a perzselő nyarakat, mégis minden tavasszal újra kihajtott. Talán mi is ilyenek vagyunk.

Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.

TM

   Ki vagyok én?
   Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
   Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
   Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.

   Az erdőt járom, s a fák most úgy állnak itt a nyár perzselő tenyerében, mint vén öregemberek, kiknek ajkáról már rég elfogyott az utolsó ima is.

Ha újra megszületnék, csak az erdő csendje lennék,
Édesanyám mellől én soha el nem mennék,
csak ülnék harmatcseppként az öreg tölgy levelén,
s minden hajnalban ott ragyognék Édesanyám kezén.

   Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.

Esteledik kis falumban,
füstöl a sok kémény.
Jaj, de sokat bejárhattam
szép utcáit rég én.

Ismertem én minden zugát,
a sok szép lány gyöngymosolyát.
Határában erdőt, rétet,
azt a szorgos, dolgos népet,
s megkaptam ott minden szépet.

   Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.

Lombok között a szellő táncra kel,
az alkony rózsát fest az égre fel.
Sok csillag gyertyaláng az éj kezén,
s béke virágzik a csend ölén.

TM

Az életem tenger, s lelkem benne a vitorla,
a szél hol összetör, hol a fénybe sodorna.
S ha egyszer elcsitul minden földi nesz,
a szeretet marad csak, mi végtelen,
s örök lesz.

TM

Átölelt a tenger.
Nem karokkal, hanem a világ előtti csenddel,
azzal a mély, kék lélegzettel,
miből egyszer a hajnal is megszületett.

Lehunyt szemhéjam alatt lassan eloldódtak a partok.
Nevem kaviccsá lett, a múltam homokká porlott,
minden kimondott fájdalmam letisztult,
s a hullámok ősi nyelvén beszélt.

Elringattak a habok, mint rég látott édesanyám álma,
s kék karjaikban elcsendesült a szívem minden vihara.
Hullámaik puha tenyérként simították le rólam az idő kérges porát,
s bánatomból fehér sirályokat engedtek a magasba.

   A tenger azon a reggelen nem egyszerűen víz volt, hanem egy végtelenre nyitott szív, amely hangtalanul dobogott a part kövei alatt. Karjai nem kérdeztek, nem mérlegeltek, csak körém simultak, mintha mindig is ismerték volna a bennem rejtőző repedéseket. Minden hullám egy szelíd mondat volt, amelyet a világ a habok nyelvén suttogott.

Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.