Voltam elszáradt levél az ősz tenyerén,
mit a csend sodort végig időnek kerekén,
szívemben rozsdás harang kongott estelente,
s a múlt úgy ült rám, mint a dér fagyos reggelekre.

  Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.

Szürke selyemfüggöny feszül szívemnek falára,
s kialszik véremben a bíborló parázs,
nem kopog ablakomon sem a hajnalnak arany sugára,
csak lassan mossa a némaság múltam,
melyben ott kesereg a gyász.

   A székem karfáján egy darabka égbolt pihen. Ez a kék kötött kardigán számomra nem egy egyszerű ruhadarab, mely gyapjú és csipke, ez egy néma ölelés, amit édesanyám hagyott hátra az idő fagyos ellenszelében. Ahogy ott hever a délutáni fényben, puhasága gyermekkorom biztonságos fészkét idézi fel, ahol a világ zaja még nem talált rést a falakon.

Anyám, Te vagy a hajnal első fénye,
virágként csendben nyíló, illatos reménye.
Szívednek tengere, sajnos már partot sosem ér,
de benne lelkem mindig megnyugszik, s hazatér.

TM

Mint kihunyt csillagnak fénye az égen,
úgy ragyogsz bennem, Anya, régóta már.
Nem látlak, mégis utat mutatsz,
mint éjjeli vándornak egy reménysugár.

Hangod egy soha nem feledett dallam,
mit a szél néha visszahoz,
szívem húrjain újra s újra pendül,
s mikor meghallom, mindig örömöt okoz.

Farkas surran árnyon,
keresi az étkét,
szarvas bőg fel éjben,
rázza büszke ékét.
Vadkan túrja földet,
ne maradjon éhen,
bagoly les az ágról
künn a sötét éjben.

Vállamra hullva puha s kék,
mint egy szelíd, égi tó,
szálai közé szőve még
minden el nem mondott szó.

Nemcsak gyapjú, nemcsak fonal,
vele átölel egy néma dal,
hordozza még keze nyomát,
elűzve éjek sötét hadát.

Mélyén ott a régi illat,
levendulás, tiszta béke,
mint egy halvány csillagvirág
az emlékezés tengerébe'.

  A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.

  A szabadság számomra nem egy távoli, megfoghatatlan ígéret, sokkal inkább az a szikrázó harmatcsepp, ami az erdő sötétjében is megragadja a fényt. Amikor a fák hallgatag templomába lépek, a lelkem valóban olyanná válik, mint a madár, egy pillanat alatt kiszabadulok a város betonkalitkájának súlya alól. Minden lépésem egy szikrát gyújt, és a gátak leomlanak.

   Ahogy a tavasz lassan átadta a helyét a nyárnak, Tündérvölgy ezer színben pompázott. A nappalok forrók és mézédesek lettek, a levegőben pedig nehéz vadvirágillat szállt. Brúnó és Sünkefe számára ez volt a nagy felfedezések ideje.

   Ahogy a márciusi napfény első aranyló ujjaival gyengéden megsimogatja a fagyos föld arcát, a kaptárak mélyén megmozdul a láthatatlan élet. Ez az ébredés egy apró, zümmögő birodalom feltámadása, ahol minden szárnycsapás a természet szívveréseként lüktet.

Arany fonalat font a Nap,
mi sűrű lombok közt átszalad.
Megérinti a völgy ölét,
hol ibolya bontja kék szemét.

Lila lángként lobban a fűben,
megfürdik e tiszta égi nedűben.
Szelíd szirmán a napsugár megpihen,
mint erdőn megfáradt vándor szíve idebenn.

Tudom, most már ott fenn fényszálakból szövöd az éjszakát,
egy csillagösvény ,min jársz tovább.
Nem üres a szív, csak a csend lett mélyebb,
Te vagy a hajnal, mi elűzi az éjjelt.
A neved a szélben suhanó suttogás,
s minden felhő egy halk, lágy simogatás.

   Ahogy a délutáni napfény átszűrődött a friss, üde levelek között, Brúnó és Sünkefe a Beszélő-szakadék felé vette az irányt. Ez a hely arról volt híres, hogy a sziklák között olyan különleges visszhang lakott, ami néha válaszolt az állatok kérdéseire.
   Ám ezúttal nem a visszhangot hallották meg, hanem egy halk, kristálycsengéshez hasonló sírdogálást.

   Húsvét nem egy történet a múltból, inkább a természet és a lélek örök körforgásának legmélyebb megnyilatkozása. Amikor a tavaszi szél még hűvös, de már a rügyekben feszül az élet ígérete, emlékezzünk az útra, amely a sötétség mélyéből a vakító hajnal felé vezetett.

Ezüst hajnal hasadt, s a sziklazár feltörve.
Életnek forrása buzog fel a földbe belőle.
Fénymag volt a sírban, mi most az égig ér.
Szeretetnap kél fel, s tovafut a sötét éj.

TM