Az élet olyan, mint egy patak.
Van, hogy árad,
s van, hogy apad.

Mint mikor hulló levél a tükrére téved,
az élet is úgy sodor majd magával Téged.

Amit elsodort, nem hozza már soha vissza,
mint ahogy az élet sem fordítható vissza.

Lesz, hogy csak csörgedezik szépen, lágyan,
ahogy majd életed is, mikor szívedben szerelmes vágy van.

Egy forró, nyári éjen,
azt mondtad szívemnek,
többet ne reméljen.
Otthagytad egy pince fenekén,
hogy mindenkitől féljen.

Senki közel hozzá
oda ne férjen,
s ne hagyja többé,
hogy más szíve hozzáérjen.

De majd felébred,
hogy újra éljen,
mikor csalogány dalol
a csillagfényes éjben.

Lelkemben van egy gödör,
ide teszek mindent,
mi bánt, s meggyötör.

A gödörben sötétség van,
mint lenn a sírban,
s amik benne lakoznak,
miattuk volt, hogy sokat sírtam.

A gödörnek egyik zugában
dereng egy kis fény is,
hátha kivirágzik egyszer
lelkem mégis.

Ami igazán fontos, csak az idő,
s azok a dolgok, melyeket nem látsz,
csak a szíveden át.

Nem gyógyít be sebet,
nem halványítja el a heget,
csak az idő, s csak a szíveden át.

Nem enyhíti valaki hiányát,
nem hozza vissza senki rég elvesztett álmát,
csak az idő,
s csak a szíveden át.

Amit igazán meg kell becsülni,
az az idő.

Valaki kell, ki rád nevet,
s mélyen szemébe nézve érzed, hogy szeret.

Valaki kell, ki átölel,
s mint szökőár, szívedbe úgy jön el.

Valaki kell, ki hozzád simul,
s tőle szívedben a fény kigyúl.

Valaki kell, ki megfogja két kezed,
s szerelmesen mondja ki szép neved.

Jobb néha a tél az ablakon át,
s a meleg konyhában bent,
nem az erdőn, friss kenyérből és szalonnából
vágni szép katonát.

Állok az ablak mögött,
nézem, ahogy odakint a hideg
az ereszre jégcsapokat kötött.

Távolban füstöl jó pár kémény,
odabent most sokkal melengetőbb élmény.

Valahol, ott, távol,
de nem akárhol,
van egy öreg ház,
a nagyszülői ház.

Lehet, padlásán
ma is gyöngybagoly tanyáz'.

Látom most is, ahogy nagyapám,
az udvarán ülve,
a falának dűlve,
hokedliról, valamit nekem magyaráz.

Jó nagy ez a ház,
nagy az udvara, kertje,
alatta mező,
négy fala védelmező.

Soha ne félj, ha eljön az éj,
s úgy érzed, csak a szív vezet,
vagy csupán a képzelet.

Én ott leszek álmodban,
s fogom a két kezed.

Soha ne félj, ha becsukódik két szemed,
s a magány majd sötét, hideg utcákon vezet.

Én ott leszek, ágyadhoz lépek,
s felszárítom könnyedet.

Ott leszek minden fában,
sok szirmát hullajtó virágban.

Vége van az ősznek,
a hideg szelek győztek.
Kopaszak a fák,
fehéren hajlong sok ág.

A szép zöld koronából
színes, majd fehér lett,
ahogy kifestette az ősz,
s utána a tél felébredt.

Beszórta az erdőt hóval,
beszélt hozzá jeges, fagyos szóval.
El is aludt tőle,
nem kel, csak jövőre.

Lassan fehér lován megérkezik a tél,
sörényét borzolja hideg, havas északi szél.
A ló két lábra ágaskodik, nagyot fújtat,
jeges fuvallata eltakarja a holdat.

Nyergében jégpallosával földre koppint a tél,
megfagy minden, beleremeg az éj,
s belep mindent a dér.

"Az élet a legszebb dolog, főleg, ha vigyázol rá, s nem a halálnak szekerét tolod."

TM

Mekkora nagy csoda volna,
ha most az erdő megszólalna.

Elmesélné, hogyan válik ősz a téllé,
napsütés hideg reménnyé.

Elmondaná minden baját,
ha nem tépné viharos szél a haját.

Odasúgnák hideg lehelettel az ágak,
átjárja most lelkét a bánat,
mert a tavaszra még sokat várhat.

TM

Szilaj, fehér lován vágtat a tél,
mígnem karácsony estéjéhez ér.

A fenyőfán gyertyaláng lobog,
körülötte angyalszárny susog,
a szívekben szeretet dobog.

Eljött Szent Karácsony estéje,
a szeretetnek szentélye.

Néha megrezzen a fa,
s rajta egy csengő,
az izgalom mindenki szívében megnő.

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta sírok utánad,
nem csillapítja vágyat,
ha nem csókolhatom a szádat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
azóta csak körülöttem somfordál a bánat,
magához éles karmaival rángat.

Ottmaradt a lelkem nálad,
lehet, hogy te ezt kívántad,
de legalább szóltál volna,
mielőtt integetsz majd a távolba.

Hiányzik a csend, a magány,
hogy majd valaki meghallgat talán.

Hiányzik a rét, az erdő,
mint festményről a hullámzó pipacsmező.

Hiányzik a fény,
hogy majd, mint holdba a csillagfényes éj,
kapaszkodj belém.

Hiányzik az ősz, az eső,
egy kéz, mi szerető, s védelmező.

Hiányzik a nap tavasszal,
mikor a rügy kifakad.

Mindenki máshogyan szeret,
millió fajta a szeretet.

Van, aki csak rád nevet,
s megfogja a kezed.

Van, aki hallgat,
s úgy szemeivel vallat.

Van, aki hévvel,
nagyon nagy reménnyel.

Van, aki csendben, halkan,
hozzád odabújva, nem csak, ha baj van.

Van, aki simogatva lágyan,
hogy beteljesüljön minden vágyam.

A szív a legfurcsább dolog,
hol nevet, s hol zokog.

Kővé is válhat, ha nem vigyázol,
s az élet rajta sokszor átgázol.

Van, hogy szárnyal, mint meleg szellő a nyárral,
vagy mint pillangó a réten, csak bánj vele szépen.

Vágyakozik hiába valaki után,
s érzései tovaszállnak, mint a költözőmadár.

Mikor még hivatásos katona voltam,
annak idején, kilencvennyolcban.

A Tisza megáradt,
s mi feladatot kaptunk, építsünk gátat.

Uralokkal közelítettük meg a helyet, Tarpa elejét,
nyaldosta a víz már a gátnak tetejét.

Akkora hatalmas vizet még nem láttam,
a gáttetőn csak megrökönyödve álltam.