A csend most mélyebb bennünk,
mint a hullámzó tenger alja,
egy űr maradt, hol a lélek
csak a Te hangod hallja.

Füle a szívnek, de hiába vár,
nem jön több felelet,
néma a határ.

A fény, mit hagytál, még itt ragyog,
egy emlékfoszlány, egy kedves sóhaj,
mit két szép szemed itt hagyott.

   A nyári nap aranyló ecsetvonásokkal festette a tájat, a földút pedig, mint egy szürke szalag, kanyargott a zöldellő mezők között a noszlopi szőlőhegy felé.

   Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez!

   A szarvasbőgés éjszakája nem csupán egy időszak a kalendáriumban, hanem egy mélyen a természet szívébe vésett, ősi rítus. Ahogy a nap bíborpalástja lassan lehull a horizontról, és a csillagok ezüstszemei kinyílnak a bársonyos égbolton, s én közben halkan az éjszaka hangjaira fülelve ülök a tó feletti dombtetőn található kis házunk teraszán.

Magasban fészek, ágakból rakott,
védelméből már sok ifjonc szárnyra kapott.

Napfény, ahogy lassan a tájra száll,
a fészekben már két szerelmes áll.

Oly gyönyörű fehér-fekete tollazatuk a kék ég alatt,
s ahogy piros csőrük néha szelíden,
mint édes csók, egymáshoz tapad.

   A nádas lágyan ringott a szélben, mintha egy titkos dallamra táncolna. A naplemente aranyló fénye átszűrődött a sűrű szárakon, megfestve a vizet ezernyi csillogó szilánkkal.

Hol éjjel fátyol lebben,
s csillagok szórt fénye rebben,
osonnak lágyan, nesztelen
lidércek a halvány éjjelen.

Nincs földi léptüknek nyoma,
csak ha csillagport hint lábukhoz
a holdfény ezüst lova.

Titkos suttogásuk hallatszik a széllel,
mikor eljönnek hozzám minden éjjel.

Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt
puha mohaszőnyeget,
egy remete lakik, ki a csendbe költözött,
s a természet felett, mint öreg fa, őrködött.

Barátja a moha, palotája a tölgy,
szél a zenésze, s csermely a szava,
mitől dalol a völgy.

Szemében a múlt, mint őszi avar ég,
lelkében a béke, mint a hajnali ég.

     A húsvét nem csupán a tavasz ébredésének ünnepe, nem csak a barka illata és a friss zöld színek megjelenése. Sokkal mélyebb, sokkal érzelmesebb annál. Ez az időszak a reményé, a megújulásé, és a legfontosabb: a szereteté.

   Az Élet olyan, mint egy hatalmas, kissé kaotikus bolhapiac. Vannak itt csillogó, új dolgok, amikért azonnal lecsapsz, aztán vannak poros, réginek tűnő kacatok, amikről nem tudod, mire valók, de valamiért mégis megtartod őket.

Böjti szél hűvösen suhan,
tavasz ébred, az égen sok felhő rohan.

Húsvét Ünnepén,
locsoló vödörrel fiúk járnak,
adnak vele hideg vizet minden lánynak,
kik sikítva kiabálnak.

Piros tojások sorakoznak szépen
hímzett kendők alatt, a fényben.
Nagymama mesél régi időkről,
mikor a locsolás,
olyan volt, mint ékes szokás.

Mint sárga szőnyeg, terül el lágyan,
pitypangszirmok ezrei tündökölnek az aranyló nyárban.

A szél meglebben, s hirtelen beborul az ég,
szürke lesz, mi eddig gyönyörűen kék.

Elhallgatott minden, csend honol a tájon,
lassan megérkezik az áldás, hogy idelent életté váljon.

Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem,
valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem.

A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak.
Ezer színben játszanak a napsugár körök,
a szellő lágyan suhan a lombkoronák között.

Ülök egy padon,
s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e
tónak jéghideg vizében,
visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,
űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,
szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Aranysárga tenger hullámzik lágyan,
a szél simogatja, s elsuttogja neki halkan minden vágyam.

Napfényben fürdik minden egyes szála,
mintha a mennyország kapuja nyílna meg nála.

A sok pipacs köztük, pirosló lángok,
olyanok, mint
lidérc módjára táncoló lányok.

Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel,
leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó, olyan.

Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.

Könnyed, kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.