A múlt egy törött híd a könnyek tengere fölött,
s benne távolodó lépteid visszhangja
örökre belém költözött.
Szemed emléke, mint hajnalnak utolsó csillaga,
mely bár számomra kihuny,
lelkem egén mégis örökké ringana.
TM
|
Ki vagyok én?
Egy maréknyi hajnal, amely még nem döntötte el, hogy fénnyé vagy köddé válik a mai nappal.
Egy fa vagyok, s gyökereim a múlt csendjébe kapaszkodnak, miközben lombom a jövő szelét hallgatja.
Nem csupán ember vagyok, hanem egy út, mit a lépteim rajzolnak a porba, s amit majd az idő lassan beleír az örökkévalóság könyvébe.
|
Az erdőt járom, s a fák most úgy állnak itt a nyár perzselő tenyerében, mint vén öregemberek, kiknek ajkáról már rég elfogyott az utolsó ima is.
|
Ülök a parton, s emlékeim mind szívemben tartom,
a tó tükrében ring a múlt, mi már kissé megfakult.
A nádas mélyén régi nyarak sóhaja lebben,
s szívemre hull itt az elfeledett, fénylő csendben.
A víz ezüst szőnyegként fut a part ölébe,
mint egy, az időt őrző titkos ösvény, a messzeség ködébe.
|
Ha újra megszületnék, csak az erdő csendje lennék,
Édesanyám mellől én soha el nem mennék,
csak ülnék harmatcseppként az öreg tölgy levelén,
s minden hajnalban ott ragyognék Édesanyám kezén.
|
Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.
|
Esteledik kis falumban,
füstöl a sok kémény.
Jaj, de sokat bejárhattam
szép utcáit rég én.
Ismertem én minden zugát,
a sok szép lány gyöngymosolyát.
Határában erdőt, rétet,
azt a szorgos, dolgos népet,
s megkaptam ott minden szépet.
|
Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.
|
Lombok között a szellő táncra kel,
az alkony rózsát fest az égre fel.
Sok csillag gyertyaláng az éj kezén,
s béke virágzik a csend ölén.
TM
|
Az életem tenger, s lelkem benne a vitorla,
a szél hol összetör, hol a fénybe sodorna.
S ha egyszer elcsitul minden földi nesz,
a szeretet marad csak, mi végtelen,
s örök lesz.
TM
|
Átölelt a tenger.
Nem karokkal, hanem a világ előtti csenddel,
azzal a mély, kék lélegzettel,
miből egyszer a hajnal is megszületett.
Lehunyt szemhéjam alatt lassan eloldódtak a partok.
Nevem kaviccsá lett, a múltam homokká porlott,
minden kimondott fájdalmam letisztult,
s a hullámok ősi nyelvén beszélt.
|
Elringattak a habok, mint rég látott édesanyám álma,
s kék karjaikban elcsendesült a szívem minden vihara.
Hullámaik puha tenyérként simították le rólam az idő kérges porát,
s bánatomból fehér sirályokat engedtek a magasba.
|
A tenger azon a reggelen nem egyszerűen víz volt, hanem egy végtelenre nyitott szív, amely hangtalanul dobogott a part kövei alatt. Karjai nem kérdeztek, nem mérlegeltek, csak körém simultak, mintha mindig is ismerték volna a bennem rejtőző repedéseket. Minden hullám egy szelíd mondat volt, amelyet a világ a habok nyelvén suttogott.
|
Átéltem már ezernyi hajnalt, alkonyt,
szívemben csendet, s vad, tomboló vihart.
Volt, hogy reményem gyertyalángként csak reszketett,
mégis tudtam, belőlem, ha nem is holnap, de a szeretet kihajt.
|
Forró nyári napok borulnak a tájra, s alattuk most minden lassabban lélegzik. A nap szüntelenül ragyog az égen, türelmes kovácsként izzásig hevítve a köveket, a háztetőket és az emlékeket is. A levegő áttetsző üveggé válik, mögötte pedig a világ finoman remeg, mintha maga a horizont is egy álom szélén csak egyensúlyozna.
|
Nyári este volt, mikor a Hold átkarolt,
fénye játszott a vízen, s a csend dalolt,
ezüst ujjai érintették vállamat,
a szél fák közt őrizte minden álmomat.
A tó tükrén csillagok ringtak nesztelen,
az ég szíve dobogott bennem idebenn,
felhők árnyként úsztak el odafenn,
s most az idő sem rohant úgy velem.
|
Élj a mának, az idei nyárnak,
mi most arany szárnyán ringatja a tájat,
ne a tegnapnak ködét öleld most halkan,
hisz minden hajnal mosolyog rád, akkor is, ha baj van.
A Nap ma neked is fest aranyhidat a tavon,
szívedben megleli, mi lakozik ott bent, vajon,
minden perc egy napfényből szőtt csoda,
életed az idő tenyerén nyílik tova.
|
Álmomban láttam egy fekete lovat, amely a széllel érkezett, s felette sas szelte az eget.
Az alkony úgy terült rá a búzamezőre, mint aranyba mártott csend, amely még egyszer fellobbant a világ peremén, mielőtt átadná magát az éjszakának.
|
A Balaton az ég tükre,
egy csendbe öltözött madár,
hullám vállán ring az este,
míg a nap lassan leszáll.
Nádak húrján szél zenél,
hangja szól, mint öreg hegedű,
partja fölött álmot sző a nyár,
s vele az örök derű.
|
Álmomban leült mellém az élet,
adott nekem sok szép, gyönyörű s csodás évet,
arcán a hajnal derengett,
szívében ezer csillag csendesen égett.
Kezében nem volt más, csak egy marék remény,
mely úgy izzott, mint tűz a tél közepén,
szava folyó lett, mely bennem utat talált,
s elsimított minden régi talányt.
|