Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Nagy Erzsébet
  szerkesztő
Hollósi-Simon István
  webadmin, főszerkesztő-helyettes

Jelenlegi hely

A Vajda-kastély titkai

Felső Tamás
Felső Tamás képe

   Fekete fenyvesek ágaiból font börtönfalak között állt a Vajda-kastély, ahol a köd soha nem oszlott el teljesen. Az ablakok sötéten meredtek a völgyre, mint egy halott szemei. Odabent a csendet csak az órák ketyegése és a személyzet halk, fojtott suttogása törte meg.
   Mindenki tudta a szabályt, ha a Hold kerekedni kezd, az ajtókat belülről kell reteszelni.
   Eleonóra grófnő magányosan ült a nagyterem kandallója előtt. Férje, Maximilian gróf, az utóbbi időben sokat betegeskedett. „A vérem nehéz, kedvesem,” mondogatta ilyenkor sápadtan, és visszavonult a toronyszobájába, meghagyva, hogy senki ne zavarja.
   A kastélyban azonban nem volt nyugalom. Az elmúlt három telihold mindegyike vérrel telt meg. Először az istállófiú tűnt el, csak a széttépett zubbonyát találták meg a kerítésnél. Aztán a konyhalány, akinek sikolya még az ólombetétes ablakokon is áthallatszott.
   A falusiak egy bestiáról suttogtak. Valami hatalmasról, aminek szőre éjfekete, szemei pedig úgy izzanak, mint a parázs.
   Julian, az udvari vadász, nem hitt a szellemekben, de a vérfarkasokban igen. Ő volt az egyetlen, aki be mert lépni a sötét erdőbe. Észrevette a nyomokat, hatalmas karmok mélyedtek a földbe, és a fák törzsén olyan magasan maradtak ott karmolások-tépések, amilyen magasságot egyetlen közönséges ragadozó sem érhetett el.
   A gróf soha nem mutatkozott a támadások másnapján. Julian pedig, egy alkalommal emberi lábnyomokat talált ott, ahol a bestia véres csapája véget ért – a kastély hátsó bejáratánál.
   - Grófnő - figyelmeztette Julian Eleonórát egy délután, miközben az asszony a kertben sétált. - Maradjon ma éjjel a szobájában. Bármit is hall, bármilyen kaparást az ajtón… ne nyissa ki.
   Aznap éjjel a Hold fehérebben világított, mint valaha. Eleonóra az ágyában feküdt, de az álom elkerülte. Hirtelen egy mély, zsigeri morgást hallott az erkély felől. Az üveg megcsörrent.
   A súlyos függönyök mögül egy hatalmas árnyék emelkedett ki. A fenevad áttörte a kettős szárnyú ablakot, az üvegszilánkok gyémántként hullottak a padlóra. A lény több mint két méter magas volt, izmos testét sűrű, csapzott szőr borította, pofájából pedig sűrű, fehér nyál csorgott.
   Eleonóra sikoltani akart, de a torkába fagyott a hang. A bestia lassan, szinte élvezettel közeledett. Felemelte hatalmas mancsát, hogy lesújtson az asszonyra, aki a sarokba kuporodva várta a véget.
   Ekkor dördült el a lövés.
   Julian a hálószoba ajtajában állt, puskája még füstölt. Az ezüsttel futtatott golyó pontosan a szörnyeteg szívébe fúródott. A bestia felüvöltött – de ez az üvöltés már nem a vérfarkasé volt. Emberi fájdalom és megkönnyebbülés keveredett benne.
   A lény a földre zuhant, teste rángatózni kezdett. Eleonóra és Julian elborzadva nézték végig az átalakulást.
   A fekete szőr visszahúzódott a pórusokba.
   A megnyúlt állkapocs reccsenve helyreállt.
   A hatalmas karmok helyén ismét emberi ujjak jelentek meg. A holdfényben, a véráztatta szőnyegen nem egy vérfarkas feküdt, hanem Maximilián gróf.
   A grófnő térdre rogyott férje élettelen teste mellett. Most már értette a sápadtságát, az elvonulásait, a férfi szemében bujkáló örökös rettegést. A gróf nem gonosz volt, hanem egy átok foglya, ami a saját szerelmét is majdnem elemésztette.
    A Vajda-kastély felett aznap éjjel elült a szél. A bestia halott volt, de a csend, ami utána maradt, sokkal fájdalmasabbnak bizonyult minden üvöltésnél.
   A gyilkosság utáni csend nehezebb volt, mint a fegyverdördülés. A hálószobában csak a gróf lehűlő testének utolsó, görcsös rándulásai és az összetört ablakon betörő fagyos szél fütyülése hallatszott.
   Julian volt az első, aki feleszmélt. Pontosan tudta, ha a falu megtudja, hogy a földesuruk volt a bestia, a nép dühe nem áll meg a tetemnél. Felégetik a kastélyt, és Eleonórát is boszorkánysággal vádolják majd.
  - Grófnő, nézzen rám! – ragadta meg Julian az asszony vállát. - Nincs idő a gyászra. Ha napfelkeltéig nem tüntetjük el, mindketten a máglyán végezzük.
   Eleonóra üveges tekintettel bólintott. A terv gyors és kegyetlen volt.
   Maximiliánt nem temethették a családi kriptába. Julian a vállára vette a gróf testét, és a titkos hátsó lépcsőn keresztül az erdő legmélyebb szakadékához vitte, ahol a farkasok tanyáztak.
   Eleonórának le kellett mosnia a vért a drága perzsaszőnyegről és össze kellett szednie az üvegszilánkokat. Minden csepp vörös folt a Gróf bűnéről árulkodott.
   Úgy döntöttek, azt hazudják, a Gróf az éjjel váratlanul rosszul lett, és a városi orvoshoz indult lovon, de útközben elragadta a szörnyű vadállat.
   Hajnali három óra lehetett, amikor Eleonóra az utolsó vödör véres vizet öntötte a kert végében lévő kútba. Ekkor egy árnyat pillantott meg a fák között. Hans, az öreg kocsis volt az. Ott állt a sötétben, és némán figyelte úrnőjét.
   - A Gróf úr sosem szerette a lovakat éjszaka, Nagyságos Asszonyom – szólalt meg a sötétből a rekedt hang. - Na meg a vadász puskája is nagyot szólt az éjjel.
   Eleonóra megdermedt. Hans évtizedek óta szolgálta a családot, mindent látott és mindent tudott. Julian ekkor lépett ki a fák közül, ruhája még sáros volt a szakadéktól. A keze ösztönösen a kése után nyúlt.
    - Ne, Julian!” – intett a Grófnő. Odafordult az öreghez. - Hans, a férjem beteg volt. Most már békében nyugszik. Ha beszél, a falu porig égeti ezt a kastélyt. Magának is ez az otthona.
   Az öreg kocsis hosszú ideig hallgatott, majd lassan levette a kalapját.
  - Én is láttam, amit a Gróf úr művelt a cselédekkel, asszonyom. Én is hallottam a vonyítást a toronyból. A titok biztonságban van nálam... de a kastély soha nem lesz többé ugyanaz.
   Másnap reggel megkezdődött a színjáték. Julian „megtalálta” a gróf lovát a folyóparton, rajta a szétszaggatott nyereggel. A falusiak megkönnyebbültek, hogy a bestia végre továbbállt, miután „végzett” az urasággal is.
   Eleonóra feketébe öltözött, és bezárkózott a kastélyba. De a nyugalom nem tért vissza. Minden egyes teliholdkor, amikor a szél befújt a fenyvesek felől, a grófnő hallani vélte a kaparást a hálószoba ajtaján, és néha, amikor Julian a szemébe nézett, mindketten tudták, a titok súlya nehezebb, mint bármilyen átok.
   A gyász hetei alatt a Vajda-kastély néma sírbolttá vált. Julian és Eleonóra között a közös bűn és a sötét titok, furcsa, feszült köteléket font. A vadász minden este a grófnő ajtaja előtt virrasztott, puskáját a térdén nyugtatva, de már nem a külső ellenségtől félt.
   Ahogy közeledett az első telihold a gróf halála óta, Eleonóra állapota rejtélyes módon romlani kezdett.
   Eleonóra bőre sápadttá, szinte áttetszővé vált, szemei körül sötét árnyékok jelentek meg. Az ételeket visszautasította, a húst azonban – amit korábban alig evett – most szinte nyersen, elrejtve falta fel a konyhán.
   - Grófnő, Ön beteg, - mondta Julian egy este, amikor belépett a szobába. Az asszony az ablaknál állt, és a sötét erdőt nézte.
   - Nem betegség ez, Julian, - felelte a nő, és a hangja mélyebb, karcosabb volt a megszokottnál. - Emlékszel arra az éjszakára? Amikor Maximilián rám támadt... az egyik karma felsértette a vállamat. Csak egy karcolás volt, azt hittem, jelentéktelen.
   Lassan lehúzta selyemköntösét. A vállán lévő seb nem gyógyult be, a szélei feketék voltak, és a bőr alatt lüktettek az erek, mintha valami idegen élet áramlana bennük.
   Julian keze megremegett. Ismerte a legendákat. A bestia harapása vagy karma nemcsak ölt, hanem örökítette is az átkot.
   - Van egy módszer, amivel megtudhatjuk... – suttogta a vadász. Elővett egy ezüstből készült tőrt, amit még a nagyapjától örökölt.
   Ahogy az ezüst penge megközelítette Eleonóra bőrét, az asszony arca eltorzult. Egy állatias fújtatás hagyta el az ajkait, és a pupillái úgy tágultak ki, hogy elnyelték a szemének minden színét.
   Bőre sercegni kezdett az ezüst közelében, mintha tűz érte volna.
  Az átok nem halt meg a gróffal. Hanem új gazdára talált.
   - Ölj meg, Julian!” – zokogott fel Eleonóra, amikor egy pillanatra visszanyerte a józan eszméletét. - Ne hagyd, hogy azzá váljak, ami ő volt! Ne hagyd, hogy a falu vérét ontsam!
   De Julian, aki titokban mindig is szerette az elérhetetlen grófnőt, nem tudta megtenni. Ehelyett a kastély legmagasabb, elhagyatott toronyszobájába vezette az asszonyt. Az ablakokat nehéz vasrácsokkal erősítette meg, az ajtóra pedig három súlyos láncot veretett.
   Amikor a Hold aznap éjjel a zenitjére ért, a kastély lakói nem a szél süvítését hallották. A toronyból olyan velőtrázó, női sikolyból mély üvöltésbe csapó hang tört elő, amitől a szolgálók szobáiban elaludtak a gyertyák.
   A falu lassan hozzászokott a „bolond grófnő” legendájához, akit a gyász kergetett őrületbe, és akit a hűséges vadásza tart elzárva a világtól. Senki nem kérdezte, miért rendel Julian annyi friss húst a mészárostól, és miért hord minden hónapban egy teli ezüstgolyókkal töltött övet.
   Egy éjszaka azonban Julian elaludt az ajtó előtt. Álmában farkasokat látott, de az egyik farkasnak, mint Eleonóra borostyánszínű szemei, olyan szemei voltak. A láncok csörgésére ébredt.
   A vasrácsok meggörbültek. Az ajtó láncai a földön hevertek, a nehéz tölgyfa pedig darabokra volt törve. A toronyszoba üres volt. Julian az ablakhoz rohant, és a holdfényben látta, ahogy egy karcsú, de félelmetes, ezüstszürke árnyék hihetetlen sebességgel veti be magát a sötét fenyvesbe.
   A bestia visszatért az erdőbe, és ezúttal sokkal éhesebb volt, mint valaha.
   Julian ott állt a szétzúzott toronyajtó előtt, és a kezében tartott ezüstgolyó súlya most mázsásnak tűnt. Válaszút elé került, vagy ő lesz a vadász, aki véget vet az átoknak, vagy valami olyasmit tesz, amire ember még nem vetemedett.
   Lassan leengedte a puskáját. Nem tudta volna meghúzni a ravaszt. Nem fordult a szeretett asszony ellen, akinek az illata még ott lebegett a szoba hideg levegőjében.
   A következő napokban a falut újabb rettegés rázta meg. De ez a fenevad más volt, mint a Gróf. Gyorsabb, ravaszabb, és szinte kísérteties intelligenciával csapott le. Julian azonban nem kereste a vadat. Ehelyett minden alkalommal, amikor a Hold hízni kezdett, egy-egy elejtett szarvast vagy a faluból elcsent állatot vitt ki az erdő legmélyebb tisztására.
   Egy éjszaka, a sűrű ködben megjelent a lény. Ezüstszürke szőre csillogott a holdfényben, a mozdulatai pedig megőriztek valamit a grófnő kecsességéből. Megállt Julian előtt, véres pofával, borostyánszínű szemeivel mélyen a férfi lelkébe nézve.
   Julian nem hátrált meg. Letérdelt a fenevad elé, és kinyújtotta a kezét.
   – Nem hagylak el, Eleonóra. Akkor sem, ha a pokolba vezet az utunk.
   A vérfarkas nem támadta meg. Halkan, szinte dorombolva dörgölőzött a férfi tenyeréhez, majd egyetlen ugrással eltűnt a fák között.
   Évek teltek el. A Vajda-kastélyt teljesen benőtte az inda és a vadszőlő. A falusiak messziről elkerülték a helyet, „Az Átkozott Birtoknak” hívták. Azt beszélték, a grófnő soha nem halt meg, csak a sötétség úrnője lett.
   A kastélyban azonban különös rend uralkodott.
   Nappal Julian gondozta az épületet, mintha csak egy hétköznapi udvartartást vezetne. Beszélt a falakhoz, mintha a grófnő válaszolna neki.
   Éjjel, amikor felkelt a Hold, a kapuk kitárultak. Julian nem zárkózott be. Ott ült a teraszon, egy pohár vörösborral, és nézte, ahogy az ezüstszürke árnyék őrzi a birtok határait.
   Már nem voltak áldozatok a személyzet közül, mert nem volt többé személyzet. Csak ketten maradtak.
   Az idő vasfoga viszont Juliant sem kímélte. Megöregedett, a mozgása nehézkessé vált, a puskáját már alig bírta felemelni. Egy utolsó teliholdas éjszakán, amikor érezte, hogy a szíve már csak utolsókat dobban, kivánszorgott a tisztásra.
   Eleonóra – aki az átok miatt nem öregedett – ott várta őt. A farkas alakja most nagyobbnak és hatalmasabbnak tűnt, mint valaha. Julian leült egy kidőlt fatörzsre, és megsimogatta a fenevad fejét.
    - Itt az idő, szerelmem - suttogta. - De nem akarok nélküled elmenni. Nem akarok a hideg föld alatt feküdni, amíg te az erdőt járod.
   A farkas szemeiben fájdalom villant, de megértette. Nem harapta torkon, nem tépett a húsába, csak egyetlen, mély karcolást ejtett Julian karján, pont olyat, amilyet ő kapott a Gróftól azon a végzetes éjszakán.
   Másnap reggel a falusiak, akik végre vették a bátorságot, hogy felmenjenek a kastélyhoz, már csak egy üres házat találtak. A kandallóban még parázslott a tűz, Julian puskája a falnak támasztva állt, de az öreg vadásznak nyoma veszett.
   Aznap éjjel a falu népe két üvöltést hallott az erdőből. Nem egy magányos farkasét, hanem kettőét, melyek tökéletes összhangban fonódtak egybe. Egy mély, dübörgő hang és egy magasabb, ezüstös csengésű vonyítás visszhangzott a völgyben.
   A sötétség nem győzte le őket, ők váltak a sötétséggé, s amíg a Hold az égen jár, a Vajda-kastély egykori úrnője és a vadász, most már örökké együtt vadásznak a néma sötét fenyvesek alatt.

TM

Rovatok: 
Irodalom