Im memoriam Vajda Laci

Legszívesebben, oda ültetnélek,
lelkemnek mélyére.... magányos zugába,
testemmel fedném,  zajos külvilágot,
összeszedném gyöngyként, könnyeid, ha fájna.

Nyárba fordul az őszelő,
lombtengerből szökik a zöld,
üstökében arannyal szőtt
tincsekkel mereng a föld.

 Vasárnap, október másodikán újra népszavazás.
Érvényes, érvénytelen, igen, nem, vagy pedig ne menj el, menj el, szavazz!

Önfeledten táncolva egymást átölelve,
lehunyt szemmel álmodva, súlytalan lebegve.
Lágy dallammal ringatott égi gondolába,
csillagfürtöt font a Hold, éj hajfonatába.

Sokáig nem értettem igazán sok mindent. Fiatal voltam, sokszor megkérdeztek. Ha válaszoltam, csak a fejüket csóválták. - nem jól látod! Szélsőséges nézeteket vallasz, sőt, reakciós vagy! Hiányzik belőled az Öntudat. Igen, igaz.

Nézett az Úr így szólt! – Indulj, öltsd fel tested!
Majd ha tudod ki vagy, akkor kell felelned.
Kiméretett sorsod, lelkeknek honában,
él egy sorsüldözött nép Európában.

Így esett, megtörtént réges - rég egy gyárban,
ahová dolgozni, még ifjúként jártam.
Beszorult egy tengely, kalimpálva rángott,
hajtókerekéről ledobta a láncot.

Ma még ölelheted? Szeresd, csókold, imádd!
Simítsd eres kezét, kérdezd ` - Anyám, mi bánt?
Hímes csipkés kendőt illesz homlokára.
Mosolyogj..... ha tudsz még, ... mutass a naptárra.

Kedves barátom volt. Annó, Neki ajánlva írtam ezt a verset. Sajnos már a múlt. Viszont amit alkotott ÖRÖK! Kegyelettel emlékezve publikálom. Remek poéta, és kiváló barát volt. Én őt tartottam az egyik legnagyobb kortárs költőnek. Édes Emil Péter. Nyugodj békében.

Drága Édes Emil barátomnak ajánlva

A hold vallomása (ballada)

Felhőfátyolt ölt fel a Hold, sejtelmesen csillog,
maszatosan dereng, vibrál, sötétségbe színt lop.
Komótosan bandukolva éj peremét járja,
finom kelme, csillagsereg selymének uszálya.

Valamikor régen egy iparos ember,
munkáját végezni felkelt korán reggel.
Villanygépével épp parkettát kefélget,
káromkodik szegény, mert füstöl, leégett. 

Ballada

Virradattal ébred, mélán gondolkodik,
emlékek közt turkál, múltban kutakodik.
Elmélkedik egyre, ráncolja homlokát,
felnéz, megpillantja vezérlőfonalát.

Ködfátyolba öltöztette, rá homályt hunyorgott,
fénypalástját hercegnőnek vállára hintette.
Ártatlan szemérmességgel félszegen bolyongott,

Megpróbálom a kor szelleméhez méltóan azzal a szóhasználattal visszaadni ezt a kis történetet, melyet leírok. Remélem bocsánatos, fiatalkori botlás, s nem több.

Mindezt valakivel megérni s hallgatni hozzá ezt a gyönyörű zenét.

Egy atlétikai világversenyen történt. Nem emlékszem már pontosan Olimpia volt e, vagy világbajnokság, de az eseményre ma is tisztán emlékszem.

Nekem az Adventről most csak ez a történet jut eszembe, ... a szeretetről... és az emberségről. Fogadjátok szeretettel.

A Különös jelenés története

Prológus