ballada

A történet a Titanic zenészeiről szól, kik az utolsó pillanatig játszottak a süllyedő hajó fedélzetén. Akkor ők még származásuk végett alacsonyabb rendűeknek számítottak. A prímás Magyar származású volt.

Az utolsó szolgálat
 
Ami beteljesedett? Érdekes egybeesés.

 
 Ahogy az erdő sűrűjébe ér, megáll, szétnéz maga körül.

A jelenség
 

A barátság.
 
- Én azt hiszem, mi egymás becsületért is felelősséggel tartozunk, szóltam hozzá.
- A barátságok az égben köttetnek.

Ezennel a politika gyűlöletvilágából vissza kívánok térni a szépirodalomhoz!

Ez legyen a kapocs mi összetart bennünket! Szolgáljuk együtt. lehetünk sok mindenben mások de ebben egyek kell hogy maradjunk!

Egyszer valamikor, talán, nem is olyan régen.
Nem a földön történt meg ez, hanem fönt az égben.
Valahol a Mennyországban szivárvány színében,
apró angyal gyerek sereg játszott kint a réten.

Az élet színpadán csendesen hajolj meg,
fejed felemelve, mit még látsz, jól nézd meg.
Nézd, hogy emlékezhess, múltadon merengve,
ki hajdanán voltál, reményekkel telve.

Ha éjszaka kékje, piroslik, s szél támad,
felhőket görgetve, vad iramban vágtat.
Mi tegnap még nyílott, illatot árasztva,
virágsziromként lett bimbóknak magzatja.

Csodálatos nap volt a mai!

Leülsz akkor végre, felnézel az égre,
keresgélve azt, ki utadat kísérte.
Öledben karjaid, két kezed megpihen,
messzeségnek kékje lágy szellővel üzen.

Karjait széttárva, artikulátlan, visító hangon elordította magát:
– Produkcióóóó!

A park felé közeledve messziről megpillantotta a nagy tornyos sátort. Szokatlan izgalom lett úrrá rajta a látványától. Orrában érezve azokat a sajátos szagokat, illatokat, ami valamikor megszokott volt számára.

– A kislány Adél, 3 éves múlt pár hónappal. Először észrevették, egyre csendesebb, és tartózkodóbbá vált. Nem volt olyan eleven sem, mint általában. Hamar elfáradt. 

A kürt hosszan elnyújtva fújt.  A mai napra vége volt a munkának. A műhelyből kifelé igyekvő emberek közt lépkedett. Az öltözőben a szekrényét kinyitva, levetkőzött,  derekára csavarta szoknyaként a törölközőjét. 

A kis város állomásának a legszélső vágányára húzott lassan a lakókocsikkal, bódékkal megrakott szerelvény. Csikorogva lassított, s állt meg a rámpánál, melynek a magassága egy szintbe volt a vagonok szintjével.

Az út szélén szalad, hosszú nyelvét nyújtva,
földet szimatolva, hangosan csaholva.
Megáll, előre néz, hegyezi két fülét,
farkát leereszti, úgy kémlel szerte – szét.

A megszokott módon sétálgatok, lassan tempósan lépegetek, kezemet hátul összekulcsolom.