Ha éjszaka kékje, piroslik, s szél támad,
felhőket görgetve, vad iramban vágtat.
Mi tegnap még nyílott, illatot árasztva,
virágsziromként lett bimbóknak magzatja.

Érzések mit szavak, és sóhajok szültek,
testvérek kik vadul egymásnak feszülnek.
A kis zöld hajtások rendezetlen sorba,
hajladoztak nyögve, egymásba fonódva.

Tarka csokor volt, sok, színpompás virágból,
harmatcsók csókolta igaz boldogságból.
Vihar üvöltötte, szabta darabokra,
s magával ragadta kórót hátrahagyva.

Ne feledd, tiéd volt, hiszen érted nyílott!
Ajkamat elhagyva imádságként zsongott!
Többé hírt sem hallasz ezután felőle!
Amit ott megtalálsz, az maradt belőle!

Mintha mozdulna még, utolsót lobbanva,
porba hullik lassan, egy kicsit koppanva.
Áttetsző kristályként, hagyva egy kis foltot,
nem hiszed,  csak nézed. Nézd, valami volt ott!

Elmerengve látod, mert ott volt a helye,
féltett virágod, s reménységed kelyhe.
Oly édes italként, a legnemesebb borból,
arra tévedt a szó, és jó nagyot kortyolt.

Majd megrészegülve, mint szelíd alázat,
nyelved simogatva hagyta el a szádat.
Ki tudná feledni  azt a darab zöldet?
Mely smaragd szőnyegként borítá a földet.

Hová tűnt el mind ez, sehol nem találom?
Komor sötét felhő, mint legrosszabb álom!
Baljós indulatként ki valahol érzi,
ballag az ég alján, nem mer visszanézni.

Kis szóvirágkehely két szár kóró között,
Hozzám szólott volna? Egy aprócskát nyögött.
Lehajoltam hozzá, tenyerembe vettem,
megismertem nyomban, néztem két kezemben.

Két fülembe csengett; - Soha el ne feledd!
Mit most mondok néked, utolsó üzenet.
Szavakból virágzik mint a legszebb regény,
kóróként is marad HIT, SZERETET, REMÉNY!

Az ki szeretni tud, s erre teremtődött
Örökkön megőrzi, mit egykor felöltött!
Néztem megigézve, szemem könnyet ejtve,
szívem fölé tettem, abba a kis zsebbe.