Vágytam rád és édes mámort akartam,
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban.
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat,
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak.

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén,
A szerelmes csatákról immár lemondtam én.
A párnámba temettem könnyező arcomat,
És ő kapta helyetted ott millió csókomat.

Vágytam rád és édes mámort akartam,
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban.
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat,
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak.

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén,
A szerelmes csatákról immár lemondtam én.
A párnámba temettem könnyező arcomat,
És ő kapta helyetted ott millió csókomat.

Jó forma bor, nyelvem kutatja származását,
poharam mohón issza a selymes nedűt.
Érzékem kacag, nézi a tükrében mását,
oldja a bánatot, feledtet keserűt.

Nézem magam a benne felejtett nyarakban,
szám íze a pohár szélén ragadt.
Valómat ismét oly sokszor becsaptam,
csak a mámorcsók, mi a pohárban ottmaradt.

Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.

Még hallom a tegnapot mélybe halódni,
még utolsót zendül télfejedelem.
De illatruháját már föl készül venni,
hogy átvegye jussát egy új szerelem.

Elmegyek, hol az éjszaka egybeolvad a nappal,
békét kötök a mézízű álmodott tavasszal.
Nem viszek mást, csak elzárt, kósza álmaim,
itt szabadok lesznek önző, buta vágyaim.

Kit érdekel, mi voltam s lettem volna, ha
nem rak rám bilincset a világ, az ostoba.
Nem értett engem, mert az biz oly nehéz,
itt már nincs remény, nincsen józan ész.

A tegnapomba temettem
egy régi nagy szerelmet
tegnapomba fűztem fel
a legutolsó percet
tegnapomba hittem el
mit hazudott az élet
tegnapomba festettem
rólad egy szép képet
tegnapomba súgtam meg
hogy neked adom szívem
tegnapomba hagytam el
miben eddig hittem
tegnapomról írtam meg
egy tucat verset

Egy kis lélek ott fent, az égben,
élt árván, unottan és szerényen.
Szállt volna le a gyönyörű Földre,
de a címet már rég elvesztette.

Mely testbe most hova szálljon,
lesz-e élte azon a szép világon.
Az emberek egyre csak születtek,
és megtalálták a nekik szánt lelket.

Bajuszát pödörte épp, amint rásütött a nap,
a karaván a dűnék között mélabún haladt.
A láncra vert rabok közt az üvöltő porkoláb,
mohón kortyolta a sivatag égető porát.

Messze még a hűvöst adó, rég várt torkolat,
a karaván a dűnék közt egyre csak haladt.
S midőn vágyták már az árnyat adó éjszakát,
együtt énekelték a halálba indulók dalát.

A betondzsungel titkos rejtekén,
szépséges vadvirágok között,
gyomoknak szomszédságiban
egy politikus nőtt a föld fölött.

Mi ez, talán egy új selymes virág,
nem, hát bizony az itt nem lehet.
Hol illatban úszik e gyönyörű világ,
Isten ekkorát nem tévedhetett.

Az ördög a minap megkísértett,
és kérte, adjam neki a lelkemet.
Kérdeztem, mit kapnék cserébe,
megdolgoztam keményen érte.

Vigyorgó pofája akkor felderült,
vörös szeme izzott, lüktetett, hevült.
Az öröklétet adhatom csak teneked,
világi vagyont, temérdek kincseket.

A pokolban jártam,
kerestem a kék eget,
de nem találtam a messzeségeket.
Csak megtévedt angyalok
szívták a véremet,
és én órákig kutattam
a semmiben énemet.
Üresek voltak az utcák,
a megkövült percek értelmetlenek.
Távolban ugattak
a véres torkú ebek.
Ördögöt nem láttam sehol,
hát hol az igazi pokol?

Zárd az óévet büszke méltósággal,
köss békét most az egész világgal.
Vidám nevetésed járja át a hála,
legyél te az ünnep, és ne várjál csodára.

Álmaid, vágyaid váljanak valóra,
az élet folytatódik, ha éjfélt üt az óra.
Éld a napjaid kicsit több reménnyel,
díszítsd az otthonod éltet adó fénnyel.

Állok a kapuban, indulnék, de nem tudom hova,
a letaposott járdán borízű tegnapok tűnnek tova.
Bugyog az istentelen, ezerszer becsapott idő,
balra vár a semmi, jobbra egy elhagyott temető.
Talán menni kéne, csak úgy, bele a világba,
csak előre, és sose nézni ezentúl hátra.
Vagy keressek valahol egy ócska menedéket,

Egykor vitézi karddal szereztem magamnak nemes vadat,
törtem falat, s barikádokat,
most a piacra járok, ha
kell ebédre egy finom falat.
Egykor tűz voltam, ha lángot
kellett szívekben gyújtani,
most a hamu közt turkálok,
hogy szikrát leljek
fázós estén begyújtani.
Egykor utat törtem
a járatlanok közt magam,

Uram, te láttál engem csupaszon,
mikor világra jöttem,
Óvó kezed éreztem, ott volt felettem.
Láttál botladozva, mint kóstoltam a létet,
Te voltál és anyám, ki igazából féltett.
Láttál, mint pelyhedző állal vártam a szerelmet,
Mikor csalódtam, azt a buta gyötrelmet.
Láttál büszke, beképzelt felnőtté válni,

Oh, mennyire vágyom utánad,
ki érzékeim pázsitjára
terítetted le asszonyi éned,
s léptél erre a bűnös világra,
és betakart az árnyad.
Beborított immáron a remény,
és az üres, néma hajnalok
megteltek mind veled,
mert lényedből vagyok,
ezt megadták az istenek.

Tudod, néha jó az a bántó, buta csönd,
mert érzem még benne büszke méltóságom.
Rám simul, megnyugtat, én naiv bolond,
fölépítettem benne egykor szép világom.

De most feltörte a dühöngő fenevad,
zajözönökben ringatom bénán magam.
Hát hova lett egykori büszke méltóságom?
Megölnek ezek az ostoba, kiejtett szavak.

Egykor lomb voltál,
fákkal susogó, napfényben
fürdő, kék éggel ragyogó.
Szerettek a hószínű,
habkönnyű felhők,
amint átsuhantál rajtuk, és alant,
a zöldben égő pázsiton,
virágszirmok nektárjában
hirdetted a büszke életet,
mert nemesb ennél
lenne-e bármi is.
Hol víg nevetéstől
zengett a tarka rét,