Én voltam egyedül, csak én,
Ki láthattam az igaz lelked.
Ott maradni úgy szeretnék,
Mikor enyém kicsit megölelted.

Most csak a messzeséget látom,
Itt minden sivár és oly hideg.
Hívnak, tán Istennek hiányzom,
Odaadnám néki a félelmemet.

Vigyázz, mert egyszer megszeretsz,
Meghalsz értem, s én áldott leszek.
Mellém fekszel a síri nagy gödörbe,
Keresztünkön ott lesz, hogy "örökre".

És én majd teérted szintén meghalok,
Kitárt karjaimmal az Istenig futok.
Arra kérem, lelkünket ragassza egybe,
S tegye mellénk abba a rút gödörbe.

Kerestelek az alkonyi elárvult pillanatban,
A horizontra feszült vöröslő csendben.
Kutattalak összekuszált magamban,
Az időbe veszett véges végtelenben.

Kerestelek bizonytalan mozdulatomban,
Álmomban még fogtam sosem volt kezed.
Láttalak elsuhanni meghalt pillanatomban,
Hol egykor tényleg téged szerettelek.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!

Lehozni néked a csillagokat?
Mily magasztos, fennkölt gondolat.
Azt nem tenném, hisz mit érnél vele,
legyenek fent, mint angyalok tékozló szeme.
Ragyogjanak s ejtsék szívünk rabul,
mikor az éj jöttével bealkonyul.

Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy, déli szelek.
A selymes, zöld pázsit íriszembe
oltja andalító, mézes mámorát,
de szép és szeretni való is e világ.

Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Barlangok falán a történelem
rajzokba fojtotta ősbánatát.
Most már itt maradt örökre
e kőbe vésett, rejtélyes világ.

Elmerengtem szemed kéklő tengerében,
fénnyel simítom kipirult, rózsás arcodat.
Csak egy töredék vagyok a nagy egészben,
és széjjeltépett a büszke, hamis öntudat.

Akartam lenni az egyetlen szőke herceg,
de csak az ősz hajtincsem, mi itt lobog.
Közönybe fúlt szappanbuborék létem,
becsaptak a széttaposott, ócska tegnapok.

A csend vagyok,
szavaid közt a néma pillanat,
imádban fohász, áldás,
megbocsátó vigasz.
Szívedben éledő tűz
lángnyelvek alatt.
Szádon a csók,
mindent perzselő,
hétköznapi csoda.
A beteljesülés,
esti imádban
az Isten válasza.

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Meghalt a bohóc,
vajon sír majd érte valaki?
Voltak neki is könnyei?
Egykor nevettünk rajta, és
térdünket csapkodva
vágtunk torz pofákat,
és könnyek nélkül
nyitottuk mosolyra a szánkat.
Vajon a lelke majd hova tér,
csak egy pióca lesz, vagy tán
egy tollforgató ledér?
Emlékszik-e rá vajon a világ,
vagy legyintenek rá,

Édes szerelem, hát mely vizekre vittél,
őrjöngő habjaid közé engem eltemetnél?
Őszülő fejemmel csak kerestem egy álmot,
nem akartam megváltani ezt a csúf világot.

Mért baj az, ha meghitt ölelésre vágyom,
mért hagynám kihunyni a szerelmi lángom?
Vagy legyek minden érzés komor temetője,
és legyek önmagam kegyetlen ítésze?

Ohhh, te bársonyos, örök reményű nap,
halljam hát búgó, simító hangodat.
Súgd a fülembe, hogy még szeretsz,
velem sírsz és majd velem nevetsz.

Ne tékozold az erődet semmi másra,
feszíts fel most egy szép szivárványra.
Legyek szín a fájó, buta szürkeségbe,
vigyél magaddal el a végtelenbe.

Lelkem lelkedet immáron ölelni vágyik,
míg nézem csendben a lenyugvó napot.
A parti fák ölén csak az esti szél hárfázik,
forróság van, de én majdnem megfagyok.

Meleg ölelésed a rideg folyó nyelte el,
mikor elmerültél annak sötétség ölében.
Egy égi angyal most csak neked énekel
valahol, ott kint a távoli sötét temetőben.

Bejárhatod az egész nagyvilágot,
keresve otthont, vagy szerelmet.
De mindezt csak kis hazádban,
és tiszta lelkedben leled meg.

Ha kinyitod gyermeki szép szíved,
bármit megtalálsz a honi ég alatt.
Mert tudod, hogy csak itt lesz tiéd
az otthon és sok boldog pillanat.

élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat
bennem a tudat

( Komolytalan vers)

Beregisztráltam magam a mennyországba,
ne legyen gondom már semmi másra,
és ha megkérdezik, érkezvén, hogy vagyok?
Csak annyit mondok, "Adjisten, jó napot!"

És szól majd Péter, "Már nagyon vártalak."
Mire mondom magamban, "Szép kis alak."
Ellettem volna még e hideg rög fölött,
de lelkem, ím most a mennybe  költözött.

Ha fény volnék, bennem megfürödnél,
Sötétből jönnél, s talán szeretnél.
Hagynád, hogy arcod megsimítsam,
Pedig ebbe hányszor belehaltam.

Csak addig vagyok, míg eljő az este,
S tűnök el, talán még nem örökre.
Ha vársz reám, neked adom fényem,
Mert én még senkit nem öleltem.