Sötét az út, benne mélyen járok,
csillagfény sincs, csak árny-rákok.
Az idő súlya föntről rám borul,
s benne minden reményem elszorul.

A szívem kong, csak üres harang,
Nincs többé mar giling-galang
Az álom rég a semmibe szállt,
s csak kín maradt, mi rám talált.

Lép, les, vár,
éj köd, sötét ár.
Szív ver, dobog,
Ő közelít,
de még vagyok.
Az élet szélén élek,
nem remélek.
Ajtó zár,
ablak sötét,
minden mozdulat
elvakít.
Botlom, remegek,
nevet az éj,
valaki imát rebeg,
ne félj.

Forró öledhez simulva lépek,
Titkaid mélyén vad tüzekben égek.
Lélegzeted forrón simítja bőröm,
Kívánlak téged – már őrlődöm.

Csókok zuhatagja égeti számat,
Testem a tested börtönbe zárat.
Minden rezdülésed szikrákat szór,
S bennem a vágyképzet elkóborol.

A sötét éjben csillag ég,
Mutatja: mindig van elég.
Ha szíved fázik, fáj nagyon,
S Reményre vágysz egy hajnalon.

Bár vihar tép, s az út kemény,
Ott suttog halkan: "élj, remény!"
Szárnyat ad, mint a szabad ég,
Mert az ott fenn mindig kék.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod kortyolom mézízű éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed forró, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak  temploma,
szívdobbanásom lelkem kéjes otthona.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok-szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod íze mézforró éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed tűz, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak temploma,
szívdobbanásom lelkemnek otthona,

Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Ó, éltet adó, drága, szűz anyaföld,
Benned rejtőzöm el, s születek újjá.
Sebeket gyógyít a csend, ez neki óda,
S én válok a végtelenben pillanattá.

Gyökerek őrzik a múlt titkait,
Fák lombja suttogja: „megvéd az élet”,
Benned a kezdet, s benned a vég,
Bízz bennem, hisz téged szeretlek.

A lét peremén állok,
s alant a mélység hallgat.
A semmi szélén reszketek,
hol árnyék árnyékba olvad.

Idő nem kísér már tovább,
az óra mutatója megtört,
s a csendbe zárva hallom csak
szívem tompa visszhangjait.

Az idő rozsdás lánc, mely mindent széttép,
a végtelen sötét űr mélyére lép.
A nap kihuny, a hold is megfakul,
az égre korom hull, az éj megvakul.

A csontok felett szél kóborol némán,
a szívben csak üresség kong, siváran.
A percek kése lassan szívekbe vág,
s vér helyett homok csorog, halotti ágy.

Megígértem
aztán összegyűrtem
megtanultam
aztán elfeledtem
megalkottam
aztán összetörtem
énekeltem
aztán hamis lettem
angyal voltam
aztán ördög lettem
sokat adtam
aztán mind elvettem
úgy teszek, mintha érdekelne
aztán hajítom szemétbe
igaz vagyok
aztán csaló leszek
üldöznek

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok,
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok.
Virágot aggattál menyegző ruhámra,
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra.

De szép is volt az a boldogságos éden,
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem.
Rád figyeltem, mindenem neked odaadtam,
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam.

TM

Én még hittem a mesékben,
Álmokban, vidám ébredésben,
A nagymama tüzes-kemencés,
Forró, lágy, roppanós kenyerében.

Hittem a való, igaz  szerelemben,
Hol csak te vagy meg én,
De lettem mára már hitetlen,
S kihűlt a forró, roppanós kenyér.

hogy megszülessek,
hogy felnőhessek,
hogy megtanuljam,
hogy meg is értsem,
hogy megcsodáljam,
hogy megcsodáljon,
hogy már ne féljek,
hogy már ne fájjon,
hogy fölépítsem,
hogy megtaláljam,
hogy megtaláljon,
hogy elinduljak,
hogy odaérjek,
hogy megértsenek,
hogy szeressek,
hogy szeressenek,

Tedd szebbé e rút világot,
ha már kétség s kín gyötör.
Ha elveszett gyöngyöző álmod,
és semmivé lett minden gyönyör.

Sajdul a szíved, s bánat facsar,
hogy mivé lett itt a jómodor.
Bűnt itt csak újabb bűn takar,
zöld mező ölén kín és kőpokol.

Én nem tudom, ki lesz, kit szeretni fogok,
Mikor aggságomban ott lesznek  a  tegnapok.
De mikor reggel ágyba viszem neked a kávét,
Az lesz nekem majd egy gyönyörű ajándék.

Ha úgy ölelsz, hogy szád izzik a számon,
És egész lényed majd magamnak kívánom.
Mert irigy leszek erre a hazug  világra,
És igényt tartok rád, s egy életre a szádra.