Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.

Üvegpaloták nőttek fel az égig,
A régi házakat csendben elfelejtik.
Utcákon léptek visszhangja kong,
Felfal mindent a kemény, hideg beton.

Képernyők fénye arcokat világít,
De szem a szembe már ritkán tekint.
A rohanás lett az új vallomás,
S ingyenes lett a teljes agymosás.

"A szerelem mindenekfelett 70 év fölött is akár. Hisz a test megvénülhet, de a lélek soha"

Szívedben otthonra leltem,
Mint vándor, ki célra talált.
Öröklétünk benned  kerestem,
Szerelmed gyönyörrel megkínált.

Szemedben holdfény ragyog rám,
S csillagként vezet az éjben,
Vágyunk ott nyugszik Isten asztalán,
S te hozzám hajolsz a fényben.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Ha tiszta a szív és emelt a lélek,
Ragyogni ekként tudni érdemes.
Hisz oly szép ez a megtépázott élet,
Tenni dolgod benne mindennél nemesb.

Ha kinyitod szemed s lelked kitárod,
Szóljon a dal, s pengjen jó gitárod.
Hirdesse, mily gyönyörű is az élet,
Ehhez kívánok igaz bölcsességet.

Sötét az út, benne mélyen járok,
csillagfény sincs, csak árny-rákok.
Az idő súlya föntről rám borul,
s benne minden reményem elszorul.

A szívem kong, csak üres harang,
Nincs többé mar giling-galang
Az álom rég a semmibe szállt,
s csak kín maradt, mi rám talált.

Lép, les, vár,
éj köd, sötét ár.
Szív ver, dobog,
Ő közelít,
de még vagyok.
Az élet szélén élek,
nem remélek.
Ajtó zár,
ablak sötét,
minden mozdulat
elvakít.
Botlom, remegek,
nevet az éj,
valaki imát rebeg,
ne félj.

Forró öledhez simulva lépek,
Titkaid mélyén vad tüzekben égek.
Lélegzeted forrón simítja bőröm,
Kívánlak téged – már őrlődöm.

Csókok zuhatagja égeti számat,
Testem a tested börtönbe zárat.
Minden rezdülésed szikrákat szór,
S bennem a vágyképzet elkóborol.

A sötét éjben csillag ég,
Mutatja: mindig van elég.
Ha szíved fázik, fáj nagyon,
S Reményre vágysz egy hajnalon.

Bár vihar tép, s az út kemény,
Ott suttog halkan: "élj, remény!"
Szárnyat ad, mint a szabad ég,
Mert az ott fenn mindig kék.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod kortyolom mézízű éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed forró, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak  temploma,
szívdobbanásom lelkem kéjes otthona.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok-szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod íze mézforró éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed tűz, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak temploma,
szívdobbanásom lelkemnek otthona,

Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

A park fölött szürke köd ül,
egy elfelejtett levél őrzi bánatát.
A szél hajszálanként bontja szét
a nyár utolsó aranyszín haját.

Ó, éltet adó, drága, szűz anyaföld,
Benned rejtőzöm el, s születek újjá.
Sebeket gyógyít a csend, ez neki óda,
S én válok a végtelenben pillanattá.

Gyökerek őrzik a múlt titkait,
Fák lombja suttogja: „megvéd az élet”,
Benned a kezdet, s benned a vég,
Bízz bennem, hisz téged szeretlek.

A lét peremén állok,
s alant a mélység hallgat.
A semmi szélén reszketek,
hol árnyék árnyékba olvad.

Idő nem kísér már tovább,
az óra mutatója megtört,
s a csendbe zárva hallom csak
szívem tompa visszhangjait.