Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában, mért merüljek el,
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a vég itt van egészen közel. 

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
megírt a sors, gyűrött rongyos lapon,
a mondat végén a pontot kerestem,
szoborrá meredtem repedt talapzaton. 

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában mért merüljek el.
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a világvég itt van egészen közel.

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
Megírt a sors, gyűrött, rongyos lapon.
A mondat végén a pontot kerestem,
Szoborrá meredtem repedt talapzaton.

A zengő, örök természettel élsz,
Virágok kelyhében vagy az álom.
Fotóiddal mind minékünk  mesélsz,
Királylány vagy ez igaz mesevilágon.

Megosztod velünk szépérzékedet,
S mi látjuk képeidben a mesét.
A pillanatokba zártad a  szereteted,
Ebből bíz, még oly sok kellenék.

Itt  ez a gyönyörű fenséges méregpohár,
benne vannak mind az oly gyűlölt szavak,

   Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka gondolt egyet, fogta a szatyrát, amit még a volt férjétől kapott egy vásárban, és elindult a piacra.
   Megvárta szépen a buszt, jött is hamar, és felszállt az első ajtón, ahogy illik.
   Nem mutatta az igazolványát, hiszen ismerte a sofőrt, és hát látnivaló volt, hogy már jóval nyolcvan fölött jár.

    A gázolás 11 óra harminckor történt, még jóval ebéd előtt, a küküllői vasúti átjáróban.
   Egy intercity vonat levágta egy középkorú férfi mindkét lábát.

   A féreg éppen hazafelé ment, illetve mászott, amikor az egyik faágról át akart csúszni a másik ágra. Ekkor történt a baj. Beszorult. Éppen arra repült a varjú, aki kárörvendve nézte, amint próbál kiszabadulni a szorult helyzetéből. Fel is kiáltott, miközben egy szomszédos faágra szállt.

Ne add el magad, hisz nincs semmi másod,
Megfertőzött az élet, s a hazugságok.
A világba harapsz, hogy kicsit megélj,
De nem terem neked itt már babér.

Csak szajkózod a sorsváltó monológodat,
De a világ, mibe haraptál, most visszaharap.
Fáj nagyon, sebes és vérzik a szád,
Nem kellesz senkinek, kihányt a világ.

Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?

Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre  lassuló,
változó medrében folyik tovább.

Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Mint veszett kutyák, kik falkába gyűltek,
Úgy zakatol fejemben a gondolat.
Már érett húsom marja az enyészet,
Semmivé tenne pár pillanat alatt.

Hát persze, az élet gyönyörű,
Suttogom magamnak,
És kívánom a valódi, őszinte szépet,
Beintek az ostoba, pökhendi halálnak,
Mikor a veszett ebek épp a húsomba tépnek.

Lennél-e e gyűrű igaz hordozója,
s hitvesi csókot adnál-e énnekem.
És amikor eljön majd az óra,
fognád-e az Isten előtt kezem.

Lennél-e életem egyetlen meséje,
hol a jó jutalmát valóban elnyeri.
Lennél-e imámnak ájtatos füzére,
mikor az Isten azt csókjával illeti.

Van az úgy, hogy megfárad már a létem,
de amit belém kódolt a csupasz éltem,
azt magamból ki kell, hogy énekeljem.
Még pengetem lantom rendületlen,
bár az időm lehet, hogy ehhez már kevés,
de amíg van bennem csipetnyi józan ész,
addig hadd éljek úgy, mint egy naiv kis zenész,
aki eldalolja minden örömét és bánatát,

Egy ölelés sohasem lehet késő,
Csak azt mindig teljes szívedből add.
És ha lehet, ne az legyen az utolsó,
Hisz oly rövid az a kicsinyke pillanat.

Hazugságok göröngyös útján
Éljük álszent, hűtelen napjaink.
Elmélkedünk egy megélt csodán,
És mindennap sokszor meghalunk.

Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.

Rózsákkal szórtad meg inboxomat,
és postaládám egyre csak dagadt.
Vettem azóta még több tárhelyet,
legyen hova küldened a műszíveket.

Hazugság ül a nyelved hegyén,
Csillog a nyál, hamis remény.
Selymes szavak, mint puha mozdulat,
Sebet ejtenek pillanatok alatt.
Hazugság csillan a szemednek mélyén,
tükörbe nézel, de eltorzul a fény.
Ígér és hiteget, fonja a hálót,
elfedi lassan az igazi valót.
Hazugság táncol a világ ölében,
Nem számít itt már bűn, se szégyen,

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.