Az idővel ne játssz, az nem egy kártyalap,
mit csak előhúzol, ha úgy tartja kedved,
mert míg játszol, az biz kegyetlen halad,
az osztó az élet, s könnyen vesztes maradsz.

A lapok a pakliba mind cinkelve vannak,
és nem te mondod meg, ki lesz a nyerő,
ebbe a játékba már oly sokan belehaltak,
drága barátom, hát ez itt a bökkenő.

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok
te meg hagyod
öled meleg

Pislákoló fénnyel
álmodik az este
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja
elmerülne csendben
annak mosolyába'

Csillagoknak táncát
vágyja minden este
hisz egész életében
a szerelmet kereste

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon
Sokadik a mély karc tenor hangomon
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam
Egészen mélyembe értük belenyúltam
Majd mások talán egyszer továbbszövik
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait
És hogy derűvel nézzek a sehol sincs jövőbe

Ha az idő visszafelé járna,
Nap nyugodna hajnalába zárva.
Esőcseppek szállnának fel, magasba,
Pocsolyákból a víz felhőkbe folyna.

Tenger otthagyná kisimított partját,
Folyó megtalálná újra a forrását.
Hajnal helyett alkony bújna át az égen,
Jövővé válna az egykor megélt régen.

Ki a szívemet akarja
Meg kell annak halni
Hogy énvelem
Újra tudjon élni
Ezerszer halni,
Ezerszer feltámadni
Hogy mást már ne tudjon
Sohasem szeretni

(Egy képzeletbeli este Krúdyval)

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
van még remény
legyél enyém
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok

Az ördög belesuttogott a fülembe.
Bűzös volt, szeme dülledt és zavart.
"Bele fogsz pusztulni sivár életedbe,
Széltől is félsz, nem bírod a vihart."

Torkon ragadtam, szemébe néztem.
Bambán meredt rám a két agyar.
"Most te pusztulsz, hitvány, idétlen,
Veszted lettem, mert én vagyok a vihar."

Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.

Van az úgy, hogy él és virul az elme,
de értelmét már régen elvesztette.
Teszi dolgát, csak mert mindig ezt akarta,
nincs neki jövője, már csak fájó múltja.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az embernevet egykor örökül
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az embernévhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Az Istenek egy szép napon
Összegyűltek odafent,
Eldönteni, hogy mi legyen
Az emberrel idelent.

Villám szabdalja mindahány
Beképzelt, bűnös hencegőt.
Szólt Zeusz, az Istenkirály,
És szólt Hesztia, "Ne bántsátok őt".

Tudod, az ember álnok és galád,
Megölte egykor az Istennek fiát.
Templomot épít, hogy bűnét belerakja,
Így lesz a sátánnak együgyű bolondja.

Vizet prédikál és gyöngyöző bort iszik,
Hazug szavaival mérgez és elandalít.
De ha egyszer majd rátalál a végzet,
Kínjai közt párlik, mert a bűnei ölik meg.

Én voltam egyedül, csak én,
Ki láthattam az igaz lelked.
Ott maradni úgy szeretnék,
Mikor enyém kicsit megölelted.

Most csak a messzeséget látom,
Itt minden sivár és oly hideg.
Hívnak, tán Istennek hiányzom,
Odaadnám néki a félelmemet.

Vigyázz, mert egyszer megszeretsz,
Meghalsz értem, s én áldott leszek.
Mellém fekszel a síri nagy gödörbe,
Keresztünkön ott lesz, hogy "örökre".

És én majd teérted szintén meghalok,
Kitárt karjaimmal az Istenig futok.
Arra kérem, lelkünket ragassza egybe,
S tegye mellénk abba a rút gödörbe.

Kerestelek az alkonyi elárvult pillanatban,
A horizontra feszült vöröslő csendben.
Kutattalak összekuszált magamban,
Az időbe veszett véges végtelenben.

Kerestelek bizonytalan mozdulatomban,
Álmomban még fogtam sosem volt kezed.
Láttalak elsuhanni meghalt pillanatomban,
Hol egykor tényleg téged szerettelek.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!