Ezüstpor hull a néma tájra,
Fehér palástot ölt a bükk,
S az erdő dermedt, mély imája
Zizeg a fagyos ágak között.

​A nap csak bágyadt, sárga korong,
Szikrázik rajta jégszilánk,
A szél a völgyben halkan borong,
S fagyott patakról kél a láng. 

​Nem csendes eső vagy, mi elmossa a port,
Hanem villám, mi a földig letarolt.
Vérvörös hajnal a sötét ég peremén,
Te vagy az útvesztő, és te vagy a remény.

​Mint szomjas a kútnál, ha mélyére tekint,
Úgy hívlak magamba megint és megint.
A bőrömbe égtél, szádon a nevemmel,
Nem tudlak feledni a józan eszemmel.

​Te vagy a fény, mi áttöri az éjt,
Benned őrzöm az örök szenvedélyt.
Nem ember vagy már, hanem tiszta jel,
Kit a sors izzása az egekig emel.

​Mint ősi templom hűvös oszlopa,
Úgy állsz ott bennem, lelkem otthona.
Lépteid nyomán kivirágzik a csend,
S a káoszból bennem megszületik a rend.

Nem vihar az, mi szívünkbe vág,
nem dörgő szó, mi megváltja a világot.
A szerelem csak egy halk nesz, egy néma ág,
melyen a hajnal bontja az első virágot.

​Egy tekintet, mi a tömegben megpihen,
egy mozdulat, melyben otthonra lelsz.
Nem kérdezi senki, hogy miért és miben,
csak tudod a választ, mielőtt felelsz.

A sors viharzó, vad vizén hajóztam,
Hol sötét hullám vert az ég felé,
S magányom néma, fojtó börtönében
Nem néztem már csillagok elé.

De jöttél Te, mint halk, ezüstös hajnal,
Ki elűzi az éjnek minden bánatát,
S a szívemen, e sajgó, régi hangszeren
Felcsendülni hallottam szívem bánatát.

Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Ha az utolsó napomon még tudatomnál leszek,
Egy szűz-fehér papírra írom fel a neved.
S míg várom, hogy kinyíljon nekem az ég
Elkortyolok egy üveg zamatos Chardonnay-t.

S míg a pohár csókjától lassan  elernyedek,
Megkérem Istent, frigyünket áldja meg.
Míg a papírlapot veled egészen teleírom,
Az utolsó csepp bort a szádról még lecsókolom.

Ha kell, bűnöd leszek, vagy meglelt reményed,
sors könyvében leszek neked majd az élet.
Álmok peremén, hol a csillagok égnek,
ott őrzöm titkait minden szép igédnek.

Ha kell, csenddé válok, mit szívedbe rejtesz,
millió emlék, mit sohase felejtesz.
Benned áramlok, mint az éltető véred,
tűz leszek benned, mi lángra gyújtja léted.

Nem baj, ha most csend van, 
ha nem tapsolt a világ.
a szíved mégis őrzi a kimondott csodát.
Másként jött az ünnep,
mint ahogy vártad rég, 
de benned él a költészet,
egy halk, szelíd emlék. 
Zsuzsa, te lámpás vagy,
ki másnak utat ad. 
A szó, amit leírsz,
egy fénylő dallam marad. 
Nem számít a zaj most,

Álmaim, vágyaim koldus sírásója lettem,
hideg földrögökkel mindent eltemettem.
Nem nő virág már ott, hol testem pihent,
csak a rothadó csend terül szét idelent.

A múlt csontujjai kaparják koporsóm,
szemembe néz a bűn, a saját torz másom.
Fagyott imák ülnek a szám szegletén,
Isten se hallja már, hova lett a békém.

A csend mögött ott a szó,
Mit nem mond ki senki, soha,
De rezdül még az ég alatt,
Mint halk imádság dallama.

Figyeld hát neki halk szavát,
Bűvöljön el a dallama,
Mindannyiszor mondj imát,
Hogy zendüljön az ég szava.

Álnok világ ez, hol az igaz szóban az ördög lakozik,
Ahol a lélek árát véka aranyban mérik,
Hol becsület csak szó, poros könyvben rejtezik,
S ki őszintén beszél, az gyorsan elvész, eltűnik.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne sehol sincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört, hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Amikor elcsitul a világ,
s az est leszáll a fák fölött,
szelíd szavakkal szól a szív,
s a lelkünk csillagnak öltözött.

A múlt sebei kisimulnak,
ha elménk éltető fényt talál,
bűneink is lassan megfakulnak,
s kicsit most az idő is megáll.

Szavak születnek csend ölén,
mint szikra éjnek tüzében,
mert ott voltak a világ kezdetén,
a teremtésben egyként születtek.

Egy szó lehet: vigasztalás,
remény, amely mindig felemel,
s lehet méreg, mely titokban
a hitetlent pusztítani kiérdemel.

Üvegpaloták nőttek fel az égig,
A régi házakat csendben elfelejtik.
Utcákon léptek visszhangja kong,
Felfal mindent a kemény, hideg beton.

Képernyők fénye arcokat világít,
De szem a szembe már ritkán tekint.
A rohanás lett az új vallomás,
S ingyenes lett a teljes agymosás.