Szabad-e sírni kóbor felhők alatt,
hol könnyeket önt az elmúlt pillanat,
hol sóhajt súg fülembe a könnyű szél,
hol a remény is csak reményt remél.

Túlcsordul a szerelemtől öreg szívem,
de nem hallja lelkem már senkisem.
Csak nézem, miként esik szét ez a világ,
Bármit teszek, az csak hiú ostobaság.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az ember nevet egykor örökül,
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az ember névhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Elmerengtem a tétova múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.

Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.

Baráti áldomás
Büszke kézfogás
Őszinte szeretet
Szívemből ölellek
Selyembe burkollak
Magamnak álmodlak
Könnyeid gyöngysorba
Fűzöm egy csokorba
Szivárvány híd alatt
Éreztem csókodat
Huncut a vén idő
Csak élet temető
Hadd adjak belőle
Szívedért cserébe
Nézek a szemedbe
Elvesztem örökre.

Ölelésbe halkult a holdmázas este,
kezedet fogtam már vigaszt keresve.
Őszinteségbe hajló édeskés remény,
gyöngysorba fűzött ölelő költemény.

Ez legyek, ha ritkulnak már az évek,
mikor múltunkba néha visszatérek.
Selyembrokáttal óvón betakarlak,
oltárt emelek a szerelmes csóknak.

Az idővel ne játssz, az nem egy kártyalap,
mit csak előhúzol, ha úgy tartja kedved,
mert míg játszol, az biz kegyetlen halad,
az osztó az élet, s könnyen vesztes maradsz.

A lapok a pakliban mind cinkelve vannak,
és nem te mondod meg, ki lesz a nyerő,
ebbe a játékba már oly sokan belehaltak,
drága barátom, hát ez itt a bökkenő.

Mikor már nem emlék a tegnap,
Csak egy szúrás itt, a szegycsont mögött,
A mellkas bal oldalán,
Hol az érzés a lélekkel ütközött
Oly sután és bután.

Mikor már nem érzed, hogy szeretnek,
Meg ahogy pulzál a vér,
Csak a kongó ürességet
A szívkamra üregében,
És az értelem nyugodni tér.

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában, mért merüljek el,
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a vég itt van egészen közel. 

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
megírt a sors, gyűrött rongyos lapon,
a mondat végén a pontot kerestem,
szoborrá meredtem repedt talapzaton. 

Mért loholjak vágyam csalfa képzetében,
S a valóság csapdájában mért merüljek el.
Mért higgyek a világ önző, hazug felében,
Mikor a világvég itt van egészen közel.

Igaz vágyak hazug bolondja lettem,
Megírt a sors, gyűrött, rongyos lapon.
A mondat végén a pontot kerestem,
Szoborrá meredtem repedt talapzaton.

A zengő, örök természettel élsz,
Virágok kelyhében vagy az álom.
Fotóiddal mind minékünk  mesélsz,
Királylány vagy ez igaz mesevilágon.

Megosztod velünk szépérzékedet,
S mi látjuk képeidben a mesét.
A pillanatokba zártad a  szereteted,
Ebből bíz, még oly sok kellenék.

Itt  ez a gyönyörű fenséges méregpohár,
benne vannak mind az oly gyűlölt szavak,

   Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka gondolt egyet, fogta a szatyrát, amit még a volt férjétől kapott egy vásárban, és elindult a piacra.
   Megvárta szépen a buszt, jött is hamar, és felszállt az első ajtón, ahogy illik.
   Nem mutatta az igazolványát, hiszen ismerte a sofőrt, és hát látnivaló volt, hogy már jóval nyolcvan fölött jár.

    A gázolás 11 óra harminckor történt, még jóval ebéd előtt, a küküllői vasúti átjáróban.
   Egy intercity vonat levágta egy középkorú férfi mindkét lábát.

   A féreg éppen hazafelé ment, illetve mászott, amikor az egyik faágról át akart csúszni a másik ágra. Ekkor történt a baj. Beszorult. Éppen arra repült a varjú, aki kárörvendve nézte, amint próbál kiszabadulni a szorult helyzetéből. Fel is kiáltott, miközben egy szomszédos faágra szállt.

Ne add el magad, hisz nincs semmi másod,
Megfertőzött az élet, s a hazugságok.
A világba harapsz, hogy kicsit megélj,
De nem terem neked itt már babér.

Csak szajkózod a sorsváltó monológodat,
De a világ, mibe haraptál, most visszaharap.
Fáj nagyon, sebes és vérzik a szád,
Nem kellesz senkinek, kihányt a világ.

Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?

Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre  lassuló,
változó medrében folyik tovább.

Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,