Meghalt a bohóc,
vajon sír majd érte valaki?
Voltak neki is könnyei?
Egykor nevettünk rajta, és
térdünket csapkodva
vágtunk torz pofákat,
és könnyek nélkül
nyitottuk mosolyra a szánkat.
Vajon a lelke majd hova tér,
csak egy pióca lesz, vagy tán
egy tollforgató ledér?
Emlékszik-e rá vajon a világ,
vagy legyintenek rá,

Édes szerelem, hát mely vizekre vittél,
őrjöngő habjaid közé engem eltemetnél?
Őszülő fejemmel csak kerestem egy álmot,
nem akartam megváltani ezt a csúf világot.

Mért baj az, ha meghitt ölelésre vágyom,
mért hagynám kihunyni a szerelmi lángom?
Vagy legyek minden érzés komor temetője,
és legyek önmagam kegyetlen ítésze?

Ohhh, te bársonyos, örök reményű nap,
halljam hát búgó, simító hangodat.
Súgd a fülembe, hogy még szeretsz,
velem sírsz és majd velem nevetsz.

Ne tékozold az erődet semmi másra,
feszíts fel most egy szép szivárványra.
Legyek szín a fájó, buta szürkeségbe,
vigyél magaddal el a végtelenbe.

Lelkem lelkedet immáron ölelni vágyik,
míg nézem csendben a lenyugvó napot.
A parti fák ölén csak az esti szél hárfázik,
forróság van, de én majdnem megfagyok.

Meleg ölelésed a rideg folyó nyelte el,
mikor elmerültél annak sötétség ölében.
Egy égi angyal most csak neked énekel
valahol, ott kint a távoli sötét temetőben.

Bejárhatod az egész nagyvilágot,
keresve otthont, vagy szerelmet.
De mindezt csak kis hazádban,
és tiszta lelkedben leled meg.

Ha kinyitod gyermeki szép szíved,
bármit megtalálsz a honi ég alatt.
Mert tudod, hogy csak itt lesz tiéd
az otthon és sok boldog pillanat.

élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat
bennem a tudat

( Komolytalan vers)

Beregisztráltam magam a mennyországba,
ne legyen gondom már semmi másra,
és ha megkérdezik, érkezvén, hogy vagyok?
Csak annyit mondok, "Adjisten, jó napot!"

És szól majd Péter, "Már nagyon vártalak."
Mire mondom magamban, "Szép kis alak."
Ellettem volna még e hideg rög fölött,
de lelkem, ím most a mennybe  költözött.

Ha fény volnék, bennem megfürödnél,
Sötétből jönnél, s talán szeretnél.
Hagynád, hogy arcod megsimítsam,
Pedig ebbe hányszor belehaltam.

Csak addig vagyok, míg eljő az este,
S tűnök el, talán még nem örökre.
Ha vársz reám, neked adom fényem,
Mert én még senkit nem öleltem.

Bűnben úszik az elfajzott világ,
Arcom temetem könnyes imába.
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Krisztusi tűz kéne, égjen a szenny,
Nem elveszni a mocsokba, sárba,
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Istennel ölelkeztem,
Az élettel szeretkeztem.
Istenem titkot súgott,
Életem belém rúgott.

Terveim szövögettem,
Az imáim énekeltem.
Terveim szétmállottak,
Imáim cserben hagytak.

De a világ megbocsátott,
Nem kínoz már az átok.
Szeretet minden kincsem,
Az élet lett hű szerelmem.

Időapó már nagyon öreg volt,
Homlokán táncoltak a ráncok.
Leballagott az égből a földre,
Megnézni a rábízott világot.

Látott ifjakat, aztán véneket,
Vállukon ott a cipelt kereszt.
Kortyonként itták a perceket,
Várták, hogy velük majd mi lesz.

Szívem nagyobb szeretetfelét,
mely tele van ezernyi széppel,
adom a világnak ajándékul
sugárzó, bohó, vidám örömmel.

A kisebbik felét, mely bizony
oly sok rosszasággal van tele,
kiteszem szabad prédául,
hogy az ördög hamar elvigye.

Drága, meg nem született gyermekem,
én még mindig az édesanyádat keresem,
kivel majd egyszer szerelmi lázból ébredek,
és nászágyunkba rajzoljuk csillagjegyed.

Majd egy csendben ébredő hajnalon,
átölel kettőtöket védelmező karom,
aztán már sohasem nézve többé hátra,
elindulunk együtt e sehol sincs világba.

Nem kell szerelem,
én kedvesem,
csak bújj ölembe
titkon el.
Csak úgy,
nem szerelmesen,
a világ megvetését
majd én elviselem.
Te csak maradj így,
nem szerelmesen.
És hol eltűnnek majd
az erkölcsi határok,
legyél nekem te
a titkos bejárat.
Mert tudod, mily nagyon akarlak.
Megérdemellek már

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Ó szép zivatar!
Mosd el könnyeim,
Mosd el bánatom,
Vidd magaddal a kísértéseket,
Mert a jóra éhezek.
Mosd el a fájó sérelmeket,
Mit a múltba temettem el.

Mosd el azt a lányt,
Ki a semmi szélén várt,
A hervadt virágok illatát,
Azt az utolsó táncot,
Arcomról a ráncot,
A hazugságokat,
Mi folyvást fojtogat.

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.