Tudod, én egészen rendes ember voltam,
nagy volt a szívem, sok mindent akartam,
de az élet folyvást gáncsolt, közbelépett,
s hagyta, hogy eljöjjön a kegyetlen végzet.

Ha majd elmúlok, és bizton nem leszek,
hagyja-e az élet, hogy rám emlékezzenek?
Fáj már az lét, mindenki becsapott,
s csak a bánat marja a régi álmokat.

Tudod, én csendben hordtam a terheket,
nem kiáltottam, ha összetörték a szívemet,
álmaim porrá zúzta a kíméletlen idő,
s a remény bennem lassan kihűlt, mint sorsban a jövő.

Kértem az égtől egy apró fényt talán,
de csak sötét árnyék nőtt minden falán,
s ha egyszer eltűnök, mint szél a porban,
vajon ki mondja majd: „bizony ott álltam a sorban”?

Már nem várok csodát, nem kérek kegyelmet,
Ó, hazug élet, már rég megismertelek,
elfáradt a szívem, megroggyant a lábam,
de minden mosoly mögött valahol ott álltam.

Szavaim szétfoszlanak, mint hajnalban a köd,
barát se maradt, ki szeretve újjongva köszönt,
csak az emlékek, mint rozsdás szögek a falban,
szúrnak a lelkembe, mégis kapaszkodom abban.

Ha egyszer elvisz a sötét, s nem marad nyomom,
ne állíts követ se, ne mondj imát a bajban,
csak fújja szét a szél mindazt, mi voltam,
mert nem lettem más, csak egy letört ág a zivatarban.

Nem maradt semmi, miért kinyújtanám kezem,
az ég is néma, a föld is idegen,
már nem félek attól, mi vár odaát,
hisz itt sem volt több, csak hideg, sötét szobák.

Elengedem a vágyat, elengedem a fényt,
már nem kérek semmit, se hitet, se reményt,
csak csendet, nyugalmat, mely mindent betakar,
mint ima a sírkövet, ha jő a nagy zivatar.

S ha egyszer elnyel a végső semmi,
ne sírjon értem, ne hívjon vissza senki, 
csak legyen béke ott, hol nem fáj többé,
maradjak minden, hitetlen örökké.

De valahol mélyen, a rideg csönd alatt,
ahol minden bánat porrá szakadt,
ott talán vár rám egy ismerős dallam,
egy rég elfeledett, szelíd pillanatban.

Lehet, hogy nem föld és nem ég lesz talán,
csak súlytalan csend és időtlen határ,
de ott nem bánt senki, nem csal meg az álom,
ott végre letehetem ezt a fájó világom.

S mikor minden sötét, egy szelíd fény kigyúl,
nem harsány, nem éget, csak gyógyít, mint az új,
mint hajnal a fagyos, sötét éjszakát,
úgy ölel majd át egy ismeretlen, tiszta világ.

S ha el is felejtenek, s nevem kihuny,
az a kicsiny fény bennem mégis kigyúl,
s talán lesz valaki, ki nem szavakkal,
hanem csendben gondol rám, ott, ahol a fény sosem hal.

TM