Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve
az újszülöttre szórta hívó fényeit.

Éjszaka született, csendes volt minden,
csak ő kiáltotta éjbe bánatát.
Ide álmodta őt létre az Isten,
el kellett hagynia égi otthonát.

Tűz a nap, aranyba szövi a dombokat,
Szivárvány csillan az íriszeden,
Könnyű szellő simítja arcodat,
Pillangók cirkálnak a kerteken.

Mi ez az idill, földi mennyország?
A szabadság íze mámorító.
Csak nézem az arcod, s a boldogság
Szétárad bennem, mint szomjas folyó,

éltet a tűz
ölel a szél
ringat a víz
és a szerelem

messzire űz
ezernyi kérdést
a válaszokat már
nem keresem

Éget a Nap… csak vánszorog a lét…
Hirtelen szél támad, sejtelmesen…
Azt hiszed, ismersz… Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.

Épp úgy, mint te, a Végtelenből jövök,
tapasztalás révén megismerem magam;
átélek veled múltat, jelent, jövőt,
néha áld, néha karcol kimondott szavam.

Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.

Keress meg, lépj közel,
s ha távolodom,
ne engedj sodródni
messze a hullámokon,
inkább ölelj magadhoz, mikor szorít az éj,
és kiáltsd a szívembe:
Itt vagyok, ne félj!

Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.

Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.

2022. június 6. Pünkösd hétfő

Táncomban tűz voltam, dühöngő vihar,
Vergődő, vad folyó, szétcsúszó talaj,
Sötétben repülő, színtelen madár,
Eltévedt remete, kit rémít a halál...
*
Ne félj! - súgta az angyal, és közelebb lépett. 
Az ijesztő sötétség hirtelen semmivé lett. 
„Eljöttem hozzád, hisz annyiszor hívtál.
Holdtalan éjeken utánam sírtál.

Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,

Ünnepi ruhában pompázik ma minden,
Szeretet táncol a fénylő üvegdíszen,
Igéző színei csillognak szememben,
Karácsony szelleme átjárja a lelkem.

Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott kicsi szív
Éberen vár valakit.

Ablakon kukucskál
Az égbolt felé lesvén -
De nehéz aludni
Ilyen fontos estén!

Anyai puha kéz
Álomba csitítja,
Lassacskán elszunnyad,
A Mikulásban bízva.

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak. 

Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.

Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.

avagy elmélkedés az emlékekről

Emlékek.
Kik is lennénk nélkülük?

A legszebb emlékem?
Ó, hogy is mondhatnék egyet,
hisz százával tolulnak a szebbnél szebb percek
gyönyörű képei, ha rád gondolok...
Mióta világra jöttél, ámulva nézlek,
s emlékeimen merengve
elmosolyodok.
Sosem felejtem, mikor először láttalak,
és mikor először húzódott
mosolyra a szád,

dobog dobog dobog a szív
lüktet az élet a tűz szava hív
vágta a széllel nincs ma határ
szabad a lélek és messzire száll

dobban a mélyben az isteni szó
olvad a fényben az illúzió
perzsel a szfinx szeme ébredni hív
olvad az én fala nyílik a szív

2021. augusztus 21.

Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át,
csak az örökkévaló lélek tudja
bejárni minden zegét-zugát.

Életek, halálok hegyláncain túl
néha kimerülten a porba zuhan,
majd megrázza magát, újra elindul,
előtte áll még jónéhány futam.