Volt egy nyár, amikor boldogok voltunk.
Naplementékben egymáshoz simultunk.
A sátrunkból szinte ki sem bújtunk.
Volt egy nyár, amikor bolondok voltunk.

Az elmúlás hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,

hullámzó monoton
parttalan homokon
küszködő kerekek
tekerek csak tekerek

úttalan utakon
célomat kutatom
látszólag haladok
körpályára ragadok

hol van a jutalom
izzadok a futamon
tekerek csak tekerek
ha megállok süllyedek

TM

Napfény. Rózsák.
Könnyek. Tócsák.
Vérvörös rúzsfolt a testeden.

Ketten vagyunk,
csak te meg én,
öleli testünk a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
a holdvilág lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk,
csak te meg én,
éjszaka mélykék vágymezején
szorosan egymáshoz bújva,
álmaink a telihold felé súgva,
emeljük egymást felfelé.

TM

Nem, már nem vagyok itt.
Már távol van a lelkem,
Szélvihar háborgó hullámain
Úszom fellegekben.

Nem, már nem vagyok itt.
Minden halott kincsem,
Elzsibbadt, szétázott vágyhamvaim
Éjsötétbe hintem.

TM

A káosz mögött igenis rend van.
A szenvedés mögött is értelem.
A lüktető, égető lélekpokolban
Rózsát bont lassan a Végtelen.

Fájdalomrózsád a parázsra hull,
Bársonyként simítja talpadat,
És ahogy elindulsz váratlanul,
Új erő rajzolja arcodat.

Az élet nagyon tud fájni.
Néha halálosan.
Máskor az öröm az égig tud szállni,
és a létezés mámora határtalan.

A jó és a rossz folyton váltja egymást,
a kettősség súlya ránk zuhan,
ráncokat rajzol homlokunkra
az idő, miközben elsuhan.

Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Millió darabra tört
patyolat hógömb-lelkem,
az angyalok mind tovaszálltak,
és egyedül a földre estem.
Nem védi sebeim
meghittség-takaró,
összetört arcom csak
kavargó csupahó.

- Nézd, Apu, integet az angyal! – mutat a rózsaszín kabátos kislány a magasba.
- Gyere már, elkésünk! – mordul a férfi fel sem pillantva, miközben keresztülvonszolja a téren.

Nyakunkra fojtó hurokként ül
A sokadik szédítő hőhullám,
Napjaink sora meg-megszédül
Vibráló kénköves kontúrján.

De képzeletünk messze repül
Könnyű, azúrkék habok felé,
Mert testünk, a gyenge, ha meg is feszül,
A lelkünk csakis a Jóistené.

Csillagszempár, ragyogj le rám
Emelj a vágy éjmosolyán
Fordulj felém, lépj most közel
Szerelem vár, fénye ölel

Mennydörgés morajlik végig a tereken,
hullámzás csapong a gyanútlan szirteken,
habokba süllyed a Nap, minden feketül;
képzeletem most is csak hozzád menekül.

Szélvihar kutat az elhagyott strandokon,
magához szorít a magányos partokon,
nincs titkom előtte, ő jól ismer engem,
hiszen benne él minden lélegzetemben.

Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába, 
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit 
tenyerembe szorítva tartogatom,

Ketten vagyunk, csak te meg én,
körbeölel a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
szívünk lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk, csak te meg én,
éjszaka mélykék holdmezején
szorosan egymáshoz bújva,
lelkünket ég felé nyújtva,
emeljük egymást felfelé.

Az Elmúlás Hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,
finoman, puhán altatót dúdolt,
s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a Végtelen Életet,
az örökkévaló, egyetlen Végzetet,
ki létének értelme, valódi párja,
s kedvese csókját úgy kívánja, vágyja.