Eső kopog
Vihar zokog
Fény és árnyék

Vasárnap volt, épp Húsvét reggele,
Virágzó kertem élettel tele,

Kínzó kavalkád volt addig nyüzsgő életem,
S végre megállt az idő: te álltál előttem.

Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,

Fekszem a fűben és bámulom az eget.
A felhők, mint gondolatok, jönnek és mennek.

Mennyi könny és féltett kincs, szenvedély,
Álmok s valóság, csalódás, remény,

Hogyha sok minden zavar, s nem látok kiutat,
Az erdő a menedék, mi új utat mutat,

Tudtam, már amikor megláttalak,
Te vagy, aki nekem rendeltetett,
Veled érkeztek a napsugarak,
Angyalok szálltak a fejed felett.

Nem kellett semmiről kérdezzelek,
Szívem már tudta a válaszokat,
Mindig is csak téged kerestelek,
Rólad dalolt lelkem himnuszokat.

Ha sűrű vadon fojtón körbevesz,
Rád gondolok, és léptem könnyebb lesz,

Ha vívod is számos nehéz harcodat,
Ha sokszor könny áztatja is arcodat,

Te már tudod, a szó hatalom,
Fájó szívnek lehet oltalom,
Enyhülést hozó lehetőség,

Múlt és jövő összeérnek,
Jelenedben benne élnek.
Minden apró pillanatban

Remény, te kitartó, kedves jóbarát,
Fényt mutatsz az éjben, számítok ma rád,

Hányszor emelkedtek súlyos, kemény teher-hegyek,
Jelentéktelen, erőtlen porszem-létem felett,

Szikrázó gyémántgömb, teljes és egész,
Az idők kezdetén földi létbe lép,

Meg kell végre keresnem
Elveszett nagy álmomat,
Már majdnem elfeledtem;

Legyen ez a mi kis titkunk,
Ez a közös, égi szenvedély,
Lelkünkből, ha éjjel felrepül

Szerelem: csalfa látomás,
Csalóka ábránd, semmi más?
Mitől oly édes borzalom