szo 04/22/23
Toldi Ibolya
Mennyi forma... Tengernyi arc
hömpölyög végtelen, zaklatott rendben,
egyhelyben körözve nem látszik part -
csak én úszom egyedül az ismeretlenben.
Felszínes életek változó hulláma
gyönyörű-szomorú kérész-létezés,
a mulandó felszínnel azonosulva,
börtön az álom és nincs felébredés.
|
szo 04/15/23
Toldi Ibolya
Voltam tűz, mely fellángolt az égig,
csillagok ereit perzseltem végig,
lettem hamu, mely a mélybe hullt,
hol az alvilág démona utánam nyúlt.
Föld alá döngölt és betemetett,
sötétbe fojtotta fénylelkemet -
de táplált a föld, ami magába zárt,
túléltem földrengést, ezer halált.
|
szo 04/15/23
Toldi Ibolya
Bukott angyalként vergődöm a létben.
Nap felé vágyom, de falnak koppanok.
Szárnyaim rongyosan hátamhoz tapadnak,
törékeny súlyuktól összeroskadok.
Ég és föld között, itt vagyok megint.
A szirt régi ismerős, mit sem változott.
Hűvös szél lengedez és jól arcon legyint -
Üzenet ez talán, mit Tőled hozhatott.
|
nem láttam mást
csak a felszínt
vízen táncoló könnyű fényeket
nem sejtettem
a mélység mit rejt
féltve őrizted tenger-lelkedet
egy váratlan pillanat
sejtelmes szélt kavart
a hullámzás átlépte a partokat
a magány hirtelen bizalommá vált
és egymáshoz érintett világokat
|
Mindennap ugyanaz szól a rádióban...
Feltörő gyomorsav szorítja mellkasod...
A stressz ma is beüt, mint a svájci óra,
Meglepni nem tud már, úgy megszoktad; hagyod.
Hagyod, hogy hadd vigyen idő szürke árja,
De odabent valami folyton felzokog,
Életért kiált a képzelet világa,
De túlüvölti hangját a megszokott robot.
|
Finom, tiszta levegő
és gyönyörű színek,
dallam, örök, ölelő,
és szerelem,
Veled.
Csendes sóhaj, libbenő,
és kitáguló erek,
csillagokról rebegő,
gyöngéd szavak,
Neked.
Sötét égre nevető
ragyogó, szép szemek,
Végtelenbe emelő,
közös álom,
Veled.
|
A békésen haldokló levelek
a cipőmre tapadva
szorosan ölelnek.
Most nem törődöm velük.
Már csak pár lépés…
Lassan közeledem.
Látod, itt állok megint.
Elképzelem, ahogy csillogó szemed
vidáman rám tekint,
ahogy egykor régen,
mikor még nem számoltuk
eltűnő perceink.
|
„Árnyainak teraszán ül”,
magányosan, de most is, mint rég,
kincseit önzetlenül átadja,
minden sorával árasztva
méltóságot és gyertyafényt.
Ír tegnapról és ír máról,
szegénységről, veszteségről,
életről, halálról,
ír szépségről és szeretetről,
s őt olvasva mindig érzed,
lelkét sosem adta másnak, csakis a fénynek.
|
sze 08/31/22
Toldi Ibolya
Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve
az újszülöttre szórta hívó fényeit.
Éjszaka született, csendes volt minden,
csak ő kiáltotta éjbe bánatát.
Ide álmodta őt létre az Isten,
el kellett hagynia égi otthonát.
|
Tűz a nap, aranyba szövi a dombokat,
Szivárvány csillan az íriszeden,
Könnyű szellő simítja arcodat,
Pillangók cirkálnak a kerteken.
Mi ez az idill, földi mennyország?
A szabadság íze mámorító.
Csak nézem az arcod, s a boldogság
Szétárad bennem, mint szomjas folyó,
|
éltet a tűz
ölel a szél
ringat a víz
és a szerelem
messzire űz
ezernyi kérdést
a válaszokat már
nem keresem
|
Éget a Nap… csak vánszorog a lét…
Hirtelen szél támad, sejtelmesen…
Azt hiszed, ismersz… Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.
Épp úgy, mint te, a Végtelenből jövök,
tapasztalás révén megismerem magam;
átélek veled múltat, jelent, jövőt,
néha áld, néha karcol kimondott szavam.
|
sze 07/06/22
Toldi Ibolya
Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.
Keress meg, lépj közel,
s ha távolodom,
ne engedj sodródni
messze a hullámokon,
inkább ölelj magadhoz, mikor szorít az éj,
és kiáltsd a szívembe:
Itt vagyok, ne félj!
|
Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül,
vagy tüzesen újból magasba csap.
Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s az élet nem éppen kéjutazás.
|
Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.
Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.
|
Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.
Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.
2022. június 6. Pünkösd hétfő
|
Táncomban tűz voltam, dühöngő vihar,
Vergődő, vad folyó, szétcsúszó talaj,
Sötétben repülő, színtelen madár,
Eltévedt remete, kit rémít a halál...
*
Ne félj! - súgta az angyal, és közelebb lépett.
Az ijesztő sötétség hirtelen semmivé lett.
„Eljöttem hozzád, hisz annyiszor hívtál.
Holdtalan éjeken utánam sírtál.
|
Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,
|
Ünnepi ruhában pompázik ma minden,
Szeretet táncol a fénylő üvegdíszen,
Igéző színei csillognak szememben,
Karácsony szelleme átjárja a lelkem.
|
szo 12/04/21
Toldi Ibolya
Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott kicsi szív
Éberen vár valakit.
Ablakon kukucskál
Az égbolt felé lesvén -
De nehéz aludni
Ilyen fontos estén!
Anyai puha kéz
Álomba csitítja,
Lassacskán elszunnyad,
A Mikulásban bízva.
|