Mindennap ugyanaz szól a rádióban...
Feltörő gyomorsav szorítja mellkasod...
A stressz ma is beüt, mint a svájci óra,
Meglepni nem tud már, úgy megszoktad; hagyod.

Hagyod, hogy hadd vigyen idő szürke árja,
De odabent valami folyton felzokog,
Életért kiált a képzelet világa,
De túlüvölti hangját a megszokott robot.

Finom, tiszta levegő
és gyönyörű színek,
dallam, örök, ölelő,
és szerelem,
Veled.

Csendes sóhaj, libbenő,
és kitáguló erek,
csillagokról rebegő,
gyöngéd szavak,
Neked.

Sötét égre nevető
ragyogó, szép szemek,
Végtelenbe emelő,
közös álom,
Veled.

A békésen haldokló levelek
a cipőmre tapadva
szorosan ölelnek.
Most nem törődöm velük.
Már csak pár lépés…
Lassan közeledem.

Látod, itt állok megint.
Elképzelem, ahogy csillogó szemed
vidáman rám tekint,
ahogy egykor régen,
mikor még nem számoltuk
eltűnő perceink.

„Árnyainak teraszán ül”,
magányosan, de most is, mint rég,
kincseit önzetlenül átadja,
minden sorával árasztva
méltóságot és gyertyafényt.

Ír tegnapról és ír máról,
szegénységről, veszteségről,
életről, halálról,
ír szépségről és szeretetről,
s őt olvasva mindig érzed, 
lelkét sosem adta másnak, csakis a fénynek.

Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve
az újszülöttre szórta hívó fényeit.

Éjszaka született, csendes volt minden,
csak ő kiáltotta éjbe bánatát.
Ide álmodta őt létre az Isten,
el kellett hagynia égi otthonát.

Tűz a nap, aranyba szövi a dombokat,
Szivárvány csillan az íriszeden,
Könnyű szellő simítja arcodat,
Pillangók cirkálnak a kerteken.

Mi ez az idill, földi mennyország?
A szabadság íze mámorító.
Csak nézem az arcod, s a boldogság
Szétárad bennem, mint szomjas folyó,

éltet a tűz
ölel a szél
ringat a víz
és a szerelem

messzire űz
ezernyi kérdést
a válaszokat már
nem keresem

Éget a Nap… csak vánszorog a lét…
Hirtelen szél támad, sejtelmesen…
Azt hiszed, ismersz… Szerintem tévedés.
A változás állandó természetem.

Épp úgy, mint te, a Végtelenből jövök,
tapasztalás révén megismerem magam;
átélek veled múltat, jelent, jövőt,
néha áld, néha karcol kimondott szavam.

Dühösen harsog
az égi hangversenyterem,
megvadult hullám
csapong a szirteken,
árnyékok cikáznak
magányos tereken,
közel a vihar. Egyedül figyelem.

Keress meg, lépj közel,
s ha távolodom,
ne engedj sodródni
messze a hullámokon,
inkább ölelj magadhoz, mikor szorít az éj,
és kiáltsd a szívembe:
Itt vagyok, ne félj!

Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.

Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.

2022. június 6. Pünkösd hétfő

Táncomban tűz voltam, dühöngő vihar,
Vergődő, vad folyó, szétcsúszó talaj,
Sötétben repülő, színtelen madár,
Eltévedt remete, kit rémít a halál...
*
Ne félj! - súgta az angyal, és közelebb lépett. 
Az ijesztő sötétség hirtelen semmivé lett. 
„Eljöttem hozzád, hisz annyiszor hívtál.
Holdtalan éjeken utánam sírtál.

Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,

Ünnepi ruhában pompázik ma minden,
Szeretet táncol a fénylő üvegdíszen,
Igéző színei csillognak szememben,
Karácsony szelleme átjárja a lelkem.

Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott kicsi szív
Éberen vár valakit.

Ablakon kukucskál
Az égbolt felé lesvén -
De nehéz aludni
Ilyen fontos estén!

Anyai puha kéz
Álomba csitítja,
Lassacskán elszunnyad,
A Mikulásban bízva.

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak. 

Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.

Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.