Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Millió darabra tört
patyolat hógömb-lelkem,
az angyalok mind tovaszálltak,
és egyedül a földre estem.
Nem védi sebeim
meghittség-takaró,
összetört arcom csak
kavargó csupahó.

- Nézd, Apu, integet az angyal! – mutat a rózsaszín kabátos kislány a magasba.
- Gyere már, elkésünk! – mordul a férfi fel sem pillantva, miközben keresztülvonszolja a téren.

Nyakunkra fojtó hurokként ül
A sokadik szédítő hőhullám,
Napjaink sora meg-megszédül
Vibráló kénköves kontúrján.

De képzeletünk messze repül
Könnyű, azúrkék habok felé,
Mert testünk, a gyenge, ha meg is feszül,
A lelkünk csakis a Jóistené.

Csillagszempár, ragyogj le rám
Emelj a vágy éjmosolyán
Fordulj felém, lépj most közel
Szerelem vár, fénye ölel

Mennydörgés morajlik végig a tereken,
hullámzás csapong a gyanútlan szirteken,
habokba süllyed a Nap, minden feketül;
képzeletem most is csak hozzád menekül.

Szélvihar kutat az elhagyott strandokon,
magához szorít a magányos partokon,
nincs titkom előtte, ő jól ismer engem,
hiszen benne él minden lélegzetemben.

Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába, 
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit 
tenyerembe szorítva tartogatom,

Ketten vagyunk, csak te meg én,
körbeölel a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
szívünk lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk, csak te meg én,
éjszaka mélykék holdmezején
szorosan egymáshoz bújva,
lelkünket ég felé nyújtva,
emeljük egymást felfelé.

Az Elmúlás Hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,
finoman, puhán altatót dúdolt,
s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a Végtelen Életet,
az örökkévaló, egyetlen Végzetet,
ki létének értelme, valódi párja,
s kedvese csókját úgy kívánja, vágyja.

Mennyi forma... Tengernyi arc
hömpölyög végtelen, zaklatott rendben,
egyhelyben körözve nem látszik part -
csak én úszom egyedül az ismeretlenben.

Felszínes életek változó hulláma
gyönyörű-szomorú kérész-létezés,
a mulandó felszínnel azonosulva,
börtön az álom és nincs felébredés.

Voltam tűz, mely fellángolt az égig,
csillagok ereit perzseltem végig,
lettem hamu, mely a mélybe hullt,
hol az alvilág démona utánam nyúlt.

Föld alá döngölt és betemetett,
sötétbe fojtotta fénylelkemet -
de táplált a föld, ami magába zárt,
túléltem földrengést, ezer halált.

Bukott angyalként vergődöm a létben.
Nap felé vágyom, de falnak koppanok.
Szárnyaim rongyosan hátamhoz tapadnak,
törékeny súlyuktól összeroskadok.

Ég és föld között, itt vagyok megint.
A szirt régi ismerős, mit sem változott.
Hűvös szél lengedez és jól arcon legyint -
Üzenet ez talán, mit Tőled hozhatott.

nem láttam mást
csak a felszínt
vízen táncoló könnyű fényeket
nem sejtettem
a mélység mit rejt
féltve őrizted tenger-lelkedet

egy váratlan pillanat
sejtelmes szélt kavart
a hullámzás átlépte a partokat
a magány hirtelen bizalommá vált
és egymáshoz érintett világokat

Mindennap ugyanaz szól a rádióban...
Feltörő gyomorsav szorítja mellkasod...
A stressz ma is beüt, mint a svájci óra,
Meglepni nem tud már, úgy megszoktad; hagyod.

Hagyod, hogy hadd vigyen idő szürke árja,
De odabent valami folyton felzokog,
Életért kiált a képzelet világa,
De túlüvölti hangját a megszokott robot.

Finom, tiszta levegő
és gyönyörű színek,
dallam, örök, ölelő,
és szerelem,
Veled.

Csendes sóhaj, libbenő,
és kitáguló erek,
csillagokról rebegő,
gyöngéd szavak,
Neked.

Sötét égre nevető
ragyogó, szép szemek,
Végtelenbe emelő,
közös álom,
Veled.

A békésen haldokló levelek
a cipőmre tapadva
szorosan ölelnek.
Most nem törődöm velük.
Már csak pár lépés…
Lassan közeledem.

Látod, itt állok megint.
Elképzelem, ahogy csillogó szemed
vidáman rám tekint,
ahogy egykor régen,
mikor még nem számoltuk
eltűnő perceink.

„Árnyainak teraszán ül”,
magányosan, de most is, mint rég,
kincseit önzetlenül átadja,
minden sorával árasztva
méltóságot és gyertyafényt.

Ír tegnapról és ír máról,
szegénységről, veszteségről,
életről, halálról,
ír szépségről és szeretetről,
s őt olvasva mindig érzed, 
lelkét sosem adta másnak, csakis a fénynek.