„Árnyainak teraszán ül”,
magányosan, de most is, mint rég,
kincseit önzetlenül átadja,
minden sorával árasztva
méltóságot és gyertyafényt.

Ír tegnapról és ír máról,
szegénységről, veszteségről,
életről, halálról,
ír szépségről és szeretetről,
s őt olvasva mindig érzed, 
lelkét sosem adta másnak, csakis a fénynek.

Képei gyöngéden karcolnak,
megráznak vagy simogatnak,
de mindig mélyen érintenek, 
időtlen példát adnak.
Költészete átnyújtja kincseit,
mint nemes bor,
ami az áldott napon termett 
gyümölcsből lett, 
és a pince rejtelmes mélyén 
tanító, különleges nedűvé érett –
miből, ha kortyolsz, 
többé nem felejted;
sötétvörös életcseppjeitől
több, gazdagabb leszel.

Megértés érik benned:
ez a világ nem mindig szép – de az is, igen!
Nem hibátlan, jobb is lehetne – de ha látod, hogy milyen,
választhatsz utat - csak válassz jól!
És amíg a szíved vezet, 
az Isten által álmodott helyére kerül 
lelkedben minden szó,
pont és ékezet…

Köszönet a költőnek, akinek 
„utolsó szava is a szeretet”!

Mezei Istvánnak
2022. szeptember 25.