A sorsomnak útja gyorsul és véget ér,
Minden ami  velem történt elmémben él.
Szívem, lelkem keresi a jót legszebbet,
Úgy érzem ez folyamat volt életemben.

Párra találtam a szerelem vitt hozzá.
Rajongott is értem ragaszkodott hozzám.
Egyenlő eséllyel léptünk házasságba,
Boldogságunk repült mindig jó irányba.

Még hallom hegedűm hangját,
látom a gyermekek arcát.
Hatására lélek rezdül,
csodás érzés ez legbelül.

Ekkor megszűnik a világ,
nyílik lelkükben hangvirág.
Szétszórja virág porait,
zene csodás dallamait.

Eljön a pillanat vége,
Megszűnt a zene élménye.
Kórusban zengik játszd el még,
Mert nekünk ennyi nem elég.

Hímzésminta virágai,
tündökölnek ágon.
A tervezőnek álmai,
futnak minden szálon.
⁠
Csokorban a rózsaszálak,
bimbót bontanak.
Hímző fonal áldásával,
majd piros színt kapnak.
⁠
Ágain tüskék levelek,
díszítik és védik.
Zöldellve majd levél erek,
körbe is kísérik.
⁠
Közöttük több futó virág,

A napsugár őszi fénye,
langy melegét adja.
Szőlősorok között éled,
szüretelők dala.

Egész évi szorgos munka,
az embert dicséri.
Égi fények földre nyúlnak,
jutalom kíséri.

Isten áldotta magyar föld,
A fürtöket ontja.
Préselés ideje ha jön,
a jó mustot hozza.

Telihold az éj homályát
és sötétjét űzi.
Kerek fénylő arcocskáját,
fa ágára tűzi.

Víz fölött a virágzó ág,
a fényében ragyog.
A sok szirom altatóján,
kelyhekben szunyadoz.

Tó tükre fényben fürdőzik,
édes csobbanással.
A langy szellő is üdvözli,
fodros hullámában.

Itthonról el vándoroltam,
a városba mentem.
Más a divat azon nyomban,
arra költekeztem.

Bokáig ér csípő szoknyám.
derekamon semmi,
Fehér blúzom karcsú formám,
meglátni engedi.

Naptól véd a divatkalap,
nagy a karimája.
Derékig ér hosszú hajam,
kacér masnijával.

Szeptemberi délutánon,
járom sétautam.
Csodálkozom unokámon,
lépeget nem unja.
⁠
Napsugaras folyóparton,
bal kezében játék.
Fogja kezem figyel nagyon,
követi az árnyék.
⁠
Simogató langyos napfény,
kezd már álmos lenni.
A csendes tájon elalél,
nyarat kipiheni.
⁠
Nedves volt a ködös hajnal,

Őszül a táj fátyolt lenget,
Távozó nyárnak integet.
Hűvösödő szellőt hozza,
Fehér törzsű nyárfák sora.

Levelei színt váltanak,
Sárgán,zizegve hullanak.
Vastagodó avar között,
Tücsök úrfi ugrál, zörög.

Fák mellett nyílik a hűs táj,
Sárga ott is minden fűszál.
Termények már mind beértek,
Gyűjtögetik szorgos népek.

Mesevárnak óvodája,
búcsút bólint nekem.
A Zöld kapu iskolája,
tanít mától engem.

De még elkísér anyukám,
hátitáskám velem.
Benne a színes ceruzám,
könyvek és füzetek.

Nem játék ám a tanulás,
mint az óvodában.
Már minden betű szalutál,
ábécé sorában.

Édesanyám mindig mondta,
Fajkakas van udvaromban.
Nézd a tollát milyen fényes,
A tartása oly fenséges.

Nemes vére tarajában,
Vérvörös mint tűznek lángja.
Kemény csőre a fegyvere,
Nem áll ki senki ellene.

Sarkantyúja lába dísze,
Körme éles, élte kincse.
Tarka tolla színpompája,
Mint királynak a palástja.

Elrepült az idő már alig élek,
Egyre úgy érzem mennék másvilágra,
Lelkemnek ott lesz igazi hazája.
Családomra még egyszer visszanézek.

Sírkövem fölött állnak, gyertyák égnek.
Velük szívemnek egy-egy darabkája.
Hit remény szeretet ül a magvában.
S én az égiekhez egy hídra lépek.

Csendbe burkolózik a szürkületi táj,
Aranyló napfénynek még maradt egy kis sáv.
Amint halványodik lebukó sugara,
Napraforgók máris hátat fordítanak.

Aludnak az éjjel keletre fordulva,
Hogy majd ébredéskor láthassák őt újra.
Oly kedvesen néznek, mint álmos gyerekek,
Kik mesét hallgatnak még arra figyelnek.

Univerzum oly végtelen,
Ismerni mindent lehetetlen.
Ismereten túli dolgok,
Az elképzelt misztikumok.

Szürrealis festő képe,
A képzelet szüleménye.
Adva emberi értelmet,
Esetünkben a szerelmet.

Tülökszarvú nemes férfi,
Fehér liliommal kéri,
Angyalszárnyú szerelmes lányt,
Kinek égő kezében láng.

Oly sok kedves háziszárnyas,
járkál a kifutón,
csodálkozom meg-megállva,
a színes tollukon.

Mindegyik oly kedves nekem,
hiszen én gondozom,
a piros, fehér, fekete,
vagy a tarka foltos.

Érkezik a dáma páva,
sétál nagy kecsesen,
többiek csak néznek rája,
bámuló szemekkel.