Csodás vagy földgömbünk,
Összeköt a mi sorsunk.
Életadó helyünk,
Te vagy a mi otthonunk.
 
Élted végtelené,
Látod, mégsem becsülünk.
Pillanat emberé,
Pótolja nemzedékünk.
 
Majd ötven év múlva
Zöld pázsit és legelő,
Szebb leszel, mint  múltban,
Lombos fa elegendő.
 
Csak biotermések,

Hidd el, Isten azért éltet,
nem telt még le küldetésed.
Kaptál időt, te döntöttél,
verset írsz, váltál költővé.
Pozitív a meglátásod,
életedet szépnek látod.
Gondolatod sorba szeded,
sorsod titkát feszegeted.
Kíváncsiak az emberek,
tudd, én is azért szeretlek.
Örömmel látom, megoldod,
tiszta szemű a gyöngysorod.

Kaktusz olyan különleges virág,
versírásra kedvet ad, inspirál.
tüske szúr, mint kit látni sem kíván,
de mit szívből ad, szeretetvirág.
 
Szára nincs, a vastag törzs táplálja,
hetekig a párkány díszvirága.
rózsaszínnek színárnyalatával,
kelyhéből néz sárga bibe bája.
 
Házi cica, ha mellette pihen,

A családfánkat szerkesztve
hoztál legősibb képeket,
 máris a kezdő kedvenc lett,
szívünk áraszt köszönetet.

Legutóbb, mikor kerestelek,
utólag levél érkezett.
Keresztfiad ismertette,
ágad nem hajt már levelet.

 Szívünk őrzi emlékedet,
családfánk a fényképeket.
Nagyit, aput, testvéreket.
kincset érő emlékeket.

Decembernek dicsősége,
kisded Jézus születése.
Szentlélektől fogantatott,
Szűz Mária fiút adott.
 
Betlehemben istállóban,
a barmok között jászolban.
Azok meleg lehelete
a levegőt melengette.
 
Édesanyja vette ölbe,
mosolyával megköszönte.
Az egész világ már várta
adventi várakozással.
 

Az isteni csoda picinyke szikrája
mindenkiben  ott van, lapul szív zugában.
Kipattanva mondja, hallgassunk csak rája,
szívünk hű súgója, benne igazsága.

Ma a világunkban olyan sok az inger,
jót hordjunk magunkban, azon múlik minden.
Szikráink kigyúlnak, mert csodákban hisznek,
mindent helyrehúznak, ami félrebillen.

Mikor hasad a hajnal, ébred az erdő halkan.
Ég alja vörös, virrad, első napsugár villan.
Rezzen egy faág halkan, madárka dalra fakad.
Mókus odúból inal, ágról ágra át illan.
 
Röffen vaddisznó nagyot, oly meleg még a vacok.
Homály egyre kevesebb, erdő máris fényesebb. 
Tisztáson virág ragyog, öreg róka andalog.

Régóta perzsel a szerelem,
éltető parazsa lelkemben.
Nem látlak eleget,
fogytán az ereje.

Múzsám, boldog vagyok teveled,
tudod jól, mennyire szeretlek.
Csak érted epedek,
egyetlen szerelmem.

Látogass hát meg, ne légy félénk,
nincs jobb lámpa a hold fényénél,
szemünk nézésénél,
szívünk érzésénél.

Tanodába igyekezve
árnyékos hely integetett.
Magas házak fala adta,
mégis izzadtam alatta.

Majd lombos fák következtek,
sorban állva elvezettek.
Megállított az ajtaja,
csengőjét megszólaltatta.

Költők voltunk a teremben,
tanultunk Nyiba mesterrel.
Versnek legyen jó tartalma,
anyanyelvünk magyar szava.

Budapest csodája, Országház Dunával,
tűzijáték tánca, egész ország látta,
vízbe hullt szikrája, zene áriája,
a versnek lírája, lelkünknek világa.

Benn az előtérben vannak a jelképek,
király idejében, korona fejének,
Mátyás jó kedvében, álruhás képében,
igazság keresésben így lett eredményes.

Bogyó volt a becenevem,
de lassan már elfelejtem.
Kinőttem, úgy szaladok,
nem érnek utol a nagyok.

Okosodtam, megmutatom,
hol az orrom és az arcom.
Fülecském az okos fejemen,
csacsogó  szám és szemem.

Lábammal meg úgy táncolok,
babalánnyal körbeforgok.
Meséskönyvet hajtogatok,
megmutatok sok állatot.