Metrós őrület
Hová tüntetek emberek
Nincs tekintetetek
Csak a folytonos pötyögésetek.

Függővé lettetek
Totális függővé tettek benneteket
Sehol egy lélek, de rengeteg baleset
Van egyáltalán egy nyugodt percetek?

Unalmas és fárasztó már
E cselekedetetek
Gépekké lettetek
Másokat már nem is észleltek.

   Egy teljesen átlagos hétköznap volt, talán kedd, amikor a kisdobozos Baracklé izgatottan kopogtatott be a két polccal lejjebb lakó szénsavmentes Ásványvízhez, és hadarva rákezdte a mondandóját:

Ha még akadna csupán egy árva perced,
A hátralévő mindenem átadnám Néked.
A feleslegesen üres évek helyett
Élhetnél még oly kedvesen és szépen,
Ahogy a sok csillag sugárzik fenn az égen.

Nekem már luxus minden újabb hó és év,
Vihetnéd Te tovább őket.
A könyvekben a régi sorok is Téged várnak,
Ha még akadna egy árva perced.

A legszebb ifjúkori térben és napsütésben
Pusztultak el sorra az édes nézésetek,
Még tökéletes látással is már
Homályossá lett a kéklően fényes tekintetetek.

Végeláthatatlanul hosszú küzdelmek sora 
Végső soron többnyire kudarcra ítéltetett,
Közösségek, emberek, tiszta érzések és megbecsülések
Mind véglegesen nagyon távol kerültetek.

A Hold fénye mellett lassan ballagtam hazafelé 
A városszéli megállóból egymagam a hidegben
A rozsdás kandeláberek fénye árnyékot vetett az aszfaltra 
A saját árnyékom kísért ismét a megszokott utamon.

A mai napig visszamennék,
A mai napig várok rátok,
A mai napig hiányoztok.

Mutatnám hazafelé a járdán,
Engem hazaváró Anyám ablakába,
Ötöst kaptam az iskolában.

A mai napig egyből mennék,
Elbújva a hátsó kis szobámban,
Múltba révedve és csak Rátok várva.

Káposztásmegyer, 2024. augusztus 26. 

Várok egy mondatot.
Hosszú évek óta már,
Sodor a szél, csak egyre tovább.

Templomok, keresztek, fogadalmak,
Imák és hosszas elmélyedések,
Lesz-e még egyszer az a holnap?

Kegyetlen hőség után,
Ömlik rám végre a hideg hó,
Jól vagyok már, készen állok bármire.

Vond meg magadtól a friss levegőt
Lassítsd le a monoton éveket
Felejtsd el a szembejövő fuvallatot
Kerüld el a tömeget és az embereket.

Szemedbe ne fújjon többet a szél
Arcodat ne érje színes napsugár
A strandok zsivalya is egy távolság
A focizás hangulata is elkerül már. 

Oly élhetővé vált már minden
Gördülékenyen haladt az élet tovább
Szinte el is hittem, hogy így is lehet
Enyém is lett ez a ragyogás.

Váratlanul egy pillanatnyi kihagyás
Egy belefeledkezés, nem figyelés
Majd összeomlik szinte minden
Lelkem a porba hull, a harmónia elszáll.

Ütnek, vernek, szapulnak,
Még a földbe is belegyalulnak.
A nagy szívem tart még ki újra és újra,
Meg kell előbb lélekben halni, hogy fényt láthassak.

Lassan olvadok el, mint egy felhő,
Mögöttem egy halvány kis szivárvány lapul.
Mennék már, de a körülmények foglya lettem,
Pedig lábaimról a béklyót már rég levertem.

Rozsdás, törött kandeláberek mellett
Bandukoltam lefelé a domboldalakról
A kisváros közepe irányában
Hiányos és rozoga lépcsők során.

Omladozó vakolatú házak közt bolyongva
Titkon álmodozva, bízva,  reménykedve
Talán elér engem is egyszer 
Egy külvárosi kapualjban a kis boldogság.

Oly egyszerűbb lett volna minden
Foglyul ejtett egy érzés
Kitartóan őriztem a semmit
Imádva a zimankósan rideg teleket.

Tavaszodván elillantak az illúziók
Pedig mily csodás a bimbódzó természet
A színek, illatok és virágok kavalkádja
Mégis vártam, hogy essen még a hó és legyen hideg.

Elhalkuló álmok
Beteljesületlen vágyak
Nagyon későn jöttem rá
Talán valóban igazán szerethettél
Fel sem fogtam, oly hirtelen volt minden
A gondolatokat is távol tartottam ettől.

Összeszorult szívvel 
Beszűkül a lélek,
Nem veszed észre 
A sok jót és szépet.

Vidáman és lazán 
Felengedve élhetsz,
Azonban sosem leled meg
A messzeséget.

Kell lenni célnak,
Küzdelmek után sikernek,
Örök kudarcokkal
Elvesznek az értékes évek.

Nem kérünk kegyelmet
És nem is kapunk
De eljön az idő
Mikor nem is adunk.

Nem kértünk kegyelmet
És nem is kaptunk
De eljött az idő
Mikor nem is adtunk.

Az idő talán kompenzált Téged
A sok mindentől korán megfosztott lényed
Köszönöm a sorsnak
Hogy megismerhettelek Téged.

Az alfáig nem lehet már visszatérni,
Újrakezdeni sem érdemes.
Kordák közt haladni kell,
Változtatni már felesleges.

Égszínkék álmok közt
Születtem e világra,
Mások örömére, boldogságára.
Minden szépen haladt és haladt.

Később villanytalan szobában
Csak a sötét éjszaka és 
Viharban süvöltő fák
Tekintettek néha rám.

Sokszor próbáltam önmagam lenni,
Nem sikerült sosem,
Hosszú hónapok óta
Csak magammal társalgok.

Szüleim fényképeit
Mindenhová elviszem,
Most is itt vannak velem
A szekrényeimen.

Rég keresem a szigetemet,
Ahol csak magam lehetek,
Itt-ott néha felderengett,
De igazán nem leltem meg sohasem.