Fehér csend ül a kertben,
ágak közt az idő megállt,
feketerigó fák közt ugrál,
szeme vidám, fénylő parázs.

Lába alatt a tél hidege,
jeges titkokat őriz a föld,
csőre koppan, életet keres,
míg a hó mindent kitölt.

Nem fél a hallgatástól,
dalát harsányan mondja,
szíve tudja, jön a reggel,
hol a csendet a fény feloldja.

Az élet csendben tanít,
nem szól, csak éreztet,
sebet ad, majd gyógyulást,
közben formálja lelkedet.

Hol fény, hol árnyék kísér,
de mindkettő te vagy,
a könny nem gyengeség,
csak szívbéli szavad.

Minden lépés számít,
a lassú is, a téves is,
az élet mindenre megtanít,
és téged így segít.

TM

Lágyan érkezik az ég alól,
titkot súg a fáradt tájnak,
megáll a zaj, a világ elhallgat,
s a csend puha takarót talál magának.

Fák csupasz karján kristály ül,
sebeik fehérré válnak,
az első hó ígéret és béke,
hogy csodaszéppé teszi a tájat.

Csendben ülsz a szoba falai közt,
a szavak most porrá váltak,
szíved mélyén zajok,
de kívül csak üres árnyak.

Az ajtó zárva, a kulcs elveszett rég.

Álmok közt bolyongsz fényt keresve,
de minden távoli, idegen,
mégis, ebben a magányban,
önmagad keresed.

   Erdélyben jártunk autós körúton a barátainkkal, egyikük ott született, az ő szülőfalujába tértünk vissza. Közben megnéztünk pár nevezetes helyet, aludtunk faházban, sátorban, mint rendes kirándulókhoz illik.
   Az én páromnak egy pár héttel előtti szemműtétből adódóan rendszeresen kellett szemcseppet használnia.

   Hirtelen nem jutott eszembe semmi, mert azt gondoltam, hogy nehéz írni olyat, ami megható, különleges, de nem azért, mert nem történt velem, hanem mert volt idő, amikor túl sok minden volt egyszerre, és az érzések mélyre kerültek.

Az óév még sóhajt egyet,
az éjfél léptei lassan közelednek,
koccan a pohár, remény cseng benne,
talán megyünk egy békés esztendőbe.

A szívekben most kívánság születik,
legyen holnap könnyebb, legyen bennünk hit,
hulljon le rólunk, ami nem mi vagyunk,
harag, félelem, régi, kopott szavunk.

Ha elmúlnak az ünnepek,
elrakjuk a díszeket,
meghallgatjuk a tévében
a világról a híreket.

Nem változott semmi,
csak pár napig kizártuk,
hogy minden rendben van,
mosolyogva eljátsszuk.

De itt maradt a köd,
nyálkásan, tapadósan,
hiába várjuk a napot
reménykedve, kitartóan.

Hold sarlóján angyal ül,
varázspálca kezében,
csíkot rajzol az égre,
a mély fekete sötétben.

Most az idő megpihen,
nem kérdez, és nem siet,
szívek dobbanásával
új vágyakat szövöget.

Csillagfény ad reményeket,
béke marad nyomában,
holdsugár fon virágokat
angyalkának hajában.

Az asztalon finom ételek,
emlékek íze, és régi szó,
nagymama hangja visszacseng,
mint a frissen roppanó hó.

Csillag áll őrt az égen,
nem siet, csak ránk figyel,
s míg együtt vagyunk, megtanít,
hogy az idő soha nem pihen.

Ha könny csillan, ne szégyelld,
a fény is így születik,
mert a szív akkor is bátor,
ha mindent elveszít.

Nem kérdez a csend, nem sürget az idő,
a gondolatok kabátját akasztóra teszem,
és hagyom, hogy a percek
csak úgy szaladjanak velem.

A szív nem bizonyít, csak dobban,
mint egy ósdi szúette óra,
egy elfelejtett szobában,
mi rég nem volt leporolva.

A csend csak egy lélegzet,
mely megpihen a kimondott szavak között,
nem kérdez, csak ott van,
mint a fény ígérete hajnalban, a dombok fölött.

A csendben hallani a szív rezdülését,
az idő megfontolt, lassú lépteit,
benne megtanul a lélek nem félni önmagától,
és emlékezni arra, amit a zaj szétterít.

Gyertyaláng az ablakban,
hó ír mesét az utcán,
a világ egy pillanatra
csendesebb és tisztább.

A szívekben béke ébred,
szó nélküli jókívánság,
egy mosoly, egy kézszorítás,
többet ér sok ajándéknál.

Az idő megáll ma este,
csillag fénylik az égen,
s mind együtt vagyunk
az otthoni melegségben.

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.