Remeg a kéz, remeg a fej,
ott az üveg, kortyolni kell,
az éjszaka oly hosszú volt,
nélkülözte az alkoholt.

Úgy látható szenvedése,
kergeti a boltba érte,
alig várja kifizesse,
hamar, gyorsan kivihesse.

Üzlet előtt bontja gyorsan,
sürgetés van minden kortyban,
múljon el a reszketése,
tompítsa az agyat végre.

Az idő markában tart,
folyton siettet és hajt,
pihenőre nem enged,
rohanni kell, mert kerget.

Ha elszállnak az évek,
jól tudják már a vének,
élni is jó lett volna,
de mindig sok volt dolga.

Kellett volna sétálni,
haverokkal mókázni,
kávét inni délelőtt,
húzni tavon evezőt.

Nagyanyám a konyhában sürgölődik,
pont odalátok és őt figyelem,
dudorászva keveri a bögrét,
hogy nekem még ízletesebb legyen.

Számban érzem a kakaó ízét,
hársfatea illatát orromban,
ahogy markolom a csorba csészét
téli este a meleg ágyamban.

Rég a foglya minden ember,
minél több van, annál több kell,
de pont annak nem jut elég,
ki ledolgozta az életét.

Telhetetlen hatalmasok,
sírdogálnak ártatlanok,
van, ki éhes, van, ki fázik,
a gödörből ki sem látszik.

Áremelés minden héten,
drága áram, nem lesz gáz sem,
ássák minden ember sírját,
kevés marad, akik bírják.

Versek, prózák az oldalon,
szívesen látogatom, olvasom,
életek, öröm, remények,
mind egy dallam, mind egy ének.

Nevek, fényképek és arcok,
írásokban életek, harcok,
elmondanak gondolatokat,
a sírós és boldog napokat.

Olvasom a verseit,
megérint a tartalom,
sorain szemem szalad
a gyönyörű dallamon.

Szépnek lát világokat,
kedvesek a szavai,
benne van törekvése,
és az elért útjai.

Néha lágyan elringat,
máskor viharos, éget,
érzem, ki írta őket,
egy boldog, öreg lélek.

Szeretem a könyvek illatát,
az újat, ha nyomdából jött,
a régit, sokszor forgatottat,
aminek borítója megtörött.

Kinyitnak sok száz ajtót, kaput,
új világot hoznak, regélnek,
szórakoztatnak, megsiratnak,
és annyi mindenről mesélnek.

Ha beteg a lélek, gyengül a test,
a fájdalom néha el nem ereszt,
fakul a bőr és görbül a hát,
végsőkig gyötri fekete árny.

Szomorú szem, sírós a hang,
kondul a végső lélekharang,
csontja kilátszik, keze remeg,
lassan csukódnak homályos szemek.

Sok száz éves régi lépcső,
kőből rakott, moha lepte,
ha az erdő be nem növi,
ott is marad mindörökre.

Koptatták saruk, bakancsok,
mosolyogva és örömmel,
vagy éppen a fájdalomtól,
kapaszkodva tíz körömmel.

Lógó orral búslakodva,
tiszta szívvel, nagy boldogan,
megszámlálni már nem lehet,
de benne van a nyomokban.

Szirénázik, nagyon siet,
benne bízik most egy élet,
rajta múlik, perc is számít,
milyen gyorsan, hova szállít.

Sebet kötöz, újraéleszt,
rögzíti a törött térdet,
hallgatagon dolgát végzi,
hosszú a nap, ő is érzi.

Ha a beteg alig bírja,
halál volt meghívója,
talán kaphat még pár évet,
szükség van rá, el nem késhet.

Eső után kiscsizmában
de jó tócsában járni,
pláne, ha a ruhácskámra
nem kell nagyon vigyázni.

Oda-vissza megtaposni,
fröcskölni és locsolni,
ujjamat is belemártva
ide-oda tocsogni.

Eső után jön a csiga,
itt a szedés ideje,
kicsi vödröm hamar telik,
már alig férnek bele.

Szél tombol a hegyek között,
hajolnak a fenyvesek,
jeget dobál, havat hordja,
trombitái zengenek.

Ember bújik félelmében,
reszket, fázik mindene,
pedig nemrég még örömmel,
hódítani jött ide.

Sétálgatva indult reggel,
megmászni a nagy hegyet,
reménykedve, tele kedvvel,
hogy ő bármit megtehet.

Cipeled a hátizsákod,
hol félig van, hol tele,
tőled függ, az életedtől,
mi mindent pakolsz bele.

Kicsi zsebben van az öröm,
nagyban pedig a bánat,
vajon mi az, ami görbít
hátat és a két vállat?

Ha szeretnél boldog lenni,
pakold ki a nagy zsebet,
kevesebb a teher rajtad,
könnyebb lesz az életed.

Tanultuk az iskolában,
hogy éltek az ősök,
kik voltak és merre jártak,
hol laktak a hősök.

Magoltuk az évszámokat,
születésről, halálról,
nézegettünk színes képet
királyokról, csatákról.

Nagyon rég volt, mikor történt,
krónikások megírták,
eltelt sok év, sok évszázad,
elferdült az igazság.

Ha egy barát elköltözik,
sárgulnak a falevelek,
langyos eső megsiratja,
búsan fújnak őszi szelek.

Te szívesen marasztalnád,
de kevesek már a szavak,
nem tarthatod vissza többé,
hiába, mert úgysem marad.

Útra kel a madarakkal,
bár szomorú ez a lélek,
de várja őt, azt reméli,
egy boldogabb, és szebb élet.

Ősz Hajnalban az utcai lámpák fénye alatt ködpamacsok járják éjszaka búcsúztató táncukat, és a borzongatón nyirkos levegőben megrebbennek a fák lombjai. Fázósan összegombolt kabátok kerülnek a munkába siető, apró párafoltokat lehelő emberekre. Reggel megtelik az utca gyerekhangokkal, akik iskolába egyáltalán nem sietnek, hátukon a nehéz táskával.

Ballag az ősz ködöt, hűvöst hozva reggel,
fákon halványan rozsdálló levelekkel.
Harmatos pókháló csillogása fűben,
csend, béke, nyugalom kezdődik az őszben.

Hajamba levél hull a rozsdálló fáról,
a forróság már csak emlék lett a nyárból,
még jólesően simogat az őszi nap,
melegíti, ha felé tartom arcomat.

Felégették a világot,
eltaposták a virágot,
fekete lett minden zöld,
tüzes pokol lett a föld.

Véget értek a harcok,
nem maradtak arcok,
csak égett csontvázak,
ott, ahol bombáztak.

Ha kialszanak a tüzek,
kihajtanak a rügyek,
tán minden újra éled,
kezdődik egy újabb élet.