Tavasszal, kopasz ágaikon tele rüggyel,
ha megtelik a környék madárfüttyel,
langyosan simogató napsugárral,
a nyíló ibolya illatával.

Nyáron, amikor lombja hűs árnyat ad,
patak csobog a levelek alatt,
és minden ösvény titkokkal telik,
szorgos szülők fiókáikat etetik.

A léleknek börtön a test,
mert szárnyalna az égig,
de földhöz kötött benne
sok hónapig, évig.

Ha álmában néha elszökik,
titkos utakat nyit,
s a csillagok közt átlebeg,
hogy emlékezzen kicsit.

És ameddig jár-kel,
bár küzd a rácsok ellen,
a hajnal visszahívja,
itt tartja a földi létben.

Mindjárt vége az évnek,
mint kályhában a szénnek,
izzik még benn a tegnap,
de hamu lesz, ha jön a holnap.

Csend ül a napok bárkáján,
számadás az év zárásán,
mi volt nehéz, mi volt áldás,
mi öröm, és mi megbánás.

De már a küszöbön topog,
egy új év frissen kopog,
kérdezi, mit viszel tovább?
S mi letesszük régi terhünk súlyát.

Felhőkbe nyúló kopasz ágak,
akár csontos ujjak,
kapaszkodnak a fénybe,
de csak párát markolnak.

A szél végigcirógatja őket,
mintha ellenőrizné,
maradt-e még élet,
vagy válik feleslegessé.

Az ólomszürke ég alatt
minden gally egy vallomás,
az idő nem könyörül,
lehántja, mint egy karmolás.

Holdvilág ölel át,
ezüstfény simítja vállad,
csendben nyílik a lét,
s a lélek ledobja a fátylat.

Fönt, mint ősi jel,
kulcsot tart a titokhoz,
csendben, halkan érkezik,
mosolyog az álmodhoz.

Szívekben fényt gyújt,
lélegzik az égi csend,
álmot kerget éjjelente,
gyermeknek mesét teremt.

Indulok, hol erdő lélegzik,
a fák karjában fény zenél,
egy patak súgja, ne siettess,
itt mindenki másként él.

Kövek őrzik léptem nyomát,
mesét, múltat és jövőt,
minden fűszál egy iránytű,
s mind mutatja az időt.

A nap, mint egy öreg mester,
megtanít hallgatni újra,
így létem a természetben,
visszatér a régi útra.

Az este puhán borul a tájra,
mint meleg kendő a fáradt vállra,
kihuny a nap utolsó fénye,
kezdődik a csillagok születése.

A tó tükrén reszket az ég,
hold simítja a fák levelét,
bagoly suhan a szélben,
halkan huhog az éjben.

Néma lett minden, hangtalan,
csendben mentél el, mint egy lehulló levél,
de köztünk él arcod, mosolyod,
mert az idő nem törli, csak elvitte a szél.

Egy iskola, egy pad, egy régi kép,
velünk voltál, mi erre emlékezünk,
és az együtt töltött éveinkre
fényképeken, mit őrizgetünk.

Szárnyra kelt egy gondolat,
mint a hajnali madár,
átszállt csillagok felett,
hol csend és remény jár.

A lélek mély tavából
a fénybe megszökött,
az ég óvó köréből
a földre költözött.

Nem szólt, csak suhant,
mint a szellő, láthatatlan,
nyomában reményt hagyott
érző tiszta álmaimban.

Hallgat az ég, és hallgat a föld,
nincs semmi hang, csak a végtelen csönd,
a szél megpihen, az idő megáll,
a lélek most önmagába száll.

Egy sóhaj rebben, messze szárnyal,
emlék jön egy régi tánccal,
a fény lágyan a földre hull,
s a szív lassan elcsitul.

Alig múlt tizennyolc,
a zubbony lógott rajta,
vézna fiú, az apja motyogta,
gyere haza, ölelte az anyja.

Vitték, kellett a katona,
üres volt a lövészárok,
árván álltak a fegyverek,
nem járták a haláltáncot.

Ment a fiú szótlanul,
por lepte be kabátját,
árok mélyén nem lelte
gyermeklelke virágát.

Születünk és meghalunk,
levesszük régi ruhánk,
és új hangokban, új testben,
keressük az emlékek sorát.

Fényfonál köt össze mindent,
múltat, jövőt és jelent,
és a láthatatlan rendben
átutazzuk a végtelent.

A létezés szelíd kapujában van
a sok könny, mit elengedünk,
majd csillagként, ha ránk ragyog,
ott mindent megérthetünk.

   Az erdőre leszállt a köd. Nem az a könnyű, szellő által is fellebbenthető vékony takaró, hanem a sűrű, nehéz, alig mozduló enyves köd, mint egy nagy madár szárnya, mindent betakart.

Kisszéken ülve morzsolták a kukoricát,
az alkony az udvarba sompolygott,
míg szaporodtak a szemek,
a hold egyre jobban mosolygott.

Hallgattam az öregek meséit,
nevetésük messze szállt,
miközben kóstolgatták
a szomszéd sűrű vörösborát.

Órák árnyékában születtünk,
percek száműzték álmunk,
az idő árva gyermekei vagyunk,
és egy új életre vágyunk.

Kezünkben homokszemek peregnek,
mi markolnánk, de megszöknek,
a titkok, mit sohasem mondunk ki,
mint álmok, már vissza sem köszönnek.

Kavargó kérdések,
csendbe burkolt érzések,
mint hajnali harmatcsepp tünemény,
újraéled minden elveszett remény.

A szívem tükre holdfényben ragyog,
emlékek lángja lassan lobog,
a múlt szavai szélként suhannak,
de nem bántanak, tanítanak.