Vállamra kaptam hatalmas köveket,
cipelem, hordom, mintha óriás lennék,
vánszorgok tőle görnyedten,
pedig ha letenném, szaladni tudnék.
Egy kettő porba hullik, meg sem érzem,
talán örökké rajtam marad,
talán ezzel kell élnem, mert
olyan már, mint a saját testem.
Ha letehetném, ha végre kiegyenesedhetnék,
ha lerakva halomba, a gondoktól

Lábam alatt avar ropog,
ág törik derékba,
bár próbálok csendben lépni,
nem jöhetek titokba.

Kicsi tisztás a fák között,
pihenésre csábít,
háborgott is egy tücsök,
de ez mit sem számít.

Hallgatom az erdő zaját,
harkály vígan kopácsol,
mókus szalad fáról fára,
nagy boldogan ficánkol.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát szétterítette,
a Hold felhők mögül,
néha megtekintette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodtak a többiek,
és fény lett az éjben.

Elűzték a sötétet,
mely szárnyát összehúzta,
a Hold így fektetett,
aranyhidat a Balatonra.

Most nyílott ki a kiskapu,
nyikorogva jelezte,
akit olyan nagyon vártak,
itt van már a közelbe.

Pár lépés és érkezik,
a rég látott vendég,
szeretettel ölelgetik,
várja már az ebéd.

Mosolyogva ül asztalhoz,
fehér abrosz mellé,
amíg eszik nézelődik,
oly sok itt az emlék.

Lábad remeg, izzad tenyered,
mennél tovább, de szíved megdermed,
görcsösen állsz, várod a jelet,
a rémület talán tovább ereszt.

Magadban hallod a hangot,
mely visszatart és biztat egyszerre,
tudod, ez az utolsó sanszod,
hogy bátorságot gyűjts örökre.

Porszem vagyok a sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat pirkadatban,
könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,
néma, és jelentéktelen,
de álmokkal teli,
túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,
kérni csak némán merek,
a mozdulat lassul,
tétován, bicegve megyek.

Hiszem ha elmegyek,
vár rám egy hely,
ahol jó lenni,
senki rám nem lel.
Otthonom lesz
az erdő, a mező,
a nagy vizek,
mind enyém lesz,
ha elmegyek.

Megállt az idő,
hajában fészket
raktak a madarak,
mutatóját benőtte az erdő,
a falak leomlottak.
Írt betűk porrá lettek,
fémeket rozsda megette,
mik eddig sokat jelentettek,
az idő eltemette.
Sok év múlva a vizek kékek,
éled a folyó,
tisztul a Föld,
élesek a fények,
a part üde zöld.
Megpihen világunk,

Arcod miért bánatos, szomorú?
Kerül a vidámság a nevetés,
mi marcangol, mi olyan iszonyú?
Hova lett a gyógyító feledés?

Letörlöm szemedből a könnyeket,
ha kell, táncolok veled esőben,
kacagni tanítom a lelkedet,
alakot keresünk egy felhőben.

A hajnal nem csal mosolyt arcomra,
fa lombját a szél, bőszen hangolja,
eső veri ablakom tábláját,
szomszéd sietteti a kutyáját.

Mire elindulok, a szél megáll,
a korai rossz idő, tovaszáll,
megörvendeztet a nap sugara,
vidáman várok már a vonatra.

A lenyugvó nap pislantott párat,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
egész nap szántott, kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.

Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.

Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.

Messze indul világot látni,
hegyet, völgyet, mindent bejárni.
kezében bot, hátán a zsákja,
folyó és tenger, szívesen látja.

Nincs hazája, sem otthona,
csak ruháján a föld pora,
nem húzza haza szívét a vágy,
néhány ág és kész van a ház.

Angyal esett le a földre,
és azonnal szárnyát törte.
Hogy legyen, most, mit is tegyen,
fel az égbe hogyan menjen?

Csak ücsörgött, szárnya lógott,
fel az égbe, haza vágyott.
Arra járt egy, festő lányka,
megtalálta, megsajnálta.

Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.

Csendesen lépkedek,
s azon elmélkedek,
van-e még valami,
amit megtehetek?

Jól éltem életem?
Magamtól kérdezem,
utamon e kérdést
százszor is felteszem.

Lépteim számolom,
várom a válaszom,
miközben suttogom,
nem tudom, nem tudom.

Hosszú volt az éjszaka,
harcoltam az árnyékkal,
menekültem riadtan,
küzdöttem az álmokkal.

Lemaradtam vonatról,
vándor voltam hegyek közt,
leestem a lovamról,
gyarló voltam én, nem bölcs.

Gödör ért a nyakamig,
mellettem egy nagy halom,
lapátoltam hajnalig,
reggel fájt is a karom.