Így is lehetett volna...

Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.

Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.

Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.

Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.

Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.

Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.

Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.

Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.

Lassan kitisztul a táj,
a föld újra lélegzik,
a fátyolos ég takarta gyászt
szivárványok színezik.

Nyomában virágok fakadnak,
a táj megelevenedik,
ahogy lehullt az égből,
lassan lecsendesedik.

A csend otthonra talál,
az eső finoman andalító,
nem írja tovább az ütemet,
csak egy halk zeneszó.

Van egy szép világom,
hatalmas a kertje,
rengeteg a virágom,
ábrándozom benne.

Múltba és jövőbe
repít a képzelet,
hátra és előre,
nem számol éveket.

E kert az én titkom,
falán túl nincs világ,
itt a lelkem nyugszik,
töröl minden hibát.

A padláson megállt az idő,
porában régi lábnyomok,
egyik eldugott zugában
kis ládika ácsorog.

Milyen kincseket rejteget,
múltjában mi a titok,
rezgő hálójában egy pók
menekül, míg ajtót nyitok.

Régi, sárga újságok között
kopott fényképek lapulnak,
ismeretlenek az arcok,
a kortól már kifakultak.

Hajnal hasít be az ablakon,
lebben függöny, ragyog a nap,
elhagy az álom, visszatérek,
sarkamban topog a mai nap.

Keserű kávé frissít reggel,
végigszaladó tompa varázs,
bögrében a fekete vízben,
cukrot keverő feltámadás.

Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.

Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.

A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.

Sarokban ül a csend,
nem kérdez, csak topog,
egy gondolat nyomában
poros emlék csoszog.

Az idő halkan szól,
elmúlik, mint a nyár,
a fény lassan kihuny,
a szív halkabban kiabál.

Az este betakarja a szobát,
hangtalan, nem kopog,
eljönnek látogatni
a ragyogó angyalok.

Miért szenvednek ártatlanok,
az öregek, betegek,
maradnak árván feleségek
és apró gyerekek?

Gazdagok játszanak,
eldöntenek sorsokat,
háborúznak, harcolnak,
jártatják a szájukat.

Nagy vígan mulatnak,
míg hullanak fiaink,
végtelen luxusban
csak gyűlnek sírjaink.

   Eszembe jutott egy szösszenet az utazásunkból, amit most megosztok veletek.
   Útitársamat nevezzük Hajninak, így legalább nem ismeritek fel, kiről is van szó...
   Szóval, felszálltunk a vonatra, vagyis, dehogy szálltunk, a madarak meg a pillangók szállnak, kecsesen repkednek, mi pedig bőröndjeinkkel felmásztunk, felvonszoltuk őket.

Egy szép könyv illata, egy kinyitott ajtó,
lapjai közt álmodik száz elfeledett szó,
benne csodás képek, ragyogó fények,
megfagyott pillanatok egy lapra férnek.

Szépítik a sorokat, visszaadják az érzést,
az erdők színét, a csodás békét,
köszönet értük, a barátnak, a művésznek,
ki lencséjén keresztül ad hitet és értéket.

Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.

Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.

A lét végtelen tengerén
hullámok nem érik a partot,
az idő csendben fut a homokon,
s mi keressük a titkot.

A napfény eltűnik a mélyben,
elnyeli a hatalmas kékség,
míg a tetején vitorlázunk,
hömpölyög ezernyi kérdés.

   Egy elegáns, öltönyös, kiskosztümös rendezvényről tartottunk hazafelé barátainkkal. Már esteledett, elkezdett esni az eső, két autóval indultunk, mindegyikben négy személlyel, az elsőt a párom vezette. Ahogy egy kereszteződéshez értünk, a lámpa éppen pirosra váltott.

Létezik egy elfeledett erdő,
hol a fák őrzik a csendet,
lombok között suttog a szél,
mindenki tudja a rendet.

Holdfény csillan harmatos köveken,
tündérek halkan lépkednek,
pajkosan suhannak az éjben,
álmodban hozzád érkeznek.