Az ég ma komor arccal súlyt,
a fény megfáradtan ködbe bújt,
a szél is hidegen fújdogál,
a csendben megszólal egy bús madár.

Az idő lassan, nehézkesen jár,
mint aki terhet cipel, meg-megáll,
minden perc egy újabb sóhajt hoz,
mert a lélek ma fáradt és fagyos.

Milyen parányi az ember,
ha dühöng a természet,
nem kímél senkit,
főleg a gyengéket.

Tajtékzó hullámok a vízen,
az eget sötét felhők takarják,
mérges zölden tombolnak,
a hajót felemelik, majd ledobják.

Szél tépi sikoltva a vitorlát,
korbácsolja a tengert,
a víz dübörgő falként omlik,
mindent elpusztít és elnyel.

Az idő elnyelte az éveket,
csendesen, nesztelen,
mint a kanyargós mély folyó,
mely magába szívja a fényt holdfényes esteken.

Hatalmas gyomrában tűnt el
a gyermekkor gondtalansága,
apró porszemekként a szélben
messze repült bolondossága.

Egy szép formájú levél,
rádióban kedvenc zeném,
egy gömbölyű kavics,
nyitva van a fagyis.

Egy jól sikerült lecsó,
faágon csacsogó rigó,
egy csillogó gomb,
távolban egy zöldellő domb.

Barátnős jó beszélgetés,
ücsörgés, kis semmittevés,
frissen egy forró kávé,
hozzá kis csokoládé.

   Gyuszi egyedül élt a szüleitől örökölt házban, a maga módján igyekezett is rendben tartani. Kertjében zöldségek, gyümölcsfák, és az ablakokban, ahogy anyjától megszokta, muskátlik virítottak.

Ha a lélek szabadulni vágyik,
a test börtönévé válik,
hiába illatoznak már virágok,
hívják a messzi, idegen világok.

Hiába simítja szél a tájat,
már nem érinti, vele nem szállhat,
csak csendre vágyik, lebegésre,
egy ismeretlen, tiszta fényre.

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

Három madár repült,
magasan a felhők között,
szárnyaikon napsugár ült,
csillogott, és fényben fürdött.

Tudhatták, merre az út,
mert vissza nem tértek,
a szabadságot keresték,
s csendes otthonra leltek.

Egyik álmot vitt a tájra,
másik a széllel szállt tova,
harmadik egy fára szállt,
s nem lett égbolt vándora.

Évezredek úgy suhannak,
mint szél a sivatag fölött,
idő, mit ember meg nem állít,
csak álmodik a porszemek között.

Piramisok, templomok álltak,
dicsőség volt és bukás,
istenek hangja zengte át
a világ vad zaját.

Bölcsek suttogták a titkot,
kövekbe volt zárva a szó,
s míg romba dőlt száz birodalom,
az idő maradt örök béklyó.

Talán minden eldöntetett,
mikor a lélek beköltözött,
és választottunk születést,
nem kényszert, s nem büntetést.

Őseink szavát hordozzuk,
álmainkban újra hozzuk,
tudásuk ott él szívünkben,
vérünkben és a hitünkben.

A lélek célja nem titok,
minden érzés benne lobog,
vágyban, fényben, fájdalomban,
nyugalomban, viharokban.

Az éj csöndjén túl, hol nincsen szó,
álmok közt jár egy hajó,
lelkem evez benne hangtalan,
és kérdés visszhangzik számtalan.

Sorsunk vajon el van döntve,
életünknek minden perce,
kész tervekkel születtünk,
tervezett a küzdelmünk?

Szavak nélküli kapuban állok,
vén fák ágai suttognak,
a nap fénye köztük átragyog,
ősi titkokkal biztatnak.

A tűz körül megáll a világ,
lelkem lángjai fellobbannak,
a szikrák vigyáznak rám,
s én követem ősi utamat.

Mit kérnék, ha lehetne, pontosan nem tudom,
de magam előtt ezt látom, ha szemem behunyom,
hogy szeretnék békét, szép új világot,
egymás mellett jól megférő, sok boldog országot.

Az öregek nevető gyerekeknek mesélnek,
és nem gyűlnek felettük sötét fellegek,
a földön nem lenne más, csak örömkönny,
és mindenki szép ruhába öltözzön.

Rossz álom kísért sötét éjben,
suhanó árnyak, nincs menedék,
a néma csend felébresztett,
mintha valamit megéreznék.

Egy kapu nyílik a falon,
függönyön túl a titok bújik,
idegen arcok, de mind ismerős,
álmomba egy emlék kúszik.

Lágy fény a fák között,
csendben ringó gondolat,
egy titkos eldugott helyen
a lélek messze szárnyalhat.

Ott, hol nem köt tér, sem idő,
csak képzelet sodor tova,
színekből szőtt halk rejtekű
álomvilág színpada.

Ahol minden szó és dallam élt,
egy perc, mi végtelenné vált,
a holnap sem oly távoli,
és már semmi nem fájt.

Holdfény sző hálót a lombok közé,
ezüst híd vezet a végtelenbe,
az est csendjében csillagok ragyognak,
mindent rábízva a képzeletre.

Lassan köd hull a völgybe,
ősi, elfeledett mesét regél,
eltakarva a csillaglámpást,
vezet a láthatatlan felé.