Még nem hullajtja levelét az erdő,
még a lomb csupa zöld,
még nem harmatos a mező,
még nem pihen a föld.

Késik az ősz, forróság van,
szárazon sárgul a fű,
elkopott a meleg nyárban,
mint egy régi seprű.

Költöznek a madarak,
de vajon minek,
lehet, hogy itt marad a nyár,
soha nem jön a hideg.

Ötven éve együtt ültünk,
fegyelmezetten, vigyázzba,
beléptünk egy idegen,
egészen új világba.

Szabad élet Isten veled,
kötelesség kezdődött,
leckeírás, sok magolás,
a tudás ebben rejtőzött.

Egymást végül megismertük,
padtársat és barátot,
voltak köztünk, míg tanultunk,
jobb és rosszabb diákok.

Ha megszületik az unoka,
ha először ölelik,
nevetnek, örülnek,
de hullanak könnyeik.

Ha járni kezd, beszélni,
vagy ha megetetik,
de akkor is, ha elalszik,
ők pedig figyelik.

Az első és az utolsó
óvodai napon,
sírnak a ballagáson,
a csajos pillanaton.

Reggeli kávé az erkélyen,
ráérősen, nyugalomban,
semmi sürgős dolgom nincsen,
csak ücsörgök félálomban.

Kellenek a nyugalmas,
pihentető pillanatok,
nyári melegben felforr az agy,
nyaralnak a gondolatok.

Próbálom összeszedni őket,
de míg köztük válogatok,
érzem, hogy a melegedő
napsütésben felolvadok.

Ez a történet azért született, mert az unokahúgom unokájának kötelező olvasmány a Pál utcai fiúk.
Az utolsó fejezetet azonban nem hajlandó elolvasni, mert nagyon szomorú a vége.

A fájdalom megtanít az alázatra,
görnyedve és térdre hullva,
kérve-kérni a segítséget,
bárhol legyen, a reménységet.

Teste, lelke meggyötörve,
elesetten nyöszörögve,
a leggonoszabb is megszelídül,
könyörögni rákényszerül.

A hajnal lassan lopakodik,
az éjszaka foszladozik,
ébreszti a madarakat,
elűzi a démonokat.

Az álmokat hamar kitörli,
nem tudnak soká gyötörni,
feladatok vannak napestig,
gondolatokat hoz ezernyit.

Végül a nap kimenekül,
az éjszaka széjjelterül,
elhallgat minden zajongás,
rikoltozás és zsibongás.

Törte a magyart, mikor beszéltünk,
figyelnem kellett, hogy értsem,
többször vissza is kérdeztem,
próbálja lassan mondani, kértem.

Gyermekként vitték idegenbe,
tiltakozni sem tudott,
országról országra jártak,
végül Párizsba jutott.

Nem szólok egy szót sem,
hallgatok csendben,
figyelem a káoszt,
nincs ez így rendben.

Gyűlnek a gondolatok,
mondanám, de kinek,
ha a szem nem látja,
a fül pedig süket.

Keresem szüntelen,
hol van az igazság,
de megbújik mélyen,
túl sok a hazugság.

Ha nem teszed, amit szeretsz,
folyton eldöntik helyetted,
mit lehet, mit szabad,
ez lesz a kereszted.

Cipeled magaddal,
egyre nehezebben,
letenni sem tudod,
szinte lehetetlen.

Mi a jó, és mi a helyes,
tetteid kritizálják,
dicséretet soha nem kapsz,
terveid kidobálják.

Ess, eső, ess!
Öntözd meg a fákat,
sok a szomjas állat,
olyan nagyon várnak,
hozd a felhősátrad.
Ess, eső, ess!
Öntözd meg a földet,
a száradó zöldet,
hozzad a felhőket,
engedd el a könnyed,
ess, eső, ess!

Ha már nem nyílik több virág,
kiszáradnak a vizek,
vagy folyton esik az eső,
és nem lesz más, csak hideg,
ha elégeted az összes könyvet,
mégis folyton csak fázol,
mi marad akkor neked,
mire emlékszel a mából?
Meleg szobára, kristálytiszta vízre,
pihentető fürdőre,
vagy egy finom ízre,
közös nyaralásra, könnyű sétákra,

Gondosan megfésülte fehér szakállát, leporolta sapkáját, köpenyét és felsóhajtott.

Nehéz zsákja hátán
húzza élete súlyát,
cipeli minden terhét,
bánatát és búját.

Gyűltek ráncai,
meggörbült a válla,
nem csillog a szeme,
keskeny vonal szája.

Hogy tudná letenni,
szabadulni tőle,
vagy cserélni bármire,
homokra vagy kőre?

Hát, tudjátok gyerekek, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette a piros színt, ezért mindig piros ruhában mászkált. Még a melltartócskája, meg a bugyikája is piros volt.
Egyszer elhatározta, hogy meglátogatja a farkast, aki az erdőben lakott egy takaros kis barlangban.

Gabi Lajcsi
hami fagyi
Matyi pacsi
party pajti.

Öcsi löki
feje töri
köszi nyögni
Öcsi szökni

Tesó üti
magán ügyi
tuti bünti
nuku süti

Anya zsűri
messze küldi
újra sütni
együtt ülni

Ahova nem hívnak, oda nem megyek,
csalóka álmokat nem űzök, kergetek,
kerülöm a sivár, puszta helyeket,
jártam arra régen éppen eleget.

Virágos rétek, napsütötte dombok,
égig érő fákon zöldellő lombok,
patakok, kis tavak, rétek bársonya,
testem nyugalma, lelkem temploma.

Sűrű, sötét éjjelen
lóg az ereszen,
szárnyával takarózik,
lassan himbálózik.

Rovarok a fényben
csillannak az éjben,
kettő szárnycsapás,
egy röpke villanás.

Megvolt a vacsora,
bár nem nagy lakoma,
becsomagolva alszik,
csak cincogása hallik.