Gyertyaláng az ablakban,
hó ír mesét az utcán,
a világ egy pillanatra
csendesebb és tisztább.

A szívekben béke ébred,
szó nélküli jókívánság,
egy mosoly, egy kézszorítás,
többet ér sok ajándéknál.

Az idő megáll ma este,
csillag fénylik az égen,
s mind együtt vagyunk
az otthoni melegségben.

Kigyúl az ablakokban
a fények villódzó sora,
megáll még a zaj is
egy röpke pillanatra.

Karácsony illata száll,
szívekben a várakozás,
napról napra közeledik
a béke, s vele a megnyugvás.

Az asztalnál más a szó,
szebben csillognak a díszek,
a színek halk üzeneteket
a lélek mélyére visznek.

Ki segít a népnek, ha üres a keze,
ha dolgozik némán, még sincs sose tele,
az asztal, a zseb a holnap reménye,
és rátelepszik a csend súlyos terhére.

Ki segít a népnek, ha elfogy a szava,
ha kérdez, de választ nem kap többé soha,
ha az igazság nehezen értelmezhető,
és csak félelme nő az ígéretektől.

Csend érkezik a reggeli fényben,
párás ablakon kúszik át a nap,
megpihen egy pillanatra minden,
s a rohanó idő most lassabban halad.

A szív ilyenkor halkabban dobban,
mintha hallgatná a világ szavát,
az ébredő nap arany porában
megszelídül minden tegnapi vád.

Csönd van, és a fényben
megpihen a táj,
az asztalon gyertya ég,
mely karácsonyra vár.

Összegyűl sok lélek,
mint égen a csillagok,
a pillanat erejétől
mind megszépül, felragyog.

Az ünnep itt lakozik,
szavak közt, a szemekben,
meleg mosolyokban,
az áhítat csendjében.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

Emlékek közt néma csendben,
mintha puha réten járnék,
harmatos fűben lép lelkem,
itt egy mosoly, ott egy árnyék.

Hozzáérek, ébredezik,
egy pillanat, huss, elszaladt,
egy halk kacaj, egy régi szó,
tán a szélben még itt maradt.

Tavasszal, kopasz ágaikon tele rüggyel,
ha megtelik a környék madárfüttyel,
langyosan simogató napsugárral,
a nyíló ibolya illatával.

Nyáron, amikor lombja hűs árnyat ad,
patak csobog a levelek alatt,
és minden ösvény titkokkal telik,
szorgos szülők fiókáikat etetik.

A léleknek börtön a test,
mert szárnyalna az égig,
de földhöz kötött benne
sok hónapig, évig.

Ha álmában néha elszökik,
titkos utakat nyit,
s a csillagok közt átlebeg,
hogy emlékezzen kicsit.

És ameddig jár-kel,
bár küzd a rácsok ellen,
a hajnal visszahívja,
itt tartja a földi létben.

Mindjárt vége az évnek,
mint kályhában a szénnek,
izzik még benn a tegnap,
de hamu lesz, ha jön a holnap.

Csend ül a napok bárkáján,
számadás az év zárásán,
mi volt nehéz, mi volt áldás,
mi öröm, és mi megbánás.

De már a küszöbön topog,
egy új év frissen kopog,
kérdezi, mit viszel tovább?
S mi letesszük régi terhünk súlyát.

Felhőkbe nyúló kopasz ágak,
akár csontos ujjak,
kapaszkodnak a fénybe,
de csak párát markolnak.

A szél végigcirógatja őket,
mintha ellenőrizné,
maradt-e még élet,
vagy válik feleslegessé.

Az ólomszürke ég alatt
minden gally egy vallomás,
az idő nem könyörül,
lehántja, mint egy karmolás.

Holdvilág ölel át,
ezüstfény simítja vállad,
csendben nyílik a lét,
s a lélek ledobja a fátylat.

Fönt, mint ősi jel,
kulcsot tart a titokhoz,
csendben, halkan érkezik,
mosolyog az álmodhoz.

Szívekben fényt gyújt,
lélegzik az égi csend,
álmot kerget éjjelente,
gyermeknek mesét teremt.

Indulok, hol erdő lélegzik,
a fák karjában fény zenél,
egy patak súgja, ne siettess,
itt mindenki másként él.

Kövek őrzik léptem nyomát,
mesét, múltat és jövőt,
minden fűszál egy iránytű,
s mind mutatja az időt.

A nap, mint egy öreg mester,
megtanít hallgatni újra,
így létem a természetben,
visszatér a régi útra.

Az este puhán borul a tájra,
mint meleg kendő a fáradt vállra,
kihuny a nap utolsó fénye,
kezdődik a csillagok születése.

A tó tükrén reszket az ég,
hold simítja a fák levelét,
bagoly suhan a szélben,
halkan huhog az éjben.

Néma lett minden, hangtalan,
csendben mentél el, mint egy lehulló levél,
de köztünk él arcod, mosolyod,
mert az idő nem törli, csak elvitte a szél.

Egy iskola, egy pad, egy régi kép,
velünk voltál, mi erre emlékezünk,
és az együtt töltött éveinkre
fényképeken, mit őrizgetünk.