Meggörbült a háta,
bot a támaszték,
pedig mily egyenesen járt
fiatalon még.
Kalap volt a fején,
csillogott a szeme,
kislány a kapuban
hívta, gyere be.
Sokszor be is lépett,
volt, hogy csak a hátsón,
az öregek néztek is,
fejcsóválva, vádlón.
Egyszer még a pap is
szóvá tette vasárnap,
hogy egyesek sötétben,

Volt egyszer egy ember,
aki minden sarkon visszanézett,
nem szólt senkihez,
ott volt mögötte az élet.

Régi poros nyarak,
egy kapu nyikorgása,
egy kéz, amely egyszer intett,
s azóta nincs maradása.

Ment az úton hosszú évekig,
csendben, hogy láthatatlan legyen,
a múltja vele együtt lépett,
át a völgyön, keresztül a hegyen.

Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Peronon papírlapot kerget a szél,
bársonyosan simítja az arcokat,
s amikor kürt jelzi az indulást,
csipkés felhő hoz árnyékokat.

Pagodát épít az udvar csendje,
kályhacsőben füst gomolyog,
morgás ül a szoba sarkában,
gyapjúkabátban laknak a molyok.

Egy téli estén eszembe jutottak régi pillanatok,
emlékeket hoztak, mesélő gondolatot,
apró, majdnem feledett történeteket,
kinyitottam hát a nagy bőröndömet.

Mit találtam benne?

Legelésző, sárga kislibákat,
sorakozó színpompás dáliákat,
mézédes barackot a kicsi fán,
meg a vörös, hízelkedő kiscicám.

A kútba dobott kavics
törli a tükörképet a mélyben,
dallamot hoz a szél,
egy felhő úszik az égen.

Lámpás világít a sarkon,
szikra pattan a tűzből,
kitárul az égi kapu,
megszabadult a ködtől.

Csillagokból rajzolt
fényösvény a sötétbe,
a hold egy pillanatra elbújik,
mintha valamitől félne.

Harmat ül a kerti széken,
szellő ringatja a udvart,
a hold sötét árnyékot rajzol
oda, hol ködpárna gubbaszt.

A párkányon megszakad a csend,
eső csorog az ablakon,
lombokra hulló halk csillogás
kopog egy korai hajnalon.

Bár az erdőszélen láttam egy kis havat,
egy pillangó röpte ígérte a tavaszt,
szárnya megcsillant a korai napfényben,
ahogy repdesett a szomszéd kertjében.

Rigók bújócskáztak a bokrok alatt,
egy légy mászta meg a melegedő falat,
vadgalambok turbékolva keresték egymást,
ígérve fészket, és a tavalyi folytatást.

Tanya áll a semmi közepén,
homályos ablaka megrepedt,
por lepte az öreg bútorokat,
bennük csak a szú sercegett.

A veranda árnyékában
tücsök hangol hegedűt,
a küszöbön reccsent a deszka,
egy apró láb riadtan menekült.

Csend ül az elhagyott kerten,
szél simítja a rétet,
az öreg diófa lombja susog,
árnyékába bújik az élet.

Csillagok között nem fúj a szél,
csak a csöndet hallhatod,
a végtelenben ragyog a fény,
és nincsenek rossz napok.

Szárnyak nélkül lehet szállni,
hangtalanul énekelni,
az univerzum dallamát
még így is felfedezni.

Nem kell lélegezni,
sem öregedni,
csak szállni a térben,
és elcsöndesedni.

Álmodtam egy új világot,
ahol nincsen háború,
az ember boldogan él,
és senki nem szomorú.

Azon a helyen jártam,
hol mindig süt a nap,
csak vidám dal van,
és minden gyermek kacag.

Erdők lombja lágyan suttog,
mezők zöldje hullámzik,
ablakokban szirmot bontnak
mind a színes muskátlik.

Tartozik nekem a sors
egy egész élettel,
mert lehet, megtévedt,
és másnak nézett el.

Görbe utamon
nehezen járok,
mindig egy újabbra,
könnyebbre vágyok.

Nem érzem enyémnek,
másét éltem le,
másét rótta ki rám,
rakta kezembe.

Kérlek, hozd el végre
azt, amit kérek,
mert időm lejár,
lassan a végére érek.

Nagyon boldog névnapot kívánok sok szeretettel Zsuzsa!

Megálmodtam egy zöldellő rétet,
felette az eget, csodaszép kéket,
hosszú fűszálon hintázó szöcskét,
és a tavasz madárdalos csöndjét.

Vízen úszó tarka kacsákat,
békák hangját, ahogy vitáznak,
hajladozó karcsú nádat,
csillogó pikkelyt, sok százat.

Még köd takarja a tájat,
laposan kúszik a réten,
olyan, mint egy nagy kígyó
a rémisztő mesében.

Kel a nap, fényesedik a világ,
űzi a sűrű homályt,
az menekül, s égbe száll,
akár egy könnyű fohász.

Vízcseppek csillognak,
apró gyémántok a fűben,
de ők is semmibe tűnnek
a narancsszínű tűzben.

TM

Hideg és meleg,
szögletes vagy kerek,
bátor vagy fél,
felad vagy remél.

Nappal és éjszaka,
ordít, vagy nincs szava,
háború és béke,
eleje vagy vége.

Kicsi meg a nagy,
olvad és megfagy,
tele vagy üres,
kopár és füves.