Havat hozott a január
régen,
nem ragyogtak csillagok az
égen,
hófelhőket csodáltunk
nappal,
küzdöttünk reggelente a
faggyal.
Szánkó várta a szabad
délutánt,
kint láttuk az első
holdsugárt,
piros arcok és fagyott
kezek,
boldog volt ott minden
gyerek.
Most örültünk a pár centis
hónak,

Az univerzum csillagkapuja,
a napsugár hintette fényével,
az első szívdobbanás tanúja,
ajtaja kezdetének, végének.

Viharok formálják, egyengetik,
születése ódáját bömbölik,
vizét hurrikánok kevergetik,
vulkánok forró magját köpködik.

Álom és valóság keveredik,
sejtelmes árnyékként a látomás,
messze száll, majd újra közeledik,
az illúzió tépett fátyolán.

Bús hangok kergetőznek bársonyán,
képek rejtik el a valóságot,
az elme zavarodott mámorán,
csak keresgéled a bizonyságot.

Farkasok járják az erdőt,
hallom vonításukat,
talán vadászni indulnak,
vagy keresik társukat?

Elhallgattak a madarak,
még az ág sem zörren,
nem hallom, csak a szellőt,
és sóhajtásom a csöndben.

Olyan, mintha béke lenne,
oly nagy a nyugalom,
hova lettek az állatok,
hiába fülelek, kutatom.

Sóhajtott nagyot a tél,
megrázta a szakállát,
pár napra visszahozta
régi idők varázsát.

Oly tisztának tűnt minden,
betakarta a tájat,
ropogott cipőm alatt,
díszített sok faágat.

Hógolyózás, szánkózás,
most erről ábrándozom,
ezzel a kicsi hóval
gyermekkorom gyászolom.

Sütemény illata tölti be a házat,
ideje megnézni az eladó fákat,
keresni dobozba elrakott díszeket,
vajon a fényfüzér tavalyról jó lehet?

Hűtő már tele van, őrzi a lakomát,
kamra a polcokon tálakban kocsonyát,
asztalra gyertya, ablakra hópehely,
rádió egész nap ünnepről énekel.

Béke és nyugalom tölti be a tájat,
finom takaró borítja a házat,
lépteim nyomait visszanézve látom,
mintha csak én járnék ezen a világon.

Szellő megrebbentett kemény, jeges gallyat,
felugat egy kutya, hamar el is hallgat,
talán nem érezte oly bajnak a zaját,
így hagyja aludni még álmodó urát.

Szénaboglyák figyelik
a ködbe borult tájat,
bennük van még illata
a rég elillant nyárnak.

Elaludtak a tücskök,
meleg napról álmodnak,
a varjak kopasz fákon
téli nótát kárognak.

Faágak, fagyott ujjak
az ég felé merednek,
így üzennek a napnak,
hatalmas végtelennek.

   Becsület. Sok történetet olvastam gyermekkoromban lovagokról, sárkányölő és hercegnőket megmentő hősökről. A regényekben, ha a hős ígéretet tett, azt tűzön-vízen keresztül betartotta. Aztán ott voltak a párbajozók, akik a becsületük megsértéséért akár életükkel is képesek voltak fizetni. Számomra ők voltak ennek megtestesülései kedvenc könyveimben.

Ha egyszer elmegyek,
itt hagyom majd nektek
a nap sugarát,
a tenger moraját,
suttogását a szélnek,
kékjét az égnek.
Ami csak az enyém volt,
azt is itt hagyom,
minden gondolatom,
szívem szeretetét,
minden reménységét,
két karom ölelését.
Bár nem volt az enyém
értékes gyűjtemény,
se a szépséges világ,

A tájat már biztosan jól ismerő,
busz ablakából hajnalt figyelő,
hűs ködpárát lehelő reggelek,
munkába siető emberek.

Bokrok ágait összekötő,
minden harmatcseppet tündöklő,
szakadozott, tépett pókhálók,
de már eltűntek a benne lakók.

A plázába beszökött az ősz,
kabátokhoz suhant csendesen,
fehérneműk mellett, a butikban,
találkozott velem.

Ballagtam épp a táskák felé,
s szóltak hangos disco dalok,
ismerős angol, magyar dallamok,
az egyetlen, mit ingyen kapok.

Szeretem a színeket a rozsdálló őszben,
aranytól s barnáig, van benne bőven,
erdő fái lombjaikat elém terítik,
az őszi szeleket már nem szelídítik.

Potyognak a fénylőhéjú gesztenyék,
rugdossák a gyermekek szerteszét,
zsebük tele, jó lesz dísznek egy tálba,
vagy pálcika embernek holnap óvodába.

Remeg a kéz, remeg a fej,
ott az üveg, kortyolni kell,
az éjszaka oly hosszú volt,
nélkülözte az alkoholt.

Úgy látható szenvedése,
kergeti a boltba érte,
alig várja kifizesse,
hamar, gyorsan kivihesse.

Üzlet előtt bontja gyorsan,
sürgetés van minden kortyban,
múljon el a reszketése,
tompítsa az agyat végre.

Az idő markában tart,
folyton siettet és hajt,
pihenőre nem enged,
rohanni kell, mert kerget.

Ha elszállnak az évek,
jól tudják már a vének,
élni is jó lett volna,
de mindig sok volt dolga.

Kellett volna sétálni,
haverokkal mókázni,
kávét inni délelőtt,
húzni tavon evezőt.

Nagyanyám a konyhában sürgölődik,
pont odalátok és őt figyelem,
dudorászva keveri a bögrét,
hogy nekem még ízletesebb legyen.

Számban érzem a kakaó ízét,
hársfatea illatát orromban,
ahogy markolom a csorba csészét
téli este a meleg ágyamban.

Rég a foglya minden ember,
minél több van, annál több kell,
de pont annak nem jut elég,
ki ledolgozta az életét.

Telhetetlen hatalmasok,
sírdogálnak ártatlanok,
van, ki éhes, van, ki fázik,
a gödörből ki sem látszik.

Áremelés minden héten,
drága áram, nem lesz gáz sem,
ássák minden ember sírját,
kevés marad, akik bírják.

Versek, prózák az oldalon,
szívesen látogatom, olvasom,
életek, öröm, remények,
mind egy dallam, mind egy ének.

Nevek, fényképek és arcok,
írásokban életek, harcok,
elmondanak gondolatokat,
a sírós és boldog napokat.