Tervem volt már sok ezer,
kergettem is álmokat,
rugdostam kavicsokat,
vagy görgettem sziklákat.

Úsztam szemben az árral,
vagy csak sodort az élet,
tótágast állt néhányszor,
bennem a hívő lélek.

Próbáltam már repülni,
de nem bírt el a szárnyam,
mégsem bántam végül is,
hogy a földön megálltam.

A forró nyárban,
hajnalok hűsítenek,
akkor álmodom.

Ha nem tudsz úszni,
mindegy, hogy mekkora
hullámok vannak.

A játszótéren
kavicsot keresgélek,
unokám várja.

Nyitott ablakom,
madarak ébresztenek,
sajnos fél négykor.

Tomboló nyárban,
munkahelyen a legjobb,
klíma működik.

Egymás mellett plédek, törülközők,
vízben boldog hűsölő fürdőzők,
színes úszógumik, száll a labda,
itt a környék apraja és nagyja.

Kisgyerek ül apja barna vállán,
édes dinnyelé csurog az állán,
kacagva szaladnak be a vízbe,
játszanak, repíti fel az égbe.

Csomagom pakolom,
messzire utazom,
kattogó kerekek,
zenéjét hallgatom.

Jegyem a zsebemben,
lesz még pár állomás,
a tájban elveszem,
nem sok a változás.

Halad a vonatom,
döcögünk monoton,
kerekét hallgatom,
ütemét kopogom.

Megállunk kiszállás,
tömeg a peronon,
új vonat átszállás,
csomagom pakolom.

Kedvelem a nagy hegyeket,
égbe nyúló szirtjeiket,
tetejére felhő ha ül,
táncol a nap, elmenekül.

Kedvelem a nagy hegyeket,
köztük járó friss szeleket,
könnyet kicsal, arcot pirít,
nyári napon, sétálni hív.

Kedvelem a nagy hegyeket,
felette a kéklő eget,
ha tó tart egy tükröt néki,
benne magát, büszkén nézi.

Elsötétedett az égbolt,
a felhők már gyülekeznek,
az üstdobok a távolban,
egymást váltva dübörögnek.

Sötétre vált a tó vize,
a part köveit csapkodja,
egyre zordabban fúj a szél,
villám a vizet karcolja.

Szaladnak a vad hullámok,
a kis hajónak sietős,
minél előbb találnia,
egy biztonságos kikötőt.

A délután döngicsélős melegében,
egy vén diófa árnyas rejtekében,
egy szó, egy kép súg egy gondolatot,
hoz a szellő egy fuvallatot.

Hinta lógott öreg kinyúló ágán,
kacagtam, ahogy hintáztatott apám,
nem féltem, ugyan mi bajom lehetne,
két keze úgyis mindentől védene.

Eső esik, nézem az eget,
felhők mögött a nap integet,
festi az ég íves kapuját,
város fölé színes aurát.

Gyerekek nevetnek feléje,
megigézte őket szépsége,
szebbé tette a borús napot,
varázsolt vidám hangulatot.

Kicsi madár villanydróton,
becsicsereg ablakomon,
úgy örülök, hogy itt látlak,
tavaly óta téged várlak.

Gyere itt a régi fészked,
nem bántottam, ahogy kérted,
hozhatod a sárgombócot,
a tavaszi hangulatot.

Nézem majd a fiókákat,
a sok éhes tátott szájat,
jövőre őket is várom,
ablakomat sarkig tárom.

Fényes csík az égen,
pillanatnyi dicsőség,
egy elillanó szépség.

Ha lehullt a földre,
hiába keresném,
fel sem ismerném.

Égett kődarab lett,
az égi utazó,
fénytelen földlakó.

Zenét hallgatok,
vele dúdolok,
dallamok szárnyán,
messze indulok.

Felrémlik egy emlék,
talán egy tánc,
tél volt úgy tudom,
de lehet, hogy nyár?

Az ismerős hangok,
fülembe csengenek,
dúdolom szüntelen,
egész nap zengenek.

Van egy sziget, hol boldogok az emberek,
nincsenek tolvajok, nincsenek fegyverek,
örülnek napsütésnek, szélnek, esőnek,
nem rabjai munkának, múló időnek.

Boldogan kelnek, boldogan fekszenek,
felejtik a gondokat, mindig nevetnek,
nem keseregnek a világ dolgain,
sem régi életük összetört romjain.

Süt a nap,
meleg van,
forr az agy,
nyit a strand.
Utca pang,
fagyis vár,
este langy,
itt a nyár.

Mindent hallok, mindent látok,
mit szeretnék, rátalálok,
elrepít a gondolatom,
bárhová, ha úgy akarom.

A világnak nincs oly sarka,
hova lelkem ne juthatna,
szabad lettem égben szállok,
nem éhezem és nem fázok.

Kit szerettem itt van velem,
vágyom rá, hogy megölelem,
de elküldött, nincs itt dolgom,
mást tartogat még a sorsom.

Titokzatosság a félhomályba,
tárgyak egymáson, vagy szétdobálva,
pókok szőtt hálójuk rejtekében,
kincsek a padlás egy szegletében.

Kidobni sajnált, még használható,
felhozta száz éve öregapó,
majd róluk később elfeledkezett,
a padlásra már nem merészkedett.

Dolgom van elvégzendő,
de talán még várhat,
még előtte befejezek,
inkább tizenhármat.

Nyögvenyelős, halogatós,
nem szeretem munka,
rakosgatom gondolatban,
jobbra, aztán balra.

Végül mégis neki kezdek,
csípje meg a kánya,
hamar gyorsan el is végzem,
elfeledem mára.

Kicsit csípősek a kora reggelek,
kabát nélkül még el nem indulhatok,
arcomon érzem a harmatcseppeket,
május hova lett a szép tavasz dalod?
Várom a nyarat hozó langyos esőt,
a lágy szelet, a fülembe suttogót,
a virággal teli illatos mezőt,
a döngicsélős, dallamot dúdolót.
Égig érő díszített májusfákat,
a kerítésen átnyúló orgonát,

Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.