Hunyd le szemed egy pillanatra,
engedd, hogy elcsendesedjen a világ,
nem kell most semmit tenned,
csak lélegezz, és figyelj tovább.

Minden sóhaj egy elengedés,
minden belégzés új kezdet,
ahogy a lelked lassan megpihen,
úgy oldódnak a terhek.

Van egy hely, ahol nincs idő,
hol nem fáj már a múlt,
hol a lélek nem keres válaszokat,
mert egyszerűen mindent tud.

Ott nem számít, ki voltál tegnap,
sem az, mit hoz a holnapod,
csak a jelen lágy ölelésében
érted meg igazán sóhajod.

Csendben jön a hajnal fénye,
nem kérdez, csak átölel,
szívedben halk zenére
egy új nap énekel.

Lépteid, bár fáradtak,
valahová mégis visznek,
mögöttük ott marad
ereje a várakozásnak, hitnek.

Ne félj attól, ami már volt,
elmúlt, mint az esti szél,
de ami benned ébred,
az biztosan örökké él.

Mérem az időt, nézem az órát,
percekre osztva a nap minden dolgát,
kész legyen, mit terveztem elrendezve,
jó, ha minden rendben van, elvégezve.

De ahogy múlnak a halk pillanatok,
észrevétlen valami megváltozott,
nem az számít, mi kész, vagy mi vár,
csak az, hogy közben lelkem merre jár.

A lélek nem a testben lakik,
csak átsuhan rajta halkan,
akár a falevelet érintő szél,
vagy egy lágy hang a dalban.

Ősi, mint a csillagok fénye,
időtlen, nem kér, nem siet,
csupán figyel benned türelmesen,
míg végre meghallod, mit keres.

Március jön szélkabátban,
esőt hoz és napsugarat,
csendben ásít a föld,
rügy fakad a felhők alatt.

Fáradt a tél, de hátranéz,
jegét lassan elereszti,
a madárdal egyre bátrabb,
tavasz szívét felébreszti.

Minden ágban zöld ígéret,
fény csillan a pocsolyákon,
ez már egy új remény hónap,
kezdet kopár pusztaságon.

Úgy jön az este,
mint eltévedt, ki útra talál,
lassan ül a tájra
egy sötét vándormadár.

Szél súgja a fák között
az elmúlt évek hangját,
s a szív mélyén felébred
egy rég kialudt parázs.

Mert még emlékezik
egy ősi, tiszta múltra,
hol fényösvény vezetett
a csend kapuján túlra.

Néni majdnem folyamatos monológja, miközben a bácsi ott ült mellette, aki bólogat, hümmög, helyesel.
Aranyosak!
1.
Érkezik valaki:
- Nem ismersz meg?
A fülészeten is találkoztunk ott sem ismertél meg, majd odasúgja a párjának:
- Szarul néz ki, sovány.
2.
- Paradicsomos káposztát vagy rakott káposztát ebédeljünk?
- Ja, nem ott a hurka!

Meggörbült a háta,
bot a támaszték,
pedig mily egyenesen járt
fiatalon még.
Kalap volt a fején,
csillogott a szeme,
kislány a kapuban
hívta, gyere be.
Sokszor be is lépett,
volt, hogy csak a hátsón,
az öregek néztek is,
fejcsóválva, vádlón.
Egyszer még a pap is
szóvá tette vasárnap,
hogy egyesek sötétben,

Volt egyszer egy ember,
aki minden sarkon visszanézett,
nem szólt senkihez,
ott volt mögötte az élet.

Régi poros nyarak,
egy kapu nyikorgása,
egy kéz, amely egyszer intett,
s azóta nincs maradása.

Ment az úton hosszú évekig,
csendben, hogy láthatatlan legyen,
a múltja vele együtt lépett,
át a völgyön, keresztül a hegyen.

Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Peronon papírlapot kerget a szél,
bársonyosan simítja az arcokat,
s amikor kürt jelzi az indulást,
csipkés felhő hoz árnyékokat.

Pagodát épít az udvar csendje,
kályhacsőben füst gomolyog,
morgás ül a szoba sarkában,
gyapjúkabátban laknak a molyok.

Egy téli estén eszembe jutottak régi pillanatok,
emlékeket hoztak, mesélő gondolatot,
apró, majdnem feledett történeteket,
kinyitottam hát a nagy bőröndömet.

Mit találtam benne?

Legelésző, sárga kislibákat,
sorakozó színpompás dáliákat,
mézédes barackot a kicsi fán,
meg a vörös, hízelkedő kiscicám.

A kútba dobott kavics
törli a tükörképet a mélyben,
dallamot hoz a szél,
egy felhő úszik az égen.

Lámpás világít a sarkon,
szikra pattan a tűzből,
kitárul az égi kapu,
megszabadult a ködtől.

Csillagokból rajzolt
fényösvény a sötétbe,
a hold egy pillanatra elbújik,
mintha valamitől félne.

Harmat ül a kerti széken,
szellő ringatja a udvart,
a hold sötét árnyékot rajzol
oda, hol ködpárna gubbaszt.

A párkányon megszakad a csend,
eső csorog az ablakon,
lombokra hulló halk csillogás
kopog egy korai hajnalon.

Bár az erdőszélen láttam egy kis havat,
egy pillangó röpte ígérte a tavaszt,
szárnya megcsillant a korai napfényben,
ahogy repdesett a szomszéd kertjében.

Rigók bújócskáztak a bokrok alatt,
egy légy mászta meg a melegedő falat,
vadgalambok turbékolva keresték egymást,
ígérve fészket, és a tavalyi folytatást.

Tanya áll a semmi közepén,
homályos ablaka megrepedt,
por lepte az öreg bútorokat,
bennük csak a szú sercegett.

A veranda árnyékában
tücsök hangol hegedűt,
a küszöbön reccsent a deszka,
egy apró láb riadtan menekült.

Csend ül az elhagyott kerten,
szél simítja a rétet,
az öreg diófa lombja susog,
árnyékába bújik az élet.

Csillagok között nem fúj a szél,
csak a csöndet hallhatod,
a végtelenben ragyog a fény,
és nincsenek rossz napok.

Szárnyak nélkül lehet szállni,
hangtalanul énekelni,
az univerzum dallamát
még így is felfedezni.

Nem kell lélegezni,
sem öregedni,
csak szállni a térben,
és elcsöndesedni.