Süt a nap,
meleg van,
forr az agy,
nyit a strand.
Utca pang,
fagyis vár,
este langy,
itt a nyár.

Mindent hallok, mindent látok,
mit szeretnék, rátalálok,
elrepít a gondolatom,
bárhová, ha úgy akarom.

A világnak nincs oly sarka,
hova lelkem ne juthatna,
szabad lettem égben szállok,
nem éhezem és nem fázok.

Kit szerettem itt van velem,
vágyom rá, hogy megölelem,
de elküldött, nincs itt dolgom,
mást tartogat még a sorsom.

Titokzatosság a félhomályba,
tárgyak egymáson, vagy szétdobálva,
pókok szőtt hálójuk rejtekében,
kincsek a padlás egy szegletében.

Kidobni sajnált, még használható,
felhozta száz éve öregapó,
majd róluk később elfeledkezett,
a padlásra már nem merészkedett.

Dolgom van elvégzendő,
de talán még várhat,
még előtte befejezek,
inkább tizenhármat.

Nyögvenyelős, halogatós,
nem szeretem munka,
rakosgatom gondolatban,
jobbra, aztán balra.

Végül mégis neki kezdek,
csípje meg a kánya,
hamar gyorsan el is végzem,
elfeledem mára.

Kicsit csípősek a kora reggelek,
kabát nélkül még el nem indulhatok,
arcomon érzem a harmatcseppeket,
május hova lett a szép tavasz dalod?
Várom a nyarat hozó langyos esőt,
a lágy szelet, a fülembe suttogót,
a virággal teli illatos mezőt,
a döngicsélős, dallamot dúdolót.
Égig érő díszített májusfákat,
a kerítésen átnyúló orgonát,

Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.

Elszáradt fa tövében,
pihenni leültek,
volt még egy kicsi bor,
annak megörültek.

Elkortyolták hamar,
jókedvük visszatért,
szaladtak a kocsmába,
egy újabb italért.

Hegedű már kézben,
táncra állt a lábuk,
beteljesült minden,
jókedvük és vágyuk.

Április a fagyot űző,
szelet hozó, lassan tűnő,
szeszélyesen, bolondosan,
néha loccsan, néha koppan.

Szép tavasznak napsugara,
vetkőztet rövid ujjúra,
keresteti nagykabátom,
úgy elraktam, nem találom.

Mókás kedvű, ijeszteget,
hozom már az esernyőmet,
utána meg naptej kéne,
hogy ne legyek szénné égve.

Szavak, szépek és jók,
boldogítók simogatók,
mámorítanak, ölelnek,
bölcsői az örömnek.

Szavak, a feldühítők,
sziszegve megőrjítők,
sötét gondolatokkal,
sértő válaszokkal.

Szavak sírón, könnyesen,
bántón dobott, csöndesen,
szívbe, lélekbe marnak,
és örökre ott maradnak.

Szabadon

Befoltoztam lyukas tetőmet,
hogy ne lássam a repülőket,
most nem látom a csillagokat,
sem az égi viharokat.

Felhőkön égbe kell szállnom,
bár hideg van, nagyon fázom,
vonzanak bűvös mágnesként,
mert hiányoznak esténként.

Hideg ráz, hiába forró a tea,
nem lennék jó eszkimó az igluba,
ágynak döntött, makacsul kitart,
nem kívánok se ételt, se italt.
Fuldokló, irritáló köhögésem,
az álom lenne a menekvésem,
de nem hagyja, még nem engedi,
meg kell vele reggelig küzdeni,
a hajnal még ücsörögve talál,
beintek neki, itt nem versz tanyát.

Az első lila, s fehér orgona,
csendes tavaszi eső pocsolya,
messze kergeti a tél hidegét,
már hozza az új nyár ígéretét.
A fészkének örülő gólyapár,
a mezőkön sarjadó búzaszál,
felhangzó búcsúztató dallamok,
iskolámmal végeztem, nagy vagyok.
Ballagó diákok kórusa zeng,
oly szépnek tűnik, bár hamisan cseng,

Szúnyogok a parton,
csillagok az égen,
holdsugár vetít utat,
Balaton víztükrében.
Tücsökzene hangzik,
loccsan, fodroz a víz,
egy csillogó pikkely,
körbenéz, talán hív.
Hajó töri meg a csendet,
hangosan szól üteme,
sokáig hallani vélem,
fülemben a zene.
Távolabb zörög a nádas,
de rejti előlem okát,

Felült, keze remegett,
papucsába alig talált,
igazgatta eltekeredett,
pizsamájának nyakát.

Húzta a gravitáció,
nehezen emelkedett,
az ágy mellett zsebrádió,
reggeli zenét recsegett.

Kicsoszogott a kamrába,
zöld üvegét megemelte,
ránézett az aljára,
és kortyonként befejezte.

Mit takar ez a szó,
tán azt, mi nem is való,
képzeletet, fantáziát,
meséket, sok históriát.

Van, aki neveti,
van, ki szentül hiszi,
történetek, csodák,
megfoghatatlan világ.

Hamis és bizonyság,
álom és valóság,
néha-néha ellentmond,
néha pedig összeforr.

Elbújva poros padláson,
pókok nézik dolgait,
kever, rajzol mormogja,
érthetetlen szavait.

Hisz a varázs tudományban,
csakis neki sikerül,
mit kerestek más varázslók,
ő fejti meg egyedül.

Próbált aranyat csinálni,
járta a sok esőtáncot,
varázsitalt is kotyvasztott,
üveggömbbe csak ő látott.

Nem volt más nála,
csak pár szál virágja,
a járdán állva,
mosollyal kínálta.

Nem adom drágán,
az utolsó csokrom,
ne legyen árván,
ne kelljen már fognom.

Már hervadozott,
hogy szorongatta,
arca felragyogott,
mikor odaadta.

Gondoltam elhozom,
és életben tartom,
vagy lehet eldobom,
a következő sarkon.

Hajnalokon gyűltek,
dideregtek, fáztak,
de lapultak a fűben,
és prédára vártak.

Kezükben a dárda,
testükön a bőrök,
így éltek, vadásztak,
régen még az ősök.

Fiatal mamutnak,
recsegett a csontja,
ott fekszik felbukva,
ez volt az ő sorsa.