Szivárvány lengő trilláján
a nap csillámos virágpora
száll a pitypangos zöld réten,
mint verdeső szárnyú éjfél álomfoga.

Csipkeruhájában lelkének
színes, foltos zuhatagát
pókhálós, rút hajnalban
harmatcseppek szövik át.

Olyan nyugodt, csendes ez a hely,
ha ott vagy, érzed, körbeölel,
véget ér minden sürgős dolog,
az idő innét eltávozott.

Falai megőrzik a múltat,
az erdőben fák közé bújnak,
suttogva mesél róla a szél,
századok óta véget nem ér.

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, fel kellene kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege harcol még a dallal.

Lassan célba is ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.

A lenyugvó nap pislantott búsan,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
hajnaltól kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Seprem az idő homokját,
már tele lett a lapátom,
a felszálló porszemekben
életem perceit látom.

Az éj megpödri bajuszát,
hold fénye ragyog az égen,
úgy kóvályog gondolatom,
hová lett eddigi létem.

Szedegetem emlékeim,
de darabokra van törve,
ragasztgatom, de hiába,
sok beleveszett a ködbe.

Ajándék az élet, ha járod utadat,
ha boldogan éled, és mindig süt a nap,
teher, ha megnyomorít, és úgy élheted,
vagy ha nap szárítja, szikkasztja kertedet.

Eső öntözi már kiszáradt földedet,
hullatsz boldogságodban örömkönnyeket,
de már térdedig ér, és minden elázott,
úgy szidod az egész teremtő világot.

Vörös fényben úszik a föld,
elcsendesül a hegy, a völgy,
utolsó sugarát nézem,
a látványt szívembe vésem.

Oly szép a színes elmúlás,
az este és a búcsúzás,
melengeti lelkem a táj,
mit festett az alkonymadár.

Ha sötétbe borul minden,
nincs már, aki búcsút intsen,
tovább állok az utamon,
de eljövök új hajnalon.

Ha felnézel az égre,
látsz ezernyi csillagot,
fényes nyári éjszakában
oly csodás, ahogy ragyog.

Hajnalban a kelő nap 
ontja színes sugarát,
esőben majd meglátod
szép szivárvány kapuját.

Van-e még ilyen szép hely 
távol messzi világban,
hol ennyi gyönyörűség 
megbújik egy virágban.

A föld legeldugottabb szegletében,
legsűrűbb erdő rejtekében,
vénséges vén tölgyfa lombja takarja,
nem találja, csak ki nagyon akarja.

Nincs benne víz, minek is lenne,
nincs körülötte virág, csak a csendje,
elkerülik a hulló falevelek,
nem látogatják, csak a fújó szelek.

Fülemben még hallom a hangokat,
érzékelem a külvilág zaját,
de elcsendesedik az alkonyat,
nem hallok mást, csak szívem dalát.

Lélegzetem elhalkul, nem zavar,
már csend öleli a lelkemet,
hallgatni a nyugalmat oly pazar,
messze űzi gondom, a terheket.

Réti virágokból csokrot kötöttem,
színes szalagokkal feldíszítettem,
legszebb vázámba beleraktam őket,
bárányfelhőket és búzamezőket.

A kék, tücsök muzsikáját hozta,
ott volt előttem az egész kotta,
dúdoltam vele boldog nótáját,
láttam a fűszálak játszva himbálják.

Lelkünkben érezzük őseink
mit örökségül hagytak reánk,
talán ők lettek a hőseink,
így miénk az út, mit mind bejárt.

Bennünk van a harcuk és létük,
sorsuk, a kezdetek kezdete,
boldogságuk, keserűségük,
teremtésük minden sebhelye.

Lassan ballagott az éjszaka,
fekete batyuval a hátán,
összenevettek a csillagok
a hold ragyogását látván.

Az idő újra megforgatta
nyikorgó, rozsdás kerekét,
eljárta már ennek a napnak
bőven a háromnegyedét.

Apró felhő lopakodott
kis tó fényes tükre fölé,
beleejtve tartott könnyét
a hideg vízcseppek közé.

Havat hozott a január
régen,
nem ragyogtak csillagok az
égen,
hófelhőket csodáltunk
nappal,
küzdöttünk reggelente a
faggyal.
Szánkó várta a szabad
délutánt,
kint láttuk az első
holdsugárt,
piros arcok és fagyott
kezek,
boldog volt ott minden
gyerek.
Most örültünk a pár centis
hónak,

Az univerzum csillagkapuja,
a napsugár hintette fényével,
az első szívdobbanás tanúja,
ajtaja kezdetének, végének.

Viharok formálják, egyengetik,
születése ódáját bömbölik,
vizét hurrikánok kevergetik,
vulkánok forró magját köpködik.

Álom és valóság keveredik,
sejtelmes árnyékként a látomás,
messze száll, majd újra közeledik,
az illúzió tépett fátyolán.

Bús hangok kergetőznek bársonyán,
képek rejtik el a valóságot,
az elme zavarodott mámorán,
csak keresgéled a bizonyságot.

Farkasok járják az erdőt,
hallom vonításukat,
talán vadászni indulnak,
vagy keresik társukat?

Elhallgattak a madarak,
még az ág sem zörren,
nem hallom, csak a szellőt,
és sóhajtásom a csöndben.

Olyan, mintha béke lenne,
oly nagy a nyugalom,
hova lettek az állatok,
hiába fülelek, kutatom.

Sóhajtott nagyot a tél,
megrázta a szakállát,
pár napra visszahozta
régi idők varázsát.

Oly tisztának tűnt minden,
betakarta a tájat,
ropogott cipőm alatt,
díszített sok faágat.

Hógolyózás, szánkózás,
most erről ábrándozom,
ezzel a kicsi hóval
gyermekkorom gyászolom.