A folyosón sétálgatott fel-alá, hóna alatt a mankójával. A sétálgatás mondjuk túlzás, mert leginkább csak ugrált egyik lábán. Az orvos azt mondta neki, hogy műtét utáni reggel fel kell kelni bármilyen nehéz is.

Uram! Add nekem a hangot,
hogy ki tudjam mondani a szót,
add meg nekem a rosszat,
hogy értékelni tudjam a jót.

Uram, add meg nekem a zajt,
hogy örüljek a csendnek,
legyen enyém a káosz,
hogy súlya legyen a rendnek.

Egyszer, ha a tejúton sétálok,
kosaramba csillagokat szedek,
a legszebbeket kiválogatom,
és elhozom mindet neked.

Hozok egy nagy üveg holdfényt,
hogy esős, sötét éjszakákon
szobád falán a csillagokkal
mosolyogva világítson.

Botrik ott állt, és várta a buszt, közben mindkét kezével a táskáját szorongatta, mert ki tudja, akármelyik pillanatban elvehetik tőle. Jobban féltette mindennél, pedig tudta, hogy már értéktelen, ami abban található. Siető emberek jöttek-mentek a járdán, ügyet sem vetve az ő aggódó pillantásaira. A menetrendet tanulmányozta, még fél óra, még fél óra, dünnyögte magában.

Várta az etetést. Látni nem látott, a szeme még nem fejlődött ki, de érzékelte az étel közeledtét. Száját tátogatta, egyszer csak megérezte a finom, édes ízt, és nyelte, nyelte a táplálékot. Amikor megtelt, visszahúzódott fészkébe, picit még mocorgott, majd elaludt.

Csak úgy, ha jönnek a mondatok,
ennek még címet se adhatok,
mert nem vers, csak gondolat,
mely sorba rakva mutatja világodat.
Nem tartod magad se okosnak, se szépnek,
sőt, minden értékhez kevésnek,
amit az élet adott,
vagy adni fog.
Nem vagy rongyos, se elhanyagolt,
de egyszer eljön az a pont,
amikor azt mondod, elég,

Sorakoznak, gyülekeznek,
mutogatnak, fenyegetnek,
messzetűnt a jóindulat,
csak a morgás, harag maradt.

Türelmetlen tolakodás,
nagy hangerő, vitatkozás,
kiordított vélemény,
aki hangos, az kemény.

Tolakodás, marakodás,
vádaskodás, dulakodás,
állítólag civilizáció,
pedig csak degeneráció.

Tele mosollyal életed,
minden percét úgy élvezed,
nem aggaszt az eljövendő,
nevetésed szívből jövő.

Boldogan csillog a szemed,
ölelésre nyújtod kezed,
felfedezed a világot,
hozod nekem a virágot. 

Szaladsz együtt fújó széllel,
kergetőzöl falevéllel,
csigát szedsz egy kis dobozba,
lepakolod szépen sorba.

Lassan ment,
fekete bánatköpenyét
maga után húzta,
körül se nézett,
úgy lépett ki az útra.
Bár nem tudom, látta-e,
mozdulatlanná dermedt,
megfagyott a levegő,
a semmiből egy teherautó
kanyarodott elő.
Egy villanás volt az egész,
ő ott állt ugyanúgy,
az autó már messze járt,
üres volt az út.

Hangos békakórus üdvözli az esőt,
csillogó kispatakok borítják a tetőt,
tócsák felett madarak repkednek,
nyári melegben enyhülést remélnek.

Vízpermetet húz az autó kereke,
kizöldült a nagy diófánk levele,
hegyek felett hajlik egy szivárvány,
megcsodálom, mielőtt még továbbáll.

Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.

Sütött a nap, jó meleg volt,
hangya háta fénylett,
késő estig szorgoskodott,
de még így sem végzett.

Egész nyáron vidám zene
biztatta munkára,
tele is lett egykettőre
az összes kamrája. 

Temetőbe koszorút viszek,
a sírodra gyertyákat teszek,
emlékszem a szép időkre,
mintás, barna fejkendődre.

Álmomban sétálok, fogom a kezed,
de nem hallom hangod, csak nézem a szemed,
mosolyog rám, rejti titkait,
arcodon látom apró ráncaid.

Ha összeroppan világod, nem bírja terhét,
emeld akkor is magasba szemed,
lelkedben kioltatlan forróság táncol,
szorítsd össze akkor is kezed.

Egyik lábad a másik után,
járj, keresd meg a helyed,
de ne higgy senkinek,
ez a világ akkor is tied.

Vitorlás ring a vízen,
a nap körbetáncolja,
de homlokát mérgesen
egyszer összeráncolja.

Maga elé húz felhőket,
talán, hogy megvédjék,
vagy csak viccelődik,
hogy a tavon féljék.

Vihart ígér, szelet kavar,
csapkodnak a hullámok,
a parti jelzőfények,
kacsintgató villámok.

Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.

A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Próbálom megfejteni, tudni a titkot,
ami valahol jól elzárva pihen,
de nem azt, hogy miért így nézek ki,
sem azt, hogy a hajam miért ilyen.

Vajon hol van bennünk a lélek,
hova rejtette a teremtő?
Az agyból, vagy a szívből,
honnan vehető elő?

Hogyan áll egy árnyék, mit susog a szél,
tenyeredben a redő jövődről mesél?
Jelek az égen, jelek a földön,
jók-e, vagy rosszak, vajon ki döntsön?

Érted vajon a némát, a csendes perceket,
te tudod, mi igaz, mi csak képzelet?
Kérdezz meg egy bölcset, hallgasd a tanácsát,
talán veszed majd finom adását.