Aki nem akar hallani,
annak hiába kiabálsz,
nem akarja megismerni
a szavak csendes igazát.
Szót érteni vele nem lehet,
hallgathatod visszhangját,
te mondhatod bárhogy,
nem érted a zsivaját.
Nem érdemes ordítani,
a csend legyen veled,
nyugalmad és békéd
ebben megleled.
|
Mezítláb járok a vízparton,
talpam alatt puha homok,
a csillagok nevetve néznek rám,
ahogy maradnak a nyomok.
Hullám csókol parti köveket,
harmat mosdatja a hajnalt,
csak a víz halk csobogása
dacol a csenddel, madárdallal.
|
Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.
Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.
Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.
|
Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.
Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.
|
Az erdőben árnyékok, fények futnak végig,
suttog a tölgyfa, majd elér az égig,
ágai közt a csend is másként hallgat,
mint aki tudja, az idő itt nem múlhat.
Állta a forró nyarat, fagyos télen fázott,
szelíd szélben ringott, viharban járt táncot,
karja az égbe nőtt, gyökere a földbe,
az idő font csendet minden kis göcsörtbe.
|
Csillogó víztükör, szivárvány szárnyak,
ködben látszik a Badacsony,
megnyúlt árnyak a kert füvén
és a fehérre festett falakon.
Vitorlások ringanak a tavon,
az alkony vörösre festett tüzén,
visszatérő nyári emlékek
a hullámzó Balaton vizén.
|
A világot szavak alkotják,
apró, láthatatlan hidak,
a szíveket közelebb hozzák,
de csak ha mind igaz.
Lehetnek lágyak, mint az eső,
simogató, mint a tavaszi szél,
mely csendes suttogássá halkul,
ha hosszú útra kél.
Van, aki hallgat, mégis beszél,
néha így is értjük őket,
egy sóhajba szőtt gondolat,
és néma megérzések.
|
Hova tűnt a régi nyár,
melengető napsugár,
a mesés délutánok,
gyermekkori álmodások.
Hova tűnt a régi ősz,
falevelet kergetős,
nehéz táska vállamon,
megnyúlt árnyak házakon.
Hova tűnt a régi tél,
szánkón fújó fagyos szél,
estig tartó hócsata,
kertek alatt korcsolya.
Hova tűnt a régi tavasz,
|
Mint álmos gondolat, úsznak a felhők,
lengedező szél karjában ringanak,
fent a végtelenben madarak szállnak,
akár egy lassított filmszalag.
Szárnyuk alatt pihen az idő,
daluk tisztító védelem,
egy pillanatnyi moraj a távolban,
bekúszik a szélcsendben.
|
|
Suttog a sötét egy régi dalt,
szavakból sző emlékezést,
csend ölében pihen a vágy,
abból épít tündérmesét.
Elvisz rég nem látott tájra,
kitár rozsdás kapukat,
visszahoz elveszett évet,
mutat elhagyott utakat.
Kerget fura áradatként,
letapasztja lábadat,
börtönbe zárja a lelked,
kitépdesi szárnyadat.
|
Lehullt már a tegnap csendje,
szél viszi az árnyak szárnyán,
minden szó, mely így elhalkult,
ringatózik múlt magányán.
Elfolyt az idő, mint sötét víz,
nem tükröz vissza arcokat,
csak az emlékek lassú zúgása,
zengi át a nyugodt álmokat.
|
Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.
Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.
Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.
|
Lassan kitisztul a táj,
a föld újra lélegzik,
a fátyolos ég takarta gyászt
szivárványok színezik.
Nyomában virágok fakadnak,
a táj megelevenedik,
ahogy lehullt az égből,
lassan lecsendesedik.
A csend otthonra talál,
az eső finoman andalító,
nem írja tovább az ütemet,
csak egy halk zeneszó.
|
Van egy szép világom,
hatalmas a kertje,
rengeteg a virágom,
ábrándozom benne.
Múltba és jövőbe
repít a képzelet,
hátra és előre,
nem számol éveket.
E kert az én titkom,
falán túl nincs világ,
itt a lelkem nyugszik,
töröl minden hibát.
|
A padláson megállt az idő,
porában régi lábnyomok,
egyik eldugott zugában
kis ládika ácsorog.
Milyen kincseket rejteget,
múltjában mi a titok,
rezgő hálójában egy pók
menekül, míg ajtót nyitok.
Régi, sárga újságok között
kopott fényképek lapulnak,
ismeretlenek az arcok,
a kortól már kifakultak.
|
Hajnal hasít be az ablakon,
lebben függöny, ragyog a nap,
elhagy az álom, visszatérek,
sarkamban topog a mai nap.
Keserű kávé frissít reggel,
végigszaladó tompa varázs,
bögrében a fekete vízben,
cukrot keverő feltámadás.
|
Hangok a csendben,
szívdobogás,
nyílik egy ajtó,
kis kattanás,
indul a lépcsőn,
lábdobogás.
Elmegy egy autó,
halk suhogás,
csatornafedél,
nagy csattanás,
repül egy galamb,
szárnycsapkodás.
Lefőtt a kávé,
halk kotyogás,
ablakban a nap,
fény, ragyogás,
reggeli csendben
álmodozás.
|
Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.
A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.
|
Sarokban ül a csend,
nem kérdez, csak topog,
egy gondolat nyomában
poros emlék csoszog.
Az idő halkan szól,
elmúlik, mint a nyár,
a fény lassan kihuny,
a szív halkabban kiabál.
Az este betakarja a szobát,
hangtalan, nem kopog,
eljönnek látogatni
a ragyogó angyalok.
|