Szénaboglyák figyelik
a ködbe borult tájat,
bennük van még illata
a rég elillant nyárnak.

Elaludtak a tücskök,
meleg napról álmodnak,
a varjak kopasz fákon
téli nótát kárognak.

Faágak, fagyott ujjak
az ég felé merednek,
így üzennek a napnak,
hatalmas végtelennek.

   Becsület. Sok történetet olvastam gyermekkoromban lovagokról, sárkányölő és hercegnőket megmentő hősökről. A regényekben, ha a hős ígéretet tett, azt tűzön-vízen keresztül betartotta. Aztán ott voltak a párbajozók, akik a becsületük megsértéséért akár életükkel is képesek voltak fizetni. Számomra ők voltak ennek megtestesülései kedvenc könyveimben.

Ha egyszer elmegyek,
itt hagyom majd nektek
a nap sugarát,
a tenger moraját,
suttogását a szélnek,
kékjét az égnek.
Ami csak az enyém volt,
azt is itt hagyom,
minden gondolatom,
szívem szeretetét,
minden reménységét,
két karom ölelését.
Bár nem volt az enyém
értékes gyűjtemény,
se a szépséges világ,

A tájat már biztosan jól ismerő,
busz ablakából hajnalt figyelő,
hűs ködpárát lehelő reggelek,
munkába siető emberek.

Bokrok ágait összekötő,
minden harmatcseppet tündöklő,
szakadozott, tépett pókhálók,
de már eltűntek a benne lakók.

A plázába beszökött az ősz,
kabátokhoz suhant csendesen,
fehérneműk mellett, a butikban,
találkozott velem.

Ballagtam épp a táskák felé,
s szóltak hangos disco dalok,
ismerős angol, magyar dallamok,
az egyetlen, mit ingyen kapok.

Szeretem a színeket a rozsdálló őszben,
aranytól s barnáig, van benne bőven,
erdő fái lombjaikat elém terítik,
az őszi szeleket már nem szelídítik.

Potyognak a fénylőhéjú gesztenyék,
rugdossák a gyermekek szerteszét,
zsebük tele, jó lesz dísznek egy tálba,
vagy pálcika embernek holnap óvodába.

Remeg a kéz, remeg a fej,
ott az üveg, kortyolni kell,
az éjszaka oly hosszú volt,
nélkülözte az alkoholt.

Úgy látható szenvedése,
kergeti a boltba érte,
alig várja kifizesse,
hamar, gyorsan kivihesse.

Üzlet előtt bontja gyorsan,
sürgetés van minden kortyban,
múljon el a reszketése,
tompítsa az agyat végre.

Az idő markában tart,
folyton siettet és hajt,
pihenőre nem enged,
rohanni kell, mert kerget.

Ha elszállnak az évek,
jól tudják már a vének,
élni is jó lett volna,
de mindig sok volt dolga.

Kellett volna sétálni,
haverokkal mókázni,
kávét inni délelőtt,
húzni tavon evezőt.

Nagyanyám a konyhában sürgölődik,
pont odalátok és őt figyelem,
dudorászva keveri a bögrét,
hogy nekem még ízletesebb legyen.

Számban érzem a kakaó ízét,
hársfatea illatát orromban,
ahogy markolom a csorba csészét
téli este a meleg ágyamban.

Rég a foglya minden ember,
minél több van, annál több kell,
de pont annak nem jut elég,
ki ledolgozta az életét.

Telhetetlen hatalmasok,
sírdogálnak ártatlanok,
van, ki éhes, van, ki fázik,
a gödörből ki sem látszik.

Áremelés minden héten,
drága áram, nem lesz gáz sem,
ássák minden ember sírját,
kevés marad, akik bírják.

Versek, prózák az oldalon,
szívesen látogatom, olvasom,
életek, öröm, remények,
mind egy dallam, mind egy ének.

Nevek, fényképek és arcok,
írásokban életek, harcok,
elmondanak gondolatokat,
a sírós és boldog napokat.

Olvasom a verseit,
megérint a tartalom,
sorain szemem szalad
a gyönyörű dallamon.

Szépnek lát világokat,
kedvesek a szavai,
benne van törekvése,
és az elért útjai.

Néha lágyan elringat,
máskor viharos, éget,
érzem, ki írta őket,
egy boldog, öreg lélek.

Szeretem a könyvek illatát,
az újat, ha nyomdából jött,
a régit, sokszor forgatottat,
aminek borítója megtörött.

Kinyitnak sok száz ajtót, kaput,
új világot hoznak, regélnek,
szórakoztatnak, megsiratnak,
és annyi mindenről mesélnek.

Ha beteg a lélek, gyengül a test,
a fájdalom néha el nem ereszt,
fakul a bőr és görbül a hát,
végsőkig gyötri fekete árny.

Szomorú szem, sírós a hang,
kondul a végső lélekharang,
csontja kilátszik, keze remeg,
lassan csukódnak homályos szemek.

Sok száz éves régi lépcső,
kőből rakott, moha lepte,
ha az erdő be nem növi,
ott is marad mindörökre.

Koptatták saruk, bakancsok,
mosolyogva és örömmel,
vagy éppen a fájdalomtól,
kapaszkodva tíz körömmel.

Lógó orral búslakodva,
tiszta szívvel, nagy boldogan,
megszámlálni már nem lehet,
de benne van a nyomokban.

Szirénázik, nagyon siet,
benne bízik most egy élet,
rajta múlik, perc is számít,
milyen gyorsan, hova szállít.

Sebet kötöz, újraéleszt,
rögzíti a törött térdet,
hallgatagon dolgát végzi,
hosszú a nap, ő is érzi.

Ha a beteg alig bírja,
halál volt meghívója,
talán kaphat még pár évet,
szükség van rá, el nem késhet.

Eső után kiscsizmában
de jó tócsában járni,
pláne, ha a ruhácskámra
nem kell nagyon vigyázni.

Oda-vissza megtaposni,
fröcskölni és locsolni,
ujjamat is belemártva
ide-oda tocsogni.

Eső után jön a csiga,
itt a szedés ideje,
kicsi vödröm hamar telik,
már alig férnek bele.

Szél tombol a hegyek között,
hajolnak a fenyvesek,
jeget dobál, havat hordja,
trombitái zengenek.

Ember bújik félelmében,
reszket, fázik mindene,
pedig nemrég még örömmel,
hódítani jött ide.

Sétálgatva indult reggel,
megmászni a nagy hegyet,
reménykedve, tele kedvvel,
hogy ő bármit megtehet.