Minden madár a tavaszra,
kikeletre vár,
kertek alatt rigó fütyül,
hol is maradsz már?

Lombok közé fészket rakna,
messze szállna éneke,
langyos szellő simogatná,
napsütésre ébredne.

Akkor jön el az új tavasz,
ha nyílt hóvirág,
korán van még kicsi rigó,
szólt a hókirály.

Nyugodt vízen hullám sem rezdül,
a nap az égen aludni készül,
utolsó sugarai üdvözletével
színpompás búcsút vezényel.

Tüzet gyújt a dombok fölött,
integet a felhők között,
fél arcát így takargatja,
puha párnába bújtatja.

Fényes köntösét leveti,
halvány rózsásra cseréli,
míg elhagyja a színpadot,
a bárányfelhős égboltot.

Kis csónakot rég használták,
vele a vizet rég nem járták,
az oldala korhadt deszka,
fűzfa ága takargatja.

Nincs gazdája, elfeledték,
haszontalan, partra lökték,
lassan merül, víz ellepi,
deszkáját az idő eszi.

Akik vele tavon voltak,
halat vajon sokat fogtak?
Vagy csak ültek álmodozva,
holdat nézve kézen fogva?

Fehér a város,
fehér a táj,
csupa szépség
és csupa báj.
Fehér a hegy,
csillog a hó,
gyermek örül,
szánkózni jó.
Hógolyót gyúr,
kesztyű ázik,
az se nagy baj,
keze fázik.
Pár nap öröm,
majd eltűnik,
napsugarak
messze űzik.

TM

Megettem kenyerem kétharmadát,
hoztam jó és rossz döntéseket,
hullattam könnyet, vidáman kacagtam,
kaptam simogatást és ütéseket.

Az ember mindig tervezget,
próbál kibogozni kérdéseket,
és a válaszokból magának
felállít egy értékrendet.

Börtönéből szabadulna,
keresi útját a lélek,
de foglya az egónak,
hiába fia az égnek.

Tekintget magasra,
oda vágyik vissza,
hol a születése,
hova emléke hívja.

Amíg várakozik,
bölcsességet tanul,
megérti, mit kapott
végzendő feladatul.

Könyörtelen az idő,
elhozza a ráncokat,
lassú tipegéssé teszi
a pörgő táncokat.

Üveget rak szemek elé,
ősz fürtöket festeget,
görbe hátra és derékra
pakolja a terheket.

Újra elhoz álmokat,
felidéz sok emléket,
elfeledett dolgokról,
régmúltról meséltet.

Csillognak a jégcsapok, deresek a fák,
szépség mindenütt, fagyott a táj,
farkasok üvöltése messzire száll,
a falka éhes, vadászni jár.

Véresek a pofák, hamar alkonyodik,
de a fiatalság még játszadozik,
utolsó sugaraknál finoman havazni kezd,
hófehér takaró fedi el vétkeiket.

TM

Milyen volt az esztendő,
készítsek egy számadást?
Volt-e benne, ami jó volt,
és mi hozott változást?

Eget verő, falrengető,
sorsfordító esemény,
nem mondhatnám, hogy megesett,
inkább volt egy langy regény.

Örültem az unokáknak,
nyugdíjba is vonultam,
egy csodaszép kitüntetést
verseimért megkaptam.

Hol van a régi tél,
a csillogó hópelyhek,
örvendező arcok,
kipirult gyerekek.

A figyelő hóember,
ablakon a jégvirág,
hol a finom takaród
hófehér újvilág.

Hol az ünneplő
havas Betlehem,
napsütésben ragyogó
jégcsapot keresem.

Karácsonyfa feldíszítve,
terítve az asztal,
Teri néni kendő nélkül,
kiabálva nyargal.

Kocsma előtt áll a Józsi,
csodálkozva nézi,
hova a nagy sietség,
miért fut a néni?

Haja lobog, ahogy robog,
papucsa is csattog,
köténye úgy deréktájon,
futás közben csapkod.

Forró, illatos nedű,
vörös és fehér,
átmelegíti tested,
évszakokról mesél.

Bimbónyitó május
a tavaszi szélben,
csicsergő madarak
fenn a kéklő égen.

Vesszőt növelő nyár,
árnyat adó levelek,
fürtöt bontó napsugár
érleli a szemeket.

Lakat a házon, eldőlt a kapu,
nem áll már előtte anyu és apu,
senkinek nem kell a vén diófa termése,
ezt zengi egy kicsi madárka meséje.
Visszavette a természet a kertet,
nem találni benne a szép epret,
nem mosolyog vidáman az almafa,
rozsdásan lóg ágán az elhagyott kiskapa.
Baromfiház is itt volt valahol,

Harcias, feltüzelt katonákról,
harcosokról rég tanultunk,
harmincan indultak útnak,
harci mén volt alattuk.

Harsányan ordítozva
harácsoltak és öltek,
haramiákat gyilkoltak,
haragosan irtották őket.

Harmatos kora reggelen
harangozás jelezte,
harckocsi tapossa az utat,
harcterüket keresve.

Fáj a térdem, de csak a bal,
holnap kapok valamit,
helyrehozza, de ha mégsem,
egy kicsit tán csak javít.

Piacon voltam, drága nagyon,
nem is vettem belőle,
megnézem, még ráér kicsit,
nem veszek így előre.

Itt voltak ők, mind a négyen,
az idén már nem jönnek,
elfogyott a szabadságuk,
nem jöhetnek így többet.

Csendesen ücsörgött
egy malával kezében,
nyugalom volt körülötte,
megértés a szemében.

Mindenre mosolyogtak,
arca apró ráncai
táncoltak fényesen,
gyertyáinak lángjai.

Számolta a gyöngyöket,
mormolta imáját,
néha szellő borzolta,
simította ruháját.

A bőség soha ne kerülje el házad,
teli kosara legyen vendég nálad,
ajtódban ott álljon mindig a szerencse,
hívnod se kelljen, reggel csak engedd be.
Jókedved, vidámságod kötényedben hordjad,
életed fonalát könnyedén megfonjad,
az öröm és nevetés veled együtt járjanak,
a béke madarai ablakodba szálljanak.
Mindig legyen veled barát,

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért. Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani.
   Keze ügyében volt egy Cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt. Nem hagyhatta abba, hiszen már majdnem végigért az utolsó pályán, a győzelem karnyújtásnyira volt tőle.