Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

Észrevétlen sebeket keres,
régi bánatok mögé bújik,
ahol a fény már nem jár,
csak a tegnapok pora gyűlik.

Színei lassan elmosódnak,
rozsdás, mint esőben felejtett vas,
lélegzetem mélyre húzza búját,
és már tudom, nem én vagyok az.

Az árny oly türelmes,
nem támad, csak figyel,
és amikor csendes a szívem,
a sötét már tudja a nevem.

Akkor kinyújtja felém
görbe, szürke ujjait,
egy könnyű érintés elég,
hogy megpengesse húrjait.

És mire felocsúdnék, késő,
kúszik bennem felfelé,
s én csak állok hangtalan,
mert mindenem már az övé.

Nézem, ahogy a fényből
még egy szeletet elvesz,
mintha minden a tulajdona volna,
úgy rak ott fészket.

Aki így érkezik,
az maradni akar,
letelepszik a rossz gondolat,
és a sejtekbe mar.

Hol végződik, hol a fészke,
csak nézem némán, hangtalan,
kiirtani bár nehéz lesz,
de a selyemzsinór már rajta van.

TM