Telihold világít fényesen a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül a szunnyadni készülő időben és térben.
Világít a telihold az égen,
mindig visszatér, mert ez az ő útja oly rég,
de hisz rajta kívül világít még sok kis bíbor bogárka, apró lény,
örül ennek a virágzó repkény,
mert odacsalogatja a fény a bogarak hadát,

Táncba hívtál engem egyszer,
nem volt benne sok köszönet.
Nem volt egy cseppnyi ritmusérzéked sem,
letapostad mindkét lábam nekem,
már hiába nézed, végem!
Gyógyítgathatom a letaposott lábam,
hát mit mondjak, nem ez volt a vágyam!
Áztatom, szegény lábam fájlalom,
többet veled biz én nem táncolok!
Ördög táncol ily rútul,

Tánc, tánc, tánc,
magyar legény, magyar lánnyal ropja már.
Kettőt jobbra, kettőt balra,
pörögjön a szoknya rajta!
Szól a cigánymuzsika,
és a bőgős kontrázza!
Csattan a tenyér, száll az ének,
táncolnak kicsik és vének.
Körtáncra hív a csodaszép zene,
együtt táncol az egész falu népe.
Pörög a lányokon a szoknya,

Ha jő az éj, a sötét éj,
az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem,
csak itt legyél velem.
Ha itt az éj,

Még várom a napot,
mikor a szemed tükrében
a jövőt megláthatom,
hogy csillog a fény,
hogy nem veszett el a remény,
hisz a jövő kitárt karokkal minket vár,
kérlek, ne habozz hát!
Virágba boruló őszirózsák
selymes szirma suttogja el neked
szerelmes szívem féktelen vágyát,
mely mindent megtenne érted!
Ugye, érted!

Várlak, ha felkel az áldott nap,
s ontja ránk a sugarait
nap mint nap.
Várlak délután tiszta szívvel,
ha kongat kisfalum templomában az öreg harang.
Várok rád, ha leszáll az este,
mikor szívem
a szívedet mohón kereste!
Várlak, ha jő a csillagos éjszaka,
mikor sötét köpenyét az éj ránk borítja!
Várom, hogy újra és újra átölelj,

Hűvösek már az esték
és az éjszakák,
a hajnali fényben a dér csillog
a lehullott színes levelek halmán,
elmúlik lassan a nyár.
Még jólesik arcunknak
a délutáni napfény simogatása,
még sétálhatunk kora este a szigeten,
még ihatunk egy pohár bort a teraszon,
még itt az "indián nyár"
édes fanyar ízével, ezer színével,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levelei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél
egy halk, romantikus melódiát,
forró csókod ízét

Hozzád bújni oly jó énnekem,
nincs is ennél jobb már semmisem.
Két karod, ha féltőn átölel, kedvesem,
mennyországba repülsz te énvelem.
Hozzád bújnék most is, édesem,
esőre áll az idő, úgy nézem,
csókolnám a fáradt két szemed,
simogatnám dolgos két kezed,
jöjj, szeress,
jöjj, ölelj,
ne késlekedj!
Szalad az idő,

Őszi szél borzolta fák tövén,
megbújik a hajnali fény,
harmat csillog a fű hegyén,
lassan felkúszik az árnyék.
Ébred a nap sugara,
a kies tájat beragyogja,
felszárítja a harmat könnyeit,
mindenkit jókedvre derít.
Ó, te drága napsugár,
szereteted ontod már
szeptembernek derekán.
Puhán, lágyan arcunkat simogatod,

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak a hullámok,
szállnak a hófehér vitorlások,
vijjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban,
jönnek az őszi frontok,
s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,

Nem szólsz egy szót sem,
mégis érzem.
Szemed írisze
mindent elmond nékem.
Két karod kitárod,
ölelésem várod.
Én édes szerelmem.
Két karod kitárod,
ölekésem várod.
Én édes szerelmem.

Nélküled is van élet, azt hittem,
de én bevallom, nagyot tévedtem!
Szívem megszakad naponta százszor,
rájöttem, nem bírom elviselni a hiányod.
Minden ész érv hiába,
szívem fájdalmában ordít az éjszakába,
a hold sajnálkozva néz le rám,
vigasztalni ő sem tud már.
Nélküled fáj az élet minden perce,

Nyílik a rózsa,
hol a gondozója?
Várja a boldogságot éjjel-nappal,
vele hálna azon nyomban.
Szíve dobban egyre jobban.
Égő piros rózsája kinyilt,
harmatcseppek rajta,
s Te idd a szerelem isteni nedűjét,
mely a mennyekbe visz.
Oly jó repülni,
az egybeolvadást átélni,
sikoltva szorítani a kéj adta mámorító csodát,

Még érezni délben bőrünkön
a nyár vad égő lángnyelveit,
de a hajnalok, s az esték
egyre hűvővebbek már.
A fák levelei felöltik
színpompás őszi ruhájukat,
s varázslatos színekkel
díszítik a szeptemberi tájat.
A platánfák hatalmas törzsén
szalad fel egy fürge mókus,
vidáman nézi, ahogy a napsugár

Zokog a lelkem,
úgy hiányzol nekem,
a szívem érted kiált,
üzenetem hozzád szállt.
Én kedvesem,
én szerelmesem,
a szív szól,
hogy jöjj, szeress,
és légy velem,
te is élvezd
az együtt töltött éjeket!
Egy éjszaka,
a szív szava,
ha lángol a vágy,
mondd, mire vársz,
hisz most élsz,
boldog most légy,

Száll a gondolat messzire,
gondolunk valakire,
aki szívünknek kedves,
kiért a vágyunk eleped.
Jönnek a fázós hajnalok,
a ködös reggelek,
a magányos esték,
a vágyálmokkal teli éjszakák.
Egyre jobban hiányzik a kedves,
kiért a szívünk eleped.
Harmatos fűszál a reszkető hajnali fényben,

Engedd,
hogy szeresselek,
ha a vágy szava hív,
tied legyek.
Engedd,
hogy szeresselek,
ne told el simogató kezem.
Engedd,
hogy szeresselek,
ölelj, csókolj kedvesem.
Engedd,
hogy szeresselek,
hisz ég még a láng
a szívünkben.
Engedd,
hogy szeresselek
az évek oly sokat jelentenek.
Engedd,