Kint fúj a viharos szél,
tépi a fákról a megsárgult leveleket,
bentről a meleg szobából nézem 
a lassan szitáló esőcseppeket.
Késő ősz van, így november vége felé haladva,
még egy hét és itt van advent első vasárnapja.
Szalad az idő,
nemrég még szedtük a szőlőt, az almát, a szilvát
és a sok finomság most a kamrában már a télre vár.

Bár a remény gyenge szárnya repülni még nem képes,
szíve sóhaját a kalitkába zárt madárnak
a szél viszi  messzire, talán eljut a címzetthez.
Döbbenetes, mire képes a szív, ha így szeret,
átível a hegyeken át,
mert akadályt a szerelem nem ismer.
Szerelemért mindenre képes,
hogy övé legyen szép kedvese.

Haldokló hattyúlelkem némán magába zárta fájdalmát,
ne lássa senki vérző szívem fájdalmát.
Elveszett reményeim sokasága űzi megtaposott lelkem
pillangószárnyon repülő álmait.
Hittem a messzeségnek, a szép szavaknak,
melyek oly bódítóan hatottak,
mégis én aggódtam a múltért, a jelenért s a jövőért.
Tudhattam volna, hiszékeny a  gyermeklelkem 

Az éjszaka csendje rám borult,
s míg az égen millió csillag tekint le rám,
én  kisszobámban álmatlanul hallgatom
az éjszaka csodás hangjait.
A kertemben száz tücsök zenél,
s én hallgatom,  mit a természet 
a hegedű húrjain szívhez szólóan 
eljátszik nekem.
A fájdalom, mely életem része oly rég,
nem szűnik meg, velem él.

Egy kis nosztalgia, egy régi álom,
mely szívemben tűzként lángol.
Gyere csak, álmodozzunk
a boldogság vadregényes, rózsaillatú kertjéről,
mert ha elillan az álom, 
a valóság csendje megdermeszti lelkünket.
A hegedű húrján még zeng a dal,
mely szívünkre hat, boldogságot ad.
Ha elnémul a hegedű, lelkünk elmenekül,
nincs, mi enyhet ad.

Nézem  a sok száz csillagot az égen.
Kereslek kedvesem köztük téged.
Rád gondolok egyedül az éjszakában,
merre járhatsz, miért nem vagy nálam?
Hosszú az út, mit eddig megtettünk,
nehéz élet van már mimögöttünk.
Megszenvedtünk mindenért,
amit a sorsunk ránk mért.
Visszük terhünket, amíg bírjuk,
amíg egy ütemre ver a szívünk.

Csodaszépet álmodtam az éjjel,
szaladtunk együtt a virágos réten.
Magadhoz öleltél kedvesem, lágyan,
boldogabb ember nem volt nálam.
Beszívtuk a virágok bódító illatát,
néztük az ég bíborrá váló hajnalát.
Szerettek és szerettem!
Boldogok voltunk mind a ketten.
Sajnos, reggelre véget ért az álom,
azóta a helyem sehol sem találom.

Én úgy gondolom, 
a becsület és a hűség 
két nagyon fontos dolog.

Oly világban élünk,
hogy a becsület szó
már semmit sem ér,
az ember hiába remél.

Ahol csak lehet, átverik az embert,
az adott szó a mai szótárban
nem szerepel.

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol minden ember boldog 
és nincs többé háború!
Hol boldog leszel,
és a szomorúság
már nem látszik a két szemedben.

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol boldog lehetsz,
ami már nem csak egy álom.

Rajzolok neked egy új világot,
hol minden ember szabad és boldog 
ezen a világon.

Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
aranyhaja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett,
s rögtön fellángolt a szívemben a tűz,
hisz a szerelem nem bűn.

Újra itt a hajnal, mely bíborköntösét ránk teríti,
és egy szebb, reményekkel teli nappalt hoz el nekünk.
A hajnali csend még itt jár körülöttünk,
és megnyugtató, szép reményt ígér a mának.

A hajnali nap első sugara  az augusztusi nyár 
megszelídült gyermeke.
Már nem forró, inkább hűvösnek mondanám,
de jól esik ez a hajnali simogató szellő.

A krizantémok sokszínű szirmai 
fejüket büszkén tartva köszöntik
a temetők esti csendjét.
Halottaink emlékére
virágdíszbe öltöztetett temetők
borostyánindáival átszőtt sírjai fölött
imádkozunk.

Értünk ragyog sok száz csillag az égen.
Értünk világít a tejút már oly régen.
Értünk szól az éjjeli imádság.
Értünk csordogál a tiszta vízű forrás.
Értünk száll a madárdal hajnaltájt.
Értünk nyílik a sok virág a réten.
Értünk zeng a mennyekben a csodás ének.
Értünk szól az Isten áldása,
mely örök szerelmünk záloga.

Augusztus  közepe van és még tűz a nap ránk,
de az esték hűvösek már.
A természet így érzékelteti, 
nemsokára itt az ősz.
Hullanak a megsárgult levelek,
és beérett a sok ízletes gyümölcs,
mely télre eltéve  majd a nyarat juttatja eszünkbe.
A szőlő fehér és rubinpiros termése,
mint igazgyöngyök egy csodás nő nyakán,

Álmodtam egy szebb jövőt,
melyben mindig béke, csend
és nyugalom van,
de nincs benne könny,
szenvedés és fájdalom.
Ahol minden édes és nem keserű.

Álmodtam egy szebb jövőt,
ahol béke van, és soha többé nem lesz háború.
Ahol nem bánt ember embert,
még szavakkal sem.
Legyen szép szó, amely 
minden szívhez egyformán szól.

Voltam én is szép, ifjú leány,
ki önfeledten táncolt szerelmes párja oldalán
és boldog volt,
szíve szárnyalt, mint a kolibri
a mézédes virágok szirmai körül.
Voltam dolgozó nő,
boldog ANYA,
aki gyermekét nevelte a jóra.
De aztán jött a szenvedés, a kín,
s megjártam a poklok poklát.
Jártam a fény kapujában,

Őszi, fáradt nap sugara simogatja arcomat,
dédunokám mosolya ad vidám napot ma.
Két szép szeme, ha ránk nevet,
nálunk boldogabb senki nem lehet.
Kis legényke , kis Levente,
életünknek reménysége,
öröm nekünk terád nézni,
ifjú korunk megidézni.
Nőjj nagyra Te piciny csoda,
életednek boldogság legyen az otthona,

Vártam, úgy vártam,
hogy újra sétálj velem,
Otthon, ahol élünk,
az erdő vár, hisz ő van értünk.
Színt vált a fű, a fa, a virág,
az őszi erdő száz színével minket vár.
"Itt születtem én ezen a tájon"
a boldogságomra is itt vágyom.
Oly jó most is sétálni veled,
érezni ma is a szerelmed.
Ez az otthonunk,