Gondolatban
nálad járok,
gondolatban
hozzád vágyok!
Gondolatban
veled hálok,
gondolatban
két karodba bújok!
Gondolatban
forrón csókol a szám,
gondolatban
nem maradsz adósom ám!
Gondolatban
oly boldog vagyok,
gondolatban
a nap ránk ragyog!
Gondolatban
örökre miénk a boldogság,

Tiszafa ágára rigó szállt,
karácsony második napja is eljött már!
Dalol a rigó vidáman,
mellette a kicsi párja,
ki az életét vele járja!
Fészke itt van a tiszafán,
elesége így bőséges ám!
Nem lett idén sem fehér karácsonyunk,
pedig bizony nagyon erre vágytunk.
Hamar eltelt ez az év is,
gyermekeink oly gyorsan felnőnek,

Szikrát szór a csillagszóró,
csilingel a csengő,
gyermekdal száll a légben, zengő!
Karácsony ünnepét várja
kicsi és nagy,
boldogságtól az arcuk
felragyog majd!
Szeretet legnagyobb ajándék,
mit adhatunk,
hát bőven mindenkinek adjunk!

2025. december 12.

TM

Oly gyorsan futnak fölöttünk az évek,
szívünk még szeretne pár boldog évet!
Fájdalom, hogy egyre fogyunk,
pár baráttól idén is búcsúztunk!
Fájdalmunk határtalan,
elvesztésük pótolhatatlan!
A régi barátok nagyon hiányoznak,
remélem, föntről ők minket látnak!
Megöregedtünk és ez a tény,
már megkopott a régi fény!

Elfáradt a nap
sugara nem melegít -
fénye pislákol

November vége
esős napok érkeznek -
jön a hideg tél

2025. november 18.

TM

Ülök egy hófehér habos felhő szélén,
az ég peremén, és lenézek a földre,
könnyem hullik és Ti lent
esőként érzitek, ugye!
Forr a világ, nincs egység,
a háború mindig tart még,
és ki tudja, véget mikor ér?
Ember az embert miért bántja,
magát erősebbnek, okosabbnak miért tartja?
Békét szeretne a legtöbb ember,

Nélküled nem olyan a napfelkelte,
hiányzik a kezed simogató melege.
Nélküled nem olyan szép a világ,
ha nem vagy velem, nem illatozik a virág!
Nélküled üresek a nappalok,
oly árva és elhagyott vagyok.
Nélküled szomorú a naplemente,
fájó, hogy egyedül ér a holdtölte.
Nélküled oly sivár, fájdalmas az este,

Őszi erdő közepén egy öreg árva pad vár,
hogy rajta megpihenjen egy szerelmes pár.
Alatta csodás avarszőnyeg csillog
az őszi napsütésben,
fölötte bárányfelhők szaladnak a kék égen.
Kedves kis tavon ragyog a fák árnyéka,
egy kis béka kuruttyolva ugrik a vízbe vissza.
Madár dalol a kopaszodó fa ágán,
szitakötő megpihen a csipkebokor szárán.

Gyere, kedvesem,
tárd ki a szíved kapuját nekem!
Gyengéden ölelj át és hagyd,
hogy érezzem a szíved dobbanását!
Hunyd le a szemed és hagyd,
hogy szeresselek!
Gyere, kedvesem,
oly jó így veled,
a csend beszél jobban,
és szívünk egy ütemre dobban!
Ugye érzed, szeretni mily jó,
ha van, aki viszontszeret és odaadó!

Őszi szél borzolta fák,
fáradt már a napsugár!
A hordókban érik már új bor,
kóstolgatni oly jó,
teli már az éléskamra
finom befőttekkel,
alma, körte, meggy és cseresznye,
mind-mind benne az üvegekben,
s ránk mosolyognak csendben!
Égő piros a galagonya,
a dombok alját ő uralja,
bokrok alján sok-sok gomba,

temető csendje
krizantémokon könnyek -
hideg sírkövek

emlékezünk most
imáinkat suttogjuk -
nagy a veszteség

nehéz a szívünk
gyertyák sárga lángja ég -
sírva búcsúzunk

2025. október 31.

TM

Csendes a temető,
mécsesek lángját enyhe szellő simogatja!
Krizantémok hófehér szirmait a napsugár csókolja,
s mi halkan mormoljuk imáinkat, fejünk lehajtva!
Könnyünk hull és emlékezünk, szeretteink itt vannak velünk!
Csend van, egy-egy száraz levelet fúj le a gyenge szél,
és egy galamb egy elhagyott sírra száll le épp!

Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz édesíti a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt reszkető szívemben!