szo 11/04/23
Kovácsné Lívia
Mohón csókolnám a szádat,
kívánom,
hogy érezzem újra a vágyad!
Kívánom,
hogy bennem éledj újra,
hogy érezzelek újra és újra.
Boldogságra vágytunk mind a ketten,
és ezt megéltük együtt már édesen,
és miénk volt a végtelen!
Erre vágyom azóta minden percben,
átélni veled a lehetetlent,
a gyönyör legfelsőbb fokát,
|
szo 11/04/23
Kovácsné Lívia
Őszi szél borzolja a hajamat szét,
langyos a napsugár,
már nem forró a lég.
Jönnek az őszi viharok,
hűvösek már a hajnalok.
Az ősz varázslatos színeiben gyönyörködhetünk,
olyan, mint mikor vöröset, sárgát, barnát összekevertünk.
Már érezzük az őszi szél hűvös leheletét,
az eső áztatta fák levelei hullanak,
|
p 11/03/23
Kovácsné Lívia
Szél viszi messzire az én sóhajom,
veled szeretnék boldog lenni,
ez az óhajom.
Szellő szárnyán üzenem tenéked,
rád várok, kedvesem,
ugye érzed?
Jöjj hozzám,
siess drágám,
ne várjalak hiába,
repüljük a szellő szárnyán
egy csodálatos világba.
2023. november 3.
|
p 11/03/23
Kovácsné Lívia
Álmodtam egy csodálatos, szép világot,
hol a réteken mindenki szedhet csodaszép virágot.
Ahol nincs fájdalom, bánat,
ahol beteljesülnek a vágyak,
és senki senkinek nem árthat.
Álmodtam egy csodaszép világot,
ahol mindig mosolygós arcokat látok,
öröm legyen az arcokon,
friss, tiszta levegő tóduljon be az ablakon.
|
cs 11/02/23
Kovácsné Lívia
Ülök az itthoni csendben,
a csonkig égett gyertyákat elmerengve nézem,
és elhunyt drága szeretteimre emlékezem.
Ők már oly messze vannak tőlem,
de az emlékük itt él ma is velem.
A gyertya most értük égett,
hisz míg éltek, szívük engem féltett,
nem felejtem el őket soha,
ha velem lehetnének, de jó volna!
Tudom, vigyáztok rám fentről is,
|
sze 11/01/23
Kovácsné Lívia
Mindenhol téged várlak,
kereslek, kutatlak én,
elvetélt könnyeim szobámban
gurulnak szerteszét.
Fájdalmas néma üvöltésem senki,
de senki sem hallja,
bennragadt a sikoly mélyen
a torkomban.
Ugye nem volt minden hiába,
szívem a válaszodat oly nagyon várja.
Álmaimba menekülök,
hol végre meglellek,
|
sze 11/01/23
Kovácsné Lívia
Kereslek kedvesem az éj sötétjében s az égen,
én megtaláltalak a halvány holdsugárban,
mely az ablakomon beosont,
és mint a tollpihe, oly puhán átkarolt.
Átkarolt, hozzám bújt, suttogott,
s én behunyt szemmel,
vágyaimmal harcolva éreztem kezed bársonyát,
szíved dobbanását.
Úgy éreztem, velem vagy ezen az éjszakán,
hogy nem álmodom,
|
k 10/31/23
Kovácsné Lívia
Temetői csendben halkan lépdelek,
száraz faág a talpam alatt megreccsen.
Krizantém csokrom
Édesanyám sírjára hozom.
Hideg márványváza, melybe virágom teszem,
imára kulcsolva kezem,
némán könnyezem.
Hiányzol jó anyám énnekem, míg élek,
úgy érzem, velem vagy, így nem félek.
Gyertyák égnek, könnyeim hullanak,
|
k 10/31/23
Kovácsné Lívia
Szívemet
vasmarokkal tépi az élet,
szorítja erősen,
olyan, mint egy rám rótt ítélet.
Nincs menekvés, hiába már minden,
szívem elvérzik csendesen.
Úgy érzem, megcsalt a remény,
az élet velem kőkemény.
Vágyálom nekem a boldogság,
egy percre velem volt,
de gyorsan tovaszállt.
Szívemben oly nagy a fájdalom,
|
h 10/30/23
Kovácsné Lívia
Gyere, ölelj át,
csendesen, némán,
nem kell a beszéd,
a sok ámító szó,
mely semmire nem való.
Ölelj, szoríts magadhoz,
érezzem a szíved lüktetését,
és lássam a szemedben
a vágyad ébredését.
Ne szólj, csókolj,
mézédes csókoddal
oltsd el szerelemre ittas,
végtelen szomjamat,
ne alkudj meg a múltbéli sorsoddal.
|
h 10/30/23
Kovácsné Lívia
Vágyódom kedvesem,
ó, miért is?
Tátong a hiányod,
látni még az űrből is.
Szeretni szeretnélek,
ó, miért is?
Ki tudja,
Ámor csalfa nyila eltalált engem is.
Vágyom érintésed,
ó, miért is?
Testem, lelkem beleremeg a gondolattól is.
Szerelem, szenvedés,
ó miért is?
Kín és tüzes szenvedély,
|
szo 10/28/23
Kovácsné Lívia
Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor,
szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám
a hófehér krizantém ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem,
az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égieg,
|
cs 10/26/23
Kovácsné Lívia
Gomolygó szürke és fekete felhők
poharából kicsordult az esővíz,
permetként hintve be a szomjas tájat.
Itt az ősz,
mely káprázatos színeivel ad a tájnak
egy csodálatos, különleges bájat.
Az ősz vörösbarna eső áztatta avarján
megcsillan a sok apró gyöngyházfényű esőcsepp,
mely tovább gurulva apró,
majd nagyobb tócsákban összegyűlve
|
sze 10/25/23
Kovácsné Lívia
Szerelem tengerében veled oly jó volt elmerülni,
mindent, ami fájt,
ami bántott, azt jó volt elfeledni.
Szeretni pőrén, meztelen,
ahogy az Isten minket megteremtett,
oly tisztán, mint a templomi oltár,
a hófehér liliomcsokor tanú rá.
Ültünk a templomban, fogtad a kezem,
ezt soha, soha el nem felejtem.
|
k 10/24/23
Kovácsné Lívia
Ó, vágytam én is oly sok szép csodára,
csókot adni szerelmem ajkára.
Eltelt sok év örömmel,
odaadó szeretettel, fájdalommal, bánattal.
Fáj már mindenem, a lábam régen
nem engedelmeskedik nekem,
ó, ha szárnyam lehetne,
de jó lenne, elrepülhetnék messzire.
Fáj az ízület, sajog a kéz,
egy hagymát összevágni mily nehéz.
|
k 10/24/23
Kovácsné Lívia
Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág,
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van az ősz, mi érezzük már.
Hull alá az áztató, hideg eső,
sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.
|
h 10/23/23
Kovácsné Lívia
Ködös az este,
s a megnyúlt árnyak átkarolták reszkető testem,
egy villanás az égen, és egy csillag földre hullt.
Mosolyod nem láthatom,
a köd nem engedi látnom,
így a szívem vergődik tovább
a múlt szorításában,
mely lassan megfojt.
Nincs kiút, az árnyak győznek,
jön a sötét, elhalványulnak a csillagfények.
|
h 10/23/23
Kovácsné Lívia
Átölel újra az éj,
a puha végtelenség,
millió csillag vigyázza álmaim,
elvetélt vágyaim.
Kint sír az ég,
s az éjszaka megnyúlt árnyai kísértenek,
körülöttem lebegnek.
Felhőknek könnyei hullanak,
a fák törzsén csillognak,
hófehér gyöngyökként gurulnak szerteszét,
könnycseppjein csillog a fény.
Dörög az ég,
|
p 10/20/23
Kovácsné Lívia
Én már nyugdíjas vagyok,
teszek, veszek, mosogatok,
sütök, főzök,
horgolok, kötök,
örülök, ha hozzám jöttök.
Festegetek, verset írok,
persze, amit egészséggel bírok.
Dédunokáknak mesélek,
figyelnek is rám éberen.
Csillog a szemük énrám,
boldogabb nincs nálam senki talán.
A virágaimat is szeretem gondozni, nyesni,
|
p 10/20/23
Kovácsné Lívia
Poros falon lóg egy üres képkeret,
jobb sorsot képzelt el szegény keret.
Pókháló szövevénye veszi körül,
aminek ő nem nagyon örül.
Üres már a régi ház,
hol ő is jobb sorsot kapott tán.
Ő volt akkor régen a fő helyen,
benne az ifjú pár ragyogott a fényben.
Mindenki megnézte, ki megfordult a háznál,
dicsérték a pár csodás mosolyát.
|