Forró nyári este,
szívem
a szívedet kereste.
Messziről egy halk dallamot
hoz a lágy esti szél,
ez a dal, kedvesem, most rólad mesél.
Oly szép volt a pillanat,
bár féltem,
hogy elillanhat.
Amikor szemed csillogását megláttam,
tudtam,
hogy erre a percre vártam.
Megbabonázott a tekinteted,
örökre szívembe égetted!

Kéklő csoda
a búzatábla szélén
mosolyog a fénylő napsugárra.
Búzavirág, oly gyönyörű,
cakkos szirma kék,
mint a júliusi ég.
Öröm nézni, ahogy a nap sugara
a szirmait simogatja,
karcsú virágszára táncol
a szél dallamára.
Levélkéin katicabogár pihen,
és vígan kortyolja a hajnali harmat
levélnyélbe elbújt édes cseppjeit!

Drága kis dédunokánk, Levente,
ma van születésed napja,
eljött a családod,
hogy felköszöntsön,
és boldog mosolyodat lássa!
Két éves lettél Levente ma,
téged ünnepel családunk apraja és nagyja.
Szüleid, nagyszüleid,
három dédimamid,
egy dédipapid és rokonok,
barátok mind örömmel köszönt,
ékesszóval, ajándékkal téged üdvözöl!

Mikor lágyan átölel a csendes nyári est,
szívemben csodálatos álomképet fest.
Álmodom egy gyönyörű zép világról,
álmodom,
hol nincs szenvedés és nincs fájdalom.
Ahol a szeretet és a megbecsülés a legfontosabb érzés,
és ehhez nem fér semmi kétség,
hisz szeretetnél nincs,
és nem is lesz soha szebb érzés!
Álmodom,

Faluvégén villanypózna,
gólyapár a fészkét oda rakta.
Kikelt a tojásból már a két kis gólya,
mamájuk őket a széltől is óvja!
Tűz a nyári nap reájuk,
gólyamama szettárt szárnnyal vigyáz rájuk!
Fiókáit mindentől félti, óvja,
szárnyaival betakarja.
Ennivalóval bőven ellátja,
ebédre ürge és béka van tálalva.

Ha a hajnal az ágyad szélén ülve ér,
könnyed özöne hullik,
s te nem tudod, miért.
Nézed a reggel ébredését,
a felhők mögött nyújtózkodó napsugár első fényét.
Már megint nem aludtam semmit,
tudom, itt a front,
vagy jön és a fájdalmaimon nem enyhít, hanem ront.
Ilyenkor érzékeny vagyok,
egy fájdalmas gondolat, és már sírok,

Olyan jó lenne,
ha fognád a kezem,
ha itt lennél velem.
Boldog lennék veled,
megtennék mindent neked.
Olyan jó volna,
ha a két karod ölelne,
ha a szemem a szemedbe nézhetne.
Meglátnám a vágyad benne,
mert a szem a lélek tükre.
Olyan jó lenne,
ha szívem dobbanását szíved érezné,
ha soha nem feledné.

Nyári zápor,
Te éltető csoda,
felfrissíted a tájat, és nem vagy hozzánk,
mint a nyári vihar, oly mostoha!
Nyári zápor,
örül neked fű, fa, virág,
te lemosod rólunk az út porát,
megtisztul körülötted a világ,
olyan lesz, mint a templomi oltár,
oly tiszta hófehér.
Nyári zápor,
arcomon futnak le

Ablakomban kinyíltak a muskátlik,
a csodálatos színeit örömmel nézi mindenki!
Muskátli virága, te oly csodás, te szép,
olyan, mint egy gyönyörű festmény.
Muskátli virága piros, cirmos, rózsaszín,
bordó és téglapiros,
minden szín oly varázslatos.
Sokáig viruljatok muskátli virágok,
a szívemnek hozzátok el
az örök boldogságot!

Emlékszel még,
mikor a kezem a kezedhez ért,
egy villámcsapás a testünkön szaladt szét!
Emlékszel még,
felettünk kék volt az ég,
s a szívem gyorsabban vert, ez tény.
Emlékszel még,
szemünkben megcsillant a fény,
ez adott új reményt!
Emlékszel még,
oly jó volt érezni, hogy izzik a lég,
s miénk lesz a messzeség.

Elmondanám,
de nem lehet,
tiltja ezt az etikett!
Hogy mondjam el,
amit nem lehet,
hogy miért nem ülsz itt mellettem?
Miért nem fogod a két kezem?
Nem válaszol rá senki sem.
Homályos szemmel
nézem a könyvedet,
szememből egy könnycsepp rápereg,
hiányzol kedvesem!
Elmondanám,
de nem lehet,

Hortenziák,
hófehér hortenziák,
melyek ott díszítették a szülői ház udvarát.
A szülői ház,
ahol élt apám s anyám,
oly szép emlék ma már!
Anyám keze ápolta gyönyörű hortenziák
csodálatos virágaikat mind hálával ontották.
Mindenki dicsérte, csodálta,
jó anyám boldogságára!
Ó, mennyi szép emlék,
mely szívemben él,

Megfáradt testem megnyugvást vár,
vérző szívem téged, mondd, hol talál!
Álmaimban menekülve,
életem, mint a lepedőm, összegyűrve.
Izzadságcseppek a homlokomról
könnyemmel keveredve,
lassan gördülnek le ziháló keblemre!
Éjféltájt talán elalszom,
ha nem tör rám a légszomj!
Hajnalra eltűnik az álom,

Kertemben nyílnak a vörös,
a fehér, a rózsaszín
és a sárga rózsák,
csodás illatukat a nyári szellő messzire viszi már.
Hajnali harmat csillog a rózsák szirmán,
s mint megannyi kis gyöngyszem,
gurulnak le a szirmokról némán.
Hajladozva táncolnak, ahogy a szél lágyan
játszik egy halk melódiát a bokrok ágain,

Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít, szíveket felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja
káka levél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,

Süt a januári nap,
csilingel az eresz alatt a jégcsap,
cinke röppen ágról ágra,
száll szegényke fáról fára,
magot keres éhes kis begyébe,
felröppen a tiszafa tetejébe.
A tiszafa édes eleséggel várta,
a kis cinkének így tele lett
a begye mára,
öröm lett ma az élete,
holnap is eljön estebédre.

Megjött az éjszaka,
fekete köpenyét terítve a világra,
a hold is csillagok nélkül tekint le a tájra!
Sötétbe borult a város, a falu,
az égen villámok cikáznak,
az égiek harcolnak
vad viharral,
villámlással,
hatalmas esővel,
égzengéssel,
jégveréssel!
Reszket, ki él
mindenki fél!

Karjaidba vágyom szüntelen kedvesem,
betelni veled nem tudtam sohasem.
Vágyom újra és újra,
hogy tarts ölelő két karodban.
Vágyom a csókod ízét, mely oly édes,
vágyom a két szemedből áradó izzó szenvedélyt,
a puha érintést,
a templomi szentélyt.
Érezni szeretném öled felforrósódó,
tapintható vágyát,