Még süt a nap,
de már hűvösek az esték
és a hajnalok.
Várom,
hogy eljössz hozzám egy ködös napon,
hogy újra szálljak veled szabadon.
Szerelemtől ittas bódulatban,
oly boldogan,
átlépve a tér és idő végtelen határát,
hol többé nincs akadály.
Várok oly hűen,
mint galamb a párját,
ki mindig vele együtt tárja szét

Szép gyermekkor,
vidám élet,
de jó is volt akkor élnem.
Nem volt semmire se gondom,
pedig volt min gondolkodnom.
A homokba oly sokszor rajzoltam,
a pajtásaim ámuldoztak rajtam.
Bogáncsból építettünk házat,
benne apró bútorokkal,
evvel játszottunk a unokatesókkal!
Közel volt az erdő hozzánk,
mi boldogan fára másztunk,

Akarod, vagy nem?
Szeretsz, vagy nem?
Kellek, vagy nem?
Megannyi kérdés,
mire jó lenne egy igaz,
őszinte felelet.
Kell, hogy érezd,
s ne csak kérdezd,
mondd el nekem,
mit jelent neked
ez a régóta tartó szerelem.
Én elmondom, kedvesem,
mit jelent nekem.
Sistergő vulkánból kitörő lávaként fortyogó,

Eljött hát idén is az október, 
csodálatos, simogató, napfényes a reggel.
Szép napok jöttek,
ölel a napsugár,
oly jó így élvezni még a nap aranyló, éltető sugarát.
Kis hazánknak szép tájain megérett
a sok-sok gyümölcs, szőlő,
lesz bőven jó pálinka, és lesz a szőlőből majd a finom nedű.
Ne késlekedj, drága barátom, igyunk egy kupicát,

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem.
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban hallanom.
Fáj a szív, mely érted dobban,

Már hiába sírok, ordítok, nem hallja senki,
gyűrött lepedőm izzadságcseppjei
az éjszakai vergődésemnek tanúi.
A fájdalom, mely egyre tépi testemet,
lelkemet, nem szűnik.
Hol a lélek beteg, a test is az lesz,
örök érvényű igazság ez.
Test és lélek egy egész,
ha az egyik beteg, a másik is elvész.
Nincs kiút, nincs, ki ad vigasztalást,

Oly elvadult ez a világ,
nem számít, ki vagy, a sárba vág.
Lehetsz te költő, festő, író vagy bármi más,
van, hogy kialvatlan a szemed,
s a hajad kóc,
az életed színpadán így is te vagy a bohóc!
Mit hagytál magad után e földi létben?
Jut-e neked valamilyen érdem,
vagy eltűnsz a semmiben, mint oly sokan,

Itt van már az augusztus,
fenn az égen egy felhő sincs,
égetve süt a nap perzselő sugara
a sárgán izzó búzatáblára.
Kis hazánknak csodás földjén
megérett a búza.
Ring a búzakalász a nyári szélben,
táncot jár a pipacs és a búzavirág
a tábla szélében.
Kecsesen ring a pipacs tűzpiros szoknyája,
ahogy táncol a kékszirmú búzavirággal.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered, és az égből éltető
esőcseppeket permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van, visszafordíthatatlanul itt az ősz,
öregszünk mi is,

Átölellek puhán, féltőn,
mint az éjszaka felhői
a feljövő holdnak fényét.
Veled vagyok, vigyázok rád,
féltőn hozzád bújok,
érezd, hogy a szívem dobban
oly hevesen érted.
Vigyáznak ránk az éjszaka fényei,
álmunk nem zavarja senki.
Aludj kedvesem,
édes álmot álmodj,
hogy reggel az őszi nap
boldognak lásson.

Szívemben úrrá lett a fájdalom,
miért nem tudok segíteni annak,
akinek szüksége lenne rá oly nagyon!
Gonosz és kíméletlen ez a világ,
szegény embereknek
a megélhetése is gond már.
Szeretnék segíteni,
de nem tudok,
pedig a szívem vérzik érte
oly nagyon.
Éheznek,
hisz a nyugdíj oly kevés,
beosztani nagyon nehéz.

Borzongva, remegve fázik a lélek,
szívemben reszket a vérem,
mégis remélve élek.
Hideg, őszi eső kopog a rideg bádogtetőn,
akire várok oly rég egyszer, talán újra eljön.
Lassan lehullik az utolsó levél is a fákról,
avarszőnyeget fúj az őszi szél a bokrok aljáról.
Itt a hideg, szívem vacog,
kedvesem, ölelj át,

Hiányzol minden percben,
de benne vagy minden levegővételemben,
ha vállamat simogatja a lágy őszi szél,
tudom, velem vagy,
érzem, rólad mesél.
Hiányzol reggel, délben, este és éjjelente.
Szívem neked adtam már örökre,
kérlek, szeresd, ne tedd tönkre!
Hiányzik a kedves szavad, a mosolyod,
a simogató, ölelő két karod,

Beleégtél a szívembe, 
feledni én nem tudlak,
míg az égen a bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni neked már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén
az esővíz cseppje ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Nappal mosoly az arcomon,
ne lássa senki, mi a szívemnek fáj nagyon.
Éjjel zokogok érted,
mert nehéz nélküled.
Szeretnélek,
de nem lehet,
az életem tovább így nehezen mehet.
A messzeségbe veszett minden reményem,
tudom, hiába zokogok, nincs esélyem.
Volt egy villanás boldogság veled,
mely örökre bennem ég,

Csodálatos öröm ért minket,
megszületett Hanna, Katarina,
a másodok dédunoka!
Köszönjük drága Roland unokánk,
hogy megérhettük ezt a csodát.
Boldogságunk határtalan,
nekünk ő a legszebb baba.
Szülei büszkén ölelik,
ő biz a szemükfénye nekik.
Nőjj nagyra, Te piciny leány,
rajongva nézünk Terád.
Szép szemed, ha ránk nevet,

Őszi fák csupasz ágaival játszik a koraesti szél,
lassan lehullik minden levél.
Színes avarból a fák alá szőnyeget borít az őszi, süvítő szél.
Reggelre vár idő és tér,
amíg dideregve a nap,
a hideg hajnalokon szépen, lassan felkél.
Álmosan szárítja fel a hajnali harmatot
a gyöngyfüzérekként csillogó pókhálók

Telihold világít fényesen a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül a szunnyadni készülő időben és térben.
Világít a telihold az égen,
mindig visszatér, mert ez az ő útja oly rég,
de hisz rajta kívül világít még sok kis bíbor bogárka, apró lény,
örül ennek a virágzó repkény,
mert odacsalogatja a fény a bogarak hadát,