Szívemben zakatol,
lüktet a vér,
nehezen bírja e gyors áramlást
a koszorúér!
Imám száll az égre fel,
segíts engem meg,
édes Istenem!
Oly kevéske e földi lét,
egy perc, és véget ér!
E porhüvely, melybe lelkem bezártad,
repülni szeretne,
repülni utánad.
Mint két szerelmes gerlepár,
akik szerelem ittasan ma

Megfakult árnyak sokasága
üldöz éjjelente szüntelen,
ha nem ölelsz át kedvesem gyöngéden!
A fájdalom testemet darabokra tépi szét,
mégis, ha veled vagyok
minden olyan szép.
Lelkem izzó tüze még ég,
minden percben szépet remél,
ugye, te is érzed, ha érintem a kezed!
Majd ha eltűnik fejünk fölül a sötét,
vészjósló árnyak serege,

Múlik a nap, nap után,
múlik az éjszaka, éjszaka után!
A körforgás meg nem áll,
mióta világ a világ!
Fúj a márciusi szél,
elfújja álmaim lidércét,
s a reggel még szép napot ígér.
Nyíló virágok illata száll,
oly friss, oly üde,
mint a rügyet bontó fák hegyén
a hajnali harmat első cseppje.
A tavasz már itt van köztünk,

Szívemben reszket a magány,
kitörni onnan oly régen vágy.
A fájdalom, mely elkisér, ragaszkodik
hozzám mindenképp, pedig jó lenne pár
fájdalommentes tél, tavasz
vagy nyár.
Hiába minden,
testem nem szabadul,
lelkemben ádáz csata dúl,
s majd, ha véget ér e földi út,
lelkem is felszabadul!
Elszáll egy szebb világba,

Millió gondolat kavarog bennem,
mi lenne helyes,
mit kéne tennem!
A fájdalom, mely oly régóta velem tart
utamon,
nem hagy el, pedig úgy érzem, már-már
untatom!
Összeszorított szívvel tűröm a fájdalmat,
hiszem, hogy életem még valami széppel
kápótolhat!
Szívem még tűri a fájdalmakat,
és reméli,

Angyalként szálltál a földre, kedvesem,
s én azonnal beléd szerettem!
Szerelmem, én rád oly sokat vártam,
s oly sokszor a szívemet neked kitártam!
Mikor végre eljöttél,
rohantam karodba,
s te magadhoz öleltél!
Testünk aranyszálként fonódott össze,
szerelmünk így lett beteljesülve!
Én édes szerelmem, vágyunk nem szűnik

Tavaszi szél játszik a barackfa illatos,
halványrózsaszín virágainak törékeny szirmaival.
Virágszirmok sokasága, mint télen a hópihék, szállnak,
s a tavaszi szellővel egy csodálatos keringőt járnak!
Így táncoltál bele a életembe
egy tavaszi napon,
s a múzsám lettél egy szivárvány színekben
pompázó délutánon!
Bár plátói e szerelem,

Lassan elmúlik a tél,
kertek alatt a természet új életre kél.
Madárcsicsergés ébreszt már hajnalban,
ég pírja féltőn öleli a természetet karjába,
s reggelre felragyog a nap első sugara,
fényével a tájat átkarolja.
Ébred a táj,
nyílik a sok szinpompás tavaszi virág,
illatuk a tavaszi széllel messze száll.
Itt tavasz, nincs visszaút,

Álmodom,
egy csodálatos szép mesét álmodom,
hogy kedvesem, téged ölel
a két karom.
Álmodom,
hogy újra az enyém vagy
egy illatos hajnalon.
Lila akác bódító illata száll,
s a szívem a szívedre
újra és újra rátalalál.
Forró csókod ég a számon,
testemen a vágy tüze táncol,
ez a mámoros hajnal magáévá tesz,

Úgy szeretlek,
mint eddig senki mást,
minden este érted mondok imát!
Szeretlek,
mint méhecskék a mézet,
mint a napsugár a virágzó rétet.
Mint a fűszál a hajnali harmatcsepp üdítő ízét!
Szeretlek,
mint senki mást,
mint a szélben táncoló lepke a szerelme csillámporát!
Szeretem
a hozzám szóló szavaid
minden sorát,

Gyere, bújj kedvesem mellém,
ölelj át lágyan, puhán,
és forró csókoddal
csókold a szám.
Gyere, bújj kedvesem hozzám,
húzz magadhoz szorosan,
hogy érezd, ölemben izzik a vágy,
és reszketve téged vár.
Gyere, bújj kedvesem hozzám,
szíved a szívemen megpihenve
érezze hevesen lángoló szerelmemet!
Gyere, bújj kedvesem hozzám,

Kopogtat az este jó éjszakát kívánva,
csillagos köpenyét terítve a világra.
Aludjon mindenki szépeket álmodva,
feledje el baját, járjon egy szebb világba'.
Éjjeli vándor a hold az égen,
sok mindent látott már életében,
csillagok százai veszik őt körbe,
nyugalmat, békességet hintve az öreg földre.
Csendesen szunnyad a világ,

Szeretem,
ha lágyan, puhán magadhoz húzol
és átölelsz.
Szeretem,
ha csókoddal halmozod el a
szomjas szám.
Szeretem,
amikor simogatod vágytól izzó testemet,
s érzem lüktető szerelmed.
Szeretem szemedben a csillogó fényt,
mely reményt ad nekem.
Szeretem a huncut mosolyod,
melytől szinte elolvadok.
Szeretem,

Lángokban elégett szívem hamvait
viszi a szél, kedvesem, feléd,
nem tudom, érzed-e a fájdalom bús dallamát,
amely neked rólam mond mesét.
Vágyakozó szívem érted
a szerelem lángjában ég hamuvá nap mint nap,
hiába a vágy, ha a gonosz élet minket cserben hagy,
és a test semmit nem kap!
Reszketve várom a holnapot, kedvesem,

Hóvirág,
hóvirág,
harmatcsepp a szirmán,
oly törékeny,
oly édes,
szívemnek oly kedves!
Harmatcsepp csillog
hófehér, porcelán szirmán,
felszárítja a februári napsugár!
Ő a tavasz hírnöke,
hó alól is kikukucskál
hófehér kelyhe!
Szépsége mindig elvarázsol,
szívemben szeretet lángol!
Oly kecses,

A költő az aki leírja versbe szedve szíve bánatát,
legszebb gondolatát,
szerelmes lángolását!
A költő megfogalmazza azt,
amit más is érez,
s ha olvasod, te magad is
újra érzed, átéled!
Költő szívét, lelkét
az olvasónak nyújtja át,
egy-egy versével te is
az égbe szállsz!
A költő ír,
mert írnia kell,

Én édesem, ha jössz felém,
szerelmesen átkarollak én.
Forró csókod ízét érzem,
ölelésed felkavarja vérem.
Érzelemmel teli forró ölelésedben elveszek,
szíved dobbanása jelt ad reszkető szívemnek.
A boldogság honába
repülünk mi ketten,
szerelmünk
már semmitől meg nem retten.
A gyöngédséged nagyon szeretem,

Úgy érzem magam, mint akit
mozsárban összetörtek,
testem minden része fáj,
mozdulni is alig tudok már.
Lelkem zokogva kiált,
sokáig nem bírom,
legyőz ez a fájdalom.
Vérnyomásom ingadozik,
hol fent, hol lent,
követni már nem lehet.
Dübörög, majd kiugrik helyéről a szívem,
ez a téli meleg nem kell nekem.