Szél fúj, esik az eső,
tél van még, didergő.
Havat kérünk,
az kell nékünk.
Eső esik könyörtelen,
reggelre jeges lesz minden,
aztán jön egy melegfront,
nem akartuk,
de ránk ront.
Tocsogunk a sárban,
pedig szánkózni kéne januárban.
Jön még a február,
téli hónap ő is már,
talán ő hoz havat és hideget,

Lehunyom a szemem,
és én ébren is álmodom!
Boldogságot, szerelmet,
és sok vidám napot.
Feledjük el bús napokat,
a fájdalomtól átvirrasztott éjszakáinkat.

Mindegy,
hogy nő vagy,
vagy férfi,
a szerelem egyszer mindet utoléri.
Nem számít a kor sem,
fiatal, vagy idős,
ha Ámor nyila utoléri,
na kérem, az ütős!
Menekülni úgy sem tudsz előle,
hát szeress,
hogy szerethessenek!
Mert ha utolér a végzet,
s Ámor nyila szíveden üt aprócska sebet,
Te már nem leszel önmagad,

Szívem érted fáj
paplanom betakar már
kérlek, bújj hozzám

Valahol az éjszakában
dobban egy szív, válaszra várva.
Vágya dobban egyre jobban,
égő teste reszket okkal.
Szívében szerelem tüze ég,
teste szerelmet remél.
Lassan pirkad az ég,
az éjnek nincs vége még.
Reménye él!

2024. január 9.

Hófehér a táj
a légben hópihe száll
szívem érted fáj

Kezem a kezedbe tettem,
nem szóltál semmit, csak néztél csendesen.
Egy apró szorítás, mit kezemen éreztem,
s örökre összeforrt szíveddel a szívem.
Nem kellett szólni, éreztük legbelül,
s Ámor angyala súgta, már nem vagyok egyedül.
Boldogság költözött a kettőnk szívébe,
szavak nélkül is tudtuk,
így maradunk örökre.

Közeleg megint az éjfél,
de hiába,
álom nem jön a szememre,
így verseket olvasok kedvemre.
Imádkozom,
ó, világ,
érted is szól az esti imám.
Mint két bodzabokor az út szélén,
gyökerünk egymásba kapaszkodva,
ágaink jócskán megtépázva
nézzük a felettünk elrohanó időt.
Már mindent elmondtunk,

Testem lángban ég
rád vágyok angyalom én
mindenem tiéd

2024. január 4.

Illatod emlék
szívembe beleégve
felejthetetlen

2024. január 4.

Maradj meg nekem,
ne veszejts el engem,
mert megreped a szívem,
nélküled elveszem,
én édes kedvesem!
Nekem csak Te vagy,
kérlek, csókolj, ölelj,
szeress vadul, szenvedéllyel,
s akkor a remény nem hagy el.
Rég életem része vagy.
Szeretni téged oly jó.
Puha-pihe érintésed,
mikor kezed simítja testem rejtett zugát,

Féltelek,
maradj itt énvelem,
nélküled elveszem,
megszűnik az életem.
Féltelek,
ragyogjon rám a két szemed,
neked adom mindenem.
Te vagy a végzetem.
Féltelek,
mindened szeretem,
légy boldog énvelem,
szeretlek, kedvesem.
Féltelek,
fogd a két kezem,
gyengéden ölelj át engem,

Szélcsavarta fák ölén
új esztendő reggelén,
reszketve suttog a repkény,
s újra éled a remény.
Sír, visít, tombol az északi szél
januárnak reggelén.
Rázza a vihar a fákat,
s ez olyan, mint egy vad tangó,
magával ragadó.
Még tombol a tél,
nincs vége még,
de kell a hó,
a puha, hófehér takaró,

Eltelt egy újabb év,
már nem vonz az ifjonti hév!
Volt jó és rossz,
öröm és fájdalom,
de elmúlt,
s panaszra már nincs okom.
Két tündéri dédunokát tarthatok
ölemben,
átkarolva őket féltő szeretetben.
Csillogó szemükben ott van a jövő,
övéké már a jövendő!
Kicsiny lábuk tipeg-topog,
egyre gyorsabban fut.

Csodaszép pillangószárnyon jön éjjel a vágy,
lehelet finoman a kezemre száll,
meglebegteti színpompás szárnyát,
rám nézett, és csodára várt!
Kint esik az eső,
a véget nem érő,
kopogva földet ér,
mint ezernyi könnycsepp
gurul szerteszét.
Messze a csoda még,
pedig rá várok oly rég.
Már megérintett a gyönyör mámora,

Ha jön az éj,
mellém bújik a remény,
hozzád simul kedvesem a lélek,
ébrednek szép remények,
s én lángolva égek,
érted létezek,
érted élek!
Ha jön a hajnal,
virradattal,
oszlik a sötét,
dereng az ég,
ó, mennyire vágyom rád
még és még.
Ébredezik a szív,
reszketve téged hív,
nevedet kiáltja az égre,

Eltűntek a fényes csillagok,
szürke lett az ég,
elszáll lassan az éj,
az ég alján a hajnal dereng,
s eltűnik a sötétség!
Esik az eső, ködfátyolt borít a tájra,
körbeölel mindent a felszálló pára.
Nehéz a lég, tüdő levegőt kér,
vajon ma ez a nap számunkra mit ígér?
Fáj a test, nyúz a csúz,
krákog a torok, győz a kór!

Csak egy kicsit szeress,
de ne legyen vége soha.
Csak egy kicsit szeress,
míg élek, hozzám
ne légy mostoha.
Csak egy kicsit szeress,
mint az anyaföld az esőcseppet,
ne ejtsen szemem több
könnycseppet.
Csak egy kicsit szeress,
mint méhecske a virág nektárját,
melyből méz lesz,
s élvezzük csodáját.