Ha egyszer keresnél, vajon merre néznél?
A hegyek fölött talán rám is lelnél?
Az aranyfelhők mögött, hol elpihen az ég,
egy hangtalan sóhajban ott lennék-e még?
Vajon felismernél a csillagok között,
hol az éj sötét hajába ezer fény költözött?
Egy kósza fénysugárban, mely szívedhez simul,
vagy egy régi dallamban, mely a lelkedig rohan?
|
Ha egyszer majd nem leszek, mondd, miben maradok?
Egy csillag halk fényében vajon ott ragyogok?
Egy esti szellő szárnyán, mely arcodhoz simul,
vagy egy régi dallamban, mely szívedig vonul?
|
Hát akkor, férfiak, ma ünnepeljetek!
Legyen ma könnyebb minden lépésetek.
Kapjatok mosolyt, ölelést, álmot,
s valakit, aki szebbé teszi a világot!
Mert vannak ám köztetek igazi csodák,
kiknek szavában otthonra lel a világ.
Kik nem félnek gyengédnek, embernek lenni,
s tudnak egy női lelket szívből szeretni.
|
Azt hiszem, a halál már régen ismer engem. Túl sokszor találkoztunk ahhoz, hogy idegenként nézzünk egymásra. Én mégis minden alkalommal úgy érzem, mintha először látnám.
|
Van nekem egy saját csillagom, valahol a végtelen kozmoszban. Egy apró, különös világ, amely csak az enyém. Én teremtettem magamnak, a lelkem legeldugottabb zugában. Az enyém minden fényével, minden árnyékával, minden kavargó érzésével. Ez az én kis birodalmam, ahová bármikor hazatérhetek, és ahol még az univerzum is úgy forog, ahogyan én akarom.
|
Ma csak szerettem volna kilépni a mindennapokból, és egy kicsit eggyé válni mindazzal, ami körülvesz. A köd hangtalanul ereszkedett alá, mintha az ég valami régi, elfelejtett titkot szeretne elrejteni a földi világ elől. Minden elmosódott körülöttem. A házak, a fák, az utak, még az idő is elveszítette a határait.
|
Ma nem történt semmi.
Vagy talán minden megtörtént,
csak rossz sorrendben.
A csend nem szólt,
így a hallgatás nem válaszolt,
én pedig valahol,
két gondolat között
magamat adom.
|
Sokáig azt hittem, hogy az ember csak akkor indul el igazán, ha tudja, hová érkezik. Aztán egyszer megjelent előttem egy folyó, és én minden térkép, minden biztos kapaszkodó nélkül vízre tettem a lelkemet.
|
Levi és Léna békésen játszanak a szőnyegen. Legalábbis én még abban a hitben vagyok, hogy békésen, amikor egyszer csak megtörténik a katasztrófa. Levi véletlenül hozzáér Léna lábához. Nem rúgta meg, nem lökte fel, még csak meg sem mozdította különösebben. Egyszerűen hozzáért.
|
Van egy különös fájdalom abban, amikor az ember nem valaki mást veszít el, hanem saját magát. Amikor egyszer csak ráébred, hogy már nem tudja, mikor nevetett utoljára igazán, mikor tett valamit pusztán azért, mert jólesett, mikor engedte meg magának, hogy ne legyen tekintettel senkire, csak a saját lelkére. Nem egyik napról a másikra tűntem el.
|
Van egy hely, valahol a világegyetem peremén, ahol nem járnak órák, nem sürget senki, és a csendnek is van saját dallama. Én csak Csendországnak hívom. Egy apró, kékesfehér csillag ez, amelyet nem találni meg egyetlen csillagtérképen sem. Nem szerepel a NASA nyilvántartásában, nem lehet rá jegyet váltani, és még a Google sem tudja, merre keresse.
|
Elköltözöm a Földről. Nem végleg, csak egy kis időre. Nem szólok senkinek, nem hagyok búcsúleveleket, nem csapom be magam mögött az ajtót. Egyszerűen csak fogom magam, és elindulok valahová, ahol nem érnek utol a földi zajok, ahol nem kell megfejtenem az embereket, és ahol végre nem vár tőlem senki semmit.
|
Volt egyszer egy lélek, aki azt hitte, már minden ajtót bezárt magában. Nem azért, mert nem maradt benne szeretet, hanem mert megtanulta, hogy vannak érzések, amelyeknek jobb, ha nem ad otthont. Gondosan őrizte a kulcsokat, a régi sebeket pedig olyan mélyre rejtette, hogy idővel már maga is elfelejtette, hol vannak.
|
Nem is tudom, hányszor jutottál már eszembe az elmúlt közel húsz esztendőben. Hányszor gondolkodtam el azon, vajon merre jársz, mi történik veled, hogyan alakult az életed, és vajon boldog vagy-e. Sokszor szerettem volna csak úgy Rád írni, megkérdezni, hogy vagy, de valahogy mindig elmaradt. Most mégis úgy érzem, szeretném eljuttatni hozzád ezeket a sorokat.
|
Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra az életében, néha megfordul benne a gondolat, milyen lenne, ha egyszer nem előre, hanem visszafelé indulhatna el az időben. Ha nem a jövő felé lépkedne, hanem lassan visszabontaná önmagát. Mindazt, amivé lett, míg végül elérkezne oda, ahol még semmi sem történt meg...
|
Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?
A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.
|
Vannak tárgyak az életemben, amelyek mások számára talán semmit sem jelentenek. Egy régi fénykép, egy kopott bögre, néhány kavics, egy megsárgult papírdarab, vagy egy apróság, amit már rég ki kellett volna dobni, ha nem kötődne hozzá valami, amit a szívem még mindig őriz.
|
Másnap elérkeztek a Felejtés folyójához. A víz sötéten kavargott a sziklák között, és nem vezetett át rajta sem híd, sem palló. A túlparton azonban ott állt egy apró kunyhó, amelynek ablakában egy idős asszony üldögélt.
|
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Üveghegyen innen, az Ezüsterdőn túl, volt egyszer egy csodálatos királyság, amelynek tornyait reggelenként aranyszínű napfény simogatta, éjszakánként pedig a csillagok őrizték. A kastély körül rózsák nyíltak, a kertben pillangók táncoltak, a patak partján pedig apró tündérek mosták a szárnyaikat a harmatcseppekben.
|
Léna ovis hittanra jár, ahol Erzsike néni a napokban Jézus első csodájáról, a kánai menyegzőről mesélt a gyerekeknek. Elmondta nekik, hogyan változtatta Jézus a vizet borrá, majd kiosztotta a feladatot, hogy mindenki színezze ki a történetben szereplő korsót. A gyerekek lelkesen dolgoztak.
|