Az erdő ma reggelre elhallgatott, mintha lélegzet-visszafojtva várta volna egy láthatatlan király érkezését. Nem hullott hó, mégis minden megváltozott, az éjszaka sötétjében a hidegnek ezüstös kedve támadt, s ujjai nyomán zúzmaravirágot hoztak az ágak.

   A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság.

   Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 

   Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.

   A tél már napok óta makacsul kapaszkodott a városba. A fák csupasz ágain dér csillogott, a járdákon pedig apró jégszilánkok ropogtak minden lépés alatt. Mária mégis úgy érezte, mintha valami meleg, puha burok venné körül. Talán a tegnapi tánc miatt — vagy talán azért, mert a születésnapja után még mindig ott vibrált benne az a sok szeretet, amit kapott.

   Január szele ma a hideg mellett elhoz egy nyolc évtizedes sóhajt is, amely a végtelen orosz sztyeppékről fúj egészen ide hazáig. Az idő kerekén ma megállunk ott, ahol a történelem jéggé dermedt, és ahol a magyar katonák hite az utolsó lőszerrel együtt veszett el a hófúvásban.

"Amikor mindent fehér lepel borít, a világ hirtelen lecsendesedik, mert ez a "zuhanó csend" lehetőséget ad a befelé fordulásra és a megnyugvásra."

"Olyan, mint egy hatalmas radír, amely eltünteti a tökéletlenségeket, és tiszta lapot ad a természetnek, s nekünk, az újrakezdéshez."

   Az erdő sűrűjében, ahol a fák néma, zúzmarás óriásokként őrzik most a téli álmot, éreztem, ahogy köztük jártam, hogy a csendnek súlya van. Nem az a fajta némaság ez, ami üres, hanem olyan, mint egy tiszta papírlap, amelyre a természet majd most éppen az első betűit veti. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban éreztem meg őt először.

   Azok a régi telek nem a naptárból lépik át ajtóm küszöbét, hanem a csontig hatoló hidegből és a csodás emlékekből. A hó akkor nekünk nem csapadék volt, hanem a csend vastag, fehér takarója, amely minden zajt és gondot elnyelt. A szalmával kitömött zsák, ez a rozoga trónus, amely megtartotta magában az elmúlt nyár aranyló melegét, várta feladatát.

   Gyakran eszembe jut, ha szüleim történetét megfilmesítenék, igen csak bővelkedne izgalmakban, ám mostani történetem csupán annyiban kapcsolódik a szüleiméhez, hogy nehéz, küzdelmes életük kihatott gyermekkorunkra. Minden fillért meg kellett becsülni. nem igazán tellett játékokra.

   Szilveszter éjjelén, csak mi ketten, a pezsgőspohár és én, néztük egymást, miközben az óra mutatói, mint fáradt vándorok, az éjfél kapujában végre egymásba kapaszkodtak. Ebben a sűrű csendben megszűnt számomra a külvilág, a tüzijátékok távoli dörrenése csak tompa lüktetés maradt a falakon túl, mintha egy óriás szíve dobogna a város alatt.

   A sötét éjszaka leple alatt, ahol a hold sarlója ezüstös fénnyel hasítja át a bársonyos égboltot, állt ő, egy csodás nő. Ruhája, akár a hajnali köd, lágyan omlik köréje, míg tekintete az ég tündöklésére szegeződik. Nem a föld termését gyűjti ma este, hanem kezében fonott kosárral a csillagszüret idejének angyala ő.

   Fekete fenyvesek ágaiból font börtönfalak között állt a Vajda-kastély, ahol a köd soha nem oszlott el teljesen. Az ablakok sötéten meredtek a völgyre, mint egy halott szemei. Odabent a csendet csak az órák ketyegése és a személyzet halk, fojtott suttogása törte meg.
   Mindenki tudta a szabályt, ha a Hold kerekedni kezd, az ajtókat belülről kell reteszelni.

1., Karácsony, egy titkos, porlepte, régi könyvtár, melynek polcai tele vannak életünk történeteivel.

2., Karácsony, egy ősrégi erdő, melyben életünk fái nőttek, s mely annál sűrűbb, minél több szeretet van bennük.

3., Karácsonyfánk az életünk maga, amit éppen az tesz gyönyörűvé és egyedivé, ahogy azt feldíszítjük.

TM

   Karácsony varázsa nem a boltok polcain vagy a tálcán tálalt édességekben lakozik, hanem a levegőben vibráló, érezhető szeretetben, mely a tél legmélyebb óráiban ereszkedik alá.

   A népnyelv a „Bakony oroszlánjaként” emlegette őt, s bár a történelemkönyvek katonaként és kormánybiztosként ismerik, szülőföldemen, a somlói táj lankái között, neve egybeforrt a legendákkal. Noszlopy Gáspár alakja köré fonódik ez a történetem is, ahol a bálok fénye és a föld alatti járatok sötétje találkozik.

   Karácsony a beteljesülés pillanata, amikor a hosszú, sötét adventi várakozás aranyló fénnyé és illatos örömmé válik. Nem egy dátum a naptárban, hanem egy időtlen égi esemény visszatükröződése a földi porban. Ahogy a hideg éjszakában megszületett a remény csillaga, úgy szikrázik fel szívünkben a felismerés, hogy a végtelen a végesbe költözött.