A lány egy szép, nyári délután felült a biciklire, és kényelmesen, mindent megfigyelve maga körül, kitekert a Duna partra. Keresett egy csendes, emberektől kicsit távolabb lévő helyet, gondolkodni, pihenni vágyott, a nap melegét érezni az arcán. Kényelmesen elhelyezkedett a pokrócon, bekente magát naptejjel, becsukta a szemét, és próbálta kizárni a külvilágot.

Ez a történet azért született, mert az unokahúgom unokájának kötelező olvasmány a Pál utcai fiúk.
Az utolsó fejezetet azonban nem hajlandó elolvasni, mert nagyon szomorú a vége.

Február van és nagyon hideg. A városban az éjjel hatalmas hó esett. A fák, a parkban a  padok, a futópálya, minden fehéren csillog. Éva korán ébredt, és az ablakból nézi az ébredező várost. A pékségből friss kenyér illata száll, egyre több a járókelő, mindenki fázósan húzódik sálja melegébe.

   Beszélgettünk. Az öregségről, a barátságról. Ő inkább csak kérdez, szólásra biztat, érdekli a gondolatom, alig szól, de érzem, hogy nagyon figyel rám.
Én csicsergek.

Csodálkozó kék szemekkel tekintett a világba. Az ő kis világába. Minden érdekelte, ami körülötte élt és zajlott. A bogarak, a lepkék, a virágok, az állatok és persze, a kicsi társai. Úgy ötven kisgyerek. Szőkék, barnák, feketék, és volt köztük egy kis vöröshajú is. Őt Petinek hívták. Mindenki mosolygott, amikor ránézett. Fehér bőrén csak úgy virítottak a vörös szeplők.

A nő kíváncsian lépett be az ajtón.
A kicsi lakás előterében állt.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.
Tekintete végigsiklott az előtte feltáruló tárgyakon.
A sarokban az állófogas, rajta egy kék színű esőkabát, egy esernyő, egy kék válltáska, és egy kék pulóver.

   Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallatszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 
Mi lehet ez? 

19 óra 5 perc

  Este volt. Hűvös őszi este. Csak néhányan lézengtek az utcán. Péter komótosan ballagott hazafele. A mai nap számára nagyon nehéz volt. Tárgyalás, tárgyalás hátán. Fáradtságot érzett, figyelme lankadt. Csak arra gondolt, hogy még néhány perc és otthon van. Ott, szemben már látszik a lakás kivilágított ablaka.

Sok éve nem nézett tükörbe, kerülte mosdáskor és fésülködéskor is.
Most eljött az idő, saját maga is megdöbbent ráncai láttán. Haja szorosan hátrafésülve elkötve, szeme alatt sötét karikák, legörbülő szája mellett mély árok.

   Ha varjak keringenek a vár fölött, időjárás lesz, szokta mondani "Persze Pityu". A faluban csak így emlegették, mert szavajárása volt, hogy "persze, persze". Legényember volt, kalapját a szemébe húzta, huncutul nevetett, mikor a szomszéd feleségével beszélgettek a kerítésen keresztül, ami afféle gyepű volt inkább ágakból, apró kövekből rakva.

   Ma az iskola előtti terjedelmes park sétányát beborította egy hatalmas pepita szőnyeg, melyeket a diákok egyenruhája szőtt be, imitt-amott a hatalmas gesztenyefák árnyéka mintákat rajzolt a maradék kavicsos területekre.

- Figyelj rám egy kicsit! - kérte az anyuka fiától, aki teljesen belemerült telefonjába. - Dávid! Nézz ide!
Már készenlétben egy fotóra, próbálta felhívni magára a figyelmet eredménytelenül. Ekkor átült egy másik székre, közelebb Dávidhoz, és halk, de ingerült hangon próbálta visszahozni a valóságba.

Egy kis hevesi faluban laktam akkor. Itt béreltem egy kis házat, itt tudtam nyugodtan írni, alkotni. Csendes volt, nyugodt, el tudtam vonulni a világ zajától.

A folyosón sétálgatott fel-alá, hóna alatt a mankójával. A sétálgatás mondjuk túlzás, mert leginkább csak ugrált egyik lábán. Az orvos azt mondta neki, hogy műtét utáni reggel fel kell kelni bármilyen nehéz is.

Egy előadáson ismerkedtek meg.
Mindketten keresték, amitől több lehet az életük. Ezért jelentkeztek erre a tanfolyamra. A fiú késve érkezett, a lány akkor csak ezt vette észre, hiszen ő mindig, mindenhová pontosan érkezett. A késés bosszantó szokása az embereknek, gondolta, és többé nem figyelt a fiúra.

A gázolás 11 óra harminckor történt, még jóval ebéd előtt, a küküllői vasúti átjáróban. Egy Intercity vonat levágta egy középkorú férfi mindkét lábát. A mentők hamar kiértek és ellátták a vérző férfit, elkötötték a sebeit és hordágyra tették. A balesetet szenvedett férfi többször eszméletét vesztette, de úgy általában jól volt.

Özvegy Gerberáné Széplaki Aranka gondolt egyet, fogta a szatyrát, amit még a volt férjétől kapott egy vásárban, és elindult a piacra. Megvárta szépen a buszt, jött is hamar, és felszállt az első ajtón, ahogy illik. Nem mutatta az igazolványát, hiszen ismerte a sofőrt, és hát látnivaló volt, hogy már jóval nyolcvan fölött jár.

Botrik ott állt, és várta a buszt, közben mindkét kezével a táskáját szorongatta, mert ki tudja, akármelyik pillanatban elvehetik tőle. Jobban féltette mindennél, pedig tudta, hogy már értéktelen, ami abban található. Siető emberek jöttek-mentek a járdán, ügyet sem vetve az ő aggódó pillantásaira. A menetrendet tanulmányozta, még fél óra, még fél óra, dünnyögte magában.