Steve...a Fiú

   Lassan kezdődik a tanév, még egy hét van hátra a szünetből. Igyekszem kihasználni minden percét. Bulizok a haverokkal, járkálok ide is meg oda is. Azt hiszem, hogy a napokban Pestre is felmegyek Rebekához, ahhoz a lányhoz akivel a múltkor találkoztam.

   István egy dunántúli kis faluban Bakonycsernyén született, még az 1900-as évek első felének derekán. Édesanyja egyedül nevelte gyermekeit, nehéz sorsuk volt. Már fiatalon munkát kellett vállalnia. Munkát, - mint a falubeli férfiaknak általában - a közeli bánya nyújtott.

   Egy napon azzal állított be: Mami!- Mami! Megtaláltam! Ő lesz a feleségem! Olyan boldog volt. Arcomat csókolgatta, ölelgetett, szorongatott. Rám ruházta minden szeretetét, amit csak Joannenek adni tudott. Még csak tizenhat éves volt. Bizonyítanom kell! a Maminak a Dedinek, és most már Joannenek is. Jó amerikai magyar vagyok. Maximalista, mint a mami.

      Csakúgy bóklászgattam a kertben, mindig van itt tennivaló, őszbe fordult lassan a nap. Látom, mennyire élnek, újból virulnak rózsáim! Gondoltam, már nincs az a nagy hőség, Papókának viszek egy csokorral. Örülni fog, tudom mennyire szerette a rózsát, sok tövet ültettünk együtt. És lám, most valóságos színkavalkádban pompáznak.

   Tulajdonképpen Bánkot édesanyám apukájának köszönhetem. Iván nagypapa építette fel a Napsugár utcában azt a kis nyaralóházat, mely annyi örömöt szerezett már a családnak és nekem is. Valószínűleg nem ismerném Bánkot, ha ez nem így történik. És milyen hálás vagyok a Nagypapának!

Ha elnézem a mostani helyzetem és a közelmúltban történt dolgaimat, akkor azt hiszem egyértelműen látszik, hogy nem unatkoztam. Sok új dolog történt az életemben.

Életemben először szerelmesnek lenni...
Nem pont így képzeltem...
De hiszem, hogy éppen ettől jó. Hogy ettől lesz később még jobb!
Hogy vele, vagy mással az eldől majd...
Mama! Képzeld, most már tudom, hogy létezik első látásra szerelem!
Hiszen nekem is elég volt egyetlen pillantás, hogy az első szerelmem szárnyra kapjon!

-Milyen szemei vannak már annak a fiúnak? - kérdezi tőlem a barátnőm, miközben állunk a tömegben.
-Gyönyörű, világítóan kékek a  szemei, de hékás!, ő az enyém! - mondom neki nevetve, de annál komolyabban.

   Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.

   Mikor a tiszteletes felébredt, Sándor már az udvart söpörte. Rendes, becsületes szolgálója volt az öreg Sándor, aki már évtizedek óta tartotta rendbe az egyház jószágait és tüsténkedett a parókia körül.

— Vádlott!
— Igenis, nagyságos bíró uram! – állott föl Gyurka a nagytiszteletű bíróság előtt.
— Bűnösnek vallja-e magát?
— Nem én, nagyságos bíró úr.
— De hát a tények.

    Amikor iskolába mentünk mindig megálltunk a ház előtt és megcsodáltuk a hatalmas fekete kutyát. Nagyon szép volt, a fehér folttal a nyakán!  Ritkán ugatott. Bobi nagyon okos volt. Sok mindenre be lett tanítva.

  Az ajtó nyikorgására felriadt, és gyengülő látásával már csak mosódott foltokat látott. Megpróbált lábra állni, de legyengült, hidegtől merev izmai nem engedelmeskedtek. Érezte, hogy felemelik testét a nyári konyha csontkeményre fagyott, döngölt agyagpadlójáról. Jó illatú kéz volt, emlékeztette valamire, ami nagyon rég volt. A kéz meleg takaróba burkolta és gyengéden felemelte.