Az erdőt járom, s a fák most úgy állnak itt a nyár perzselő tenyerében, mint vén öregemberek, kiknek ajkáról már rég elfogyott az utolsó ima is.

   Vannak azok a napok, amelyek ébredésnél még semmit nem jeleznek. A megszokott reggeli rutinok sorozata, robotpilóta üzemmódra végezve. Gondolatok örvénylő tekervénye, ami elvisz a jelenből a jövő felé vetít, vagy akár a múlt egy pillanatképét dobja fel.

   Az ismeretlen énje felébredt, szinte táncot lejtett lelke rezdülésére. Csillagoktól ragyogó égboltot, fényesen világító teliholdat, sűrű, magas fák között halkan suhanó természet szellemeinek mágikus jelenlétét érezte. A hold birodalmában, az éjszakában otthon érezte magát. Látta, ahogyan önmagát tanulja, keresi élete célját, feladatát.

   Mint a céltalanul bolyongó lelkek a túlvilág sekélyes tengerében, olyan érzések viharában ébredt ezen a napon. Csak ült a konyhában szétáradó kávé illatában és nem észlelte a körülötte zajló történéseket. Szeme a nappaliban lévő könyvespolc könyveit fürkészte. A könyvek sokasága közül hirtelen előlépett egy kép.

   Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.

   Felkente a hajára a festéket. Meg akarta mosni a kezét, amikor szembesült azzal, hogy nincsen víz. Ekkor még nem pánikolt. Gondolta, 20 perc alatt bármi megtörténhet. De ahogy az idő szaladt, a pánik is érkezett. Elég nagy sietséggel. Agya lázasan kezdte kidolgozni a tervet. Átszaladt a szomszédba. Ott sincs víz. Remek. Nincsen ásványvíz sem itthon.

   A szavakban, a mondatokban, a történetben, ami a papírra kerül, annak a személynek a gondolatai, érzései kerülnek, aki a sorokat leírta. A benne kavargó, vagy éppen csak felbukkanó, alvó, nyugalmi állapotban lévő, akár másoktól átvett rezgések sokasága. Az adott pillanat érzései, gondolatai.

   Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.

   Furcsa kettős érzés tört rá. A kétség a kérdőjeleket tolta felszínre benne, a bizonyosság mély elfogadást, belső béke magját hintette szét. Valamelyik érzésre hallgatnia kell. De melyikre? Tudta, hogy mindenben kételkedhet, egyedül a kételkedés tényében lehet biztos. Ha gondolkodik, akkor kételkedik, vagyis él, létezik. De mi van akkor, ha mégsem létezik?

   Az eső az erdőt áztatta. Az aljnövényzet egy ideje már nem tudta védeni a talajt, kiszáradás előtt volt. Az éltető vizet mohón szívta magába, gyökereiben tárolni, tovább adni, fellélegezni készült. A vén fák hatalmas lombjai a tűző nap sugaraitól védelmet nyújtanak, de a vízhez nehezebben jutnak.

   A szobor a játszótér felé néző padon volt elhelyezve. Mindennap láthatta az érkező, vagy távozó gyerekeket és szüleiket. Néha vállára szállt néhány galamb, az égből a fején landolt a fekete rigótól származó madárürülék, eső verte a kopott pad deszkáját, vagy a nap tűzött rá teljes erejéből. Mindig új emberek ültek le mellé, ki rövidebb, ki hosszabb időre.

Idézet egy fiók mélyéről előkerült naplóból.

2020. november

   A tenger azon a reggelen nem egyszerűen víz volt, hanem egy végtelenre nyitott szív, amely hangtalanul dobogott a part kövei alatt. Karjai nem kérdeztek, nem mérlegeltek, csak körém simultak, mintha mindig is ismerték volna a bennem rejtőző repedéseket. Minden hullám egy szelíd mondat volt, amelyet a világ a habok nyelvén suttogott.

   A nyári évszak csendesített forró nappalain. Kicsit engedi az embert fellélegezni. De nagyon ne reménykedjen az, aki nem szereti a meleg nappalokat, forró éjszakákat. A hőség még mindig rátelepszik az erkélyek betonjaira, virágládák belsejébe, a fák szomjazó lombjaira. Bebújik az ágyba, ledobja a könnyű takarót, az éj csendjében kéri, ne aludj, meleg van.

   Jó féléve vettem, pedig már régóta szenvedtem a cipekedéstől.
   Gátolt a gondolat, hogy útban leszek vele embereknek, valaki megbotlik benne, ahogyan velem is már számtalanszor előfordult, és hogy nem tudok majd felszállni vele a villamosra, ha jól megpakolom.

   A nap még nem kelt fel, de érezni lehetett, bármely pillanatban izzó pirosságot vetít a szelíden morajló habokra. Az aranyba borult tenger fölött a sirályok hangosan köröztek, üdvözölve a napfényéből kiáramló világosságot. A tengerparton turisták kis csapata csodálta a felkelő nap ébredését. A reggeli kocogásukat végzők már észre sem vették, természetes volt számukra.

Jó reggelt, szép napot kívánok!
Mosolyognak ránk a virágok,
díszei az ablakpárkánynak,
kedvence a családi háznak!

Nyíljatok, nyíljatok
muskátlik, ablakok!
Szívekben, lelkekben
derűt fakasszatok!
Virágotoknak
mindig volt divatja,
nagymama is régen
az ablakba rakta.

2025. június 27.

TM