A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.

   Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.

   Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.

A világ legfényesebb tükrei ők, melybe ha belenézünk, megláthatjuk az élet legtisztább forrását.

   Valahogy túl simán ment minden azon a napon. A munkahely szelíd, csendes, békés volt. Gyanúsan békés. Akkor még örült neki, csak végezte a munkáját, ma időben végez. Az utolsó egy óra volt hátra. Gondolatban már a buszon ült. És ekkor történt a váratlan dolog. A kávéscsésze a konyhaszekrényből a földre zuhant. Az üvegpohár millió darabokra törve robbant szét.

   Azon a napon kezdődött minden. Hajnal volt. A nő nem a kávégép felé indult, a cipősszekrény ajtaját nyitotta ki. Megkereste futócipőjét, már nagyon régen volt, amikor használta. Beledugta a lábát, a fejhallgatót fülére tette és becsapta maga mögött az ajtót. Az ego ébredezni kezdett.

   Emlékezete szerint azon a napon nem történt semmi. Semmilyen változás nem kopogtatott az ajtón, szimplán egy hétköznapi nap volt. A benső mélységében ébredezett lassan nyújtózva, életre kelni készen. Bizonyára régóta érlelődött, a mag el lett vetve, a szürke napok fénnyel etették, a bánat könnyei öntözték, már csak idő kérdése volt ébredése.

   A cica mindent próbált érzékszerveivel befogadni, élvezte az új illatokat, hangokat, a friss levegő erejét. Hamar elszaladtak az órák, meleg volt, kezdett fáradni és éhes lenni. Vissza kell mennie a házhoz. Lassan elindult, amikor emberi léptekre lett figyelmes. Egy férfi, furcsa eszközzel a kezében, közeledett óvatosan, alig lépegetve.

   A cica az ablakban ült. Benti cica volt, soha nem ment ki a biztonságot jelentő lakásból. Itt élte a mindennapjait. Reggel a „szolgája” megetette, friss vizet öntött a tálkába, csacsogott neki valamit a munkahelyéről, de ő csak ásított egy nagyot, jelezvén, nem érdekli ez az unalmas téma. Végre az ember becsukta maga mögött a bejárati ajtót, csend lett a lakásban.

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   Három barátnő utazik a vonaton. Talán már a hatvanas éveikben járnak, kicsit azon is túl. De ezt csak az őket szemlélő gondolja. A figyelem azért fordul feléjük, mert az egyikük elég hangosan fejti ki valamiről a véleményét. Mivel a szem rájuk irányul, érdekes felfedezés részesei lehetünk. Természetesen csak a megfigyelő szerint. A három nő három évszak képviselője.

  Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.

   A nő bevásárolni indult. A táskájában visszaváltható palackok sorakoztak. A bolthoz közeledve, szemében az utcán kéregető sziluettje villant fel. Arcvonások, ruházat részletei nélkül, csak az ember körvonalai. A hang a fejében szinte azonnal megszólalt. Adni kellene valamit neki. A palackokat talán, nem sok az értéke, de mégis több a semminél.

    A hamvasztás után az elhunyt hamvai három kicsike urnába kerültek. A családok saját szertartással szerettek volna elbúcsúzni a távozótól. Az idős házaspár a saját kertjükben, az annyira szeretett banánfa alatt emlékeztek. A banánfa fiatal hajtást nevelt ezen a tavaszon. Átültetésre alkalmas, önálló életre képes.

   A székem karfáján egy darabka égbolt pihen. Ez a kék kötött kardigán számomra nem egy egyszerű ruhadarab, mely gyapjú és csipke, ez egy néma ölelés, amit édesanyám hagyott hátra az idő fagyos ellenszelében. Ahogy ott hever a délutáni fényben, puhasága gyermekkorom biztonságos fészkét idézi fel, ahol a világ zaja még nem talált rést a falakon.

   A távozó lélek itt hagyja földi dolgait. Élete kisebb, nagyobb tárgyait. Emlékek sokaságát rejtő, másoknak semmit nem mondó, évek alatt felhalmozott, életet feltáró, élettelen holmik sokaságát. Az itt maradó némán áll fölöttük. Ismerős, de mégis minden ismeretlenné vált. Felesleges lett. Aki életre keltette, már nincsen itt.

   A tavaszi szél csendben kopogtatott a redőny lécein keresztül. A szélcsengő szelíd hangja békés hangulatot varázsolt a térbe. A madarak köszöntötték a felkelő napot, az éj sötétje búcsút intett. A nő a tengerparton állt, a természet ébredését követte nyomon. Látta a nap aranyszínű tükrözését a víz felszínén, hallotta a partot mosó nyugodt hullámok csobbanását.

  A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.