Amikor az ember eljut egy bizonyos pontra az életében, néha megfordul benne a gondolat, milyen lenne, ha egyszer nem előre, hanem visszafelé indulhatna el az időben. Ha nem a jövő felé lépkedne, hanem lassan visszabontaná önmagát. Mindazt, amivé lett, míg végül elérkezne oda, ahol még semmi sem történt meg...

   Tudod, hogy semmi másról nem tudsz írni most, csak a benned lévő gyászról, veszteségről. Azt is tudod, mennyit segít az írás, hogy leírd, kiírd, azokat az érzéseket, amelyeket átélsz, így élve meg a napokat, a gyász folyamatát. Mindenki másképp gyászol, azt mondják. A tovatűnő évek, hónapok, hetek és napok segítenek majd, azt mondják.

    Egyszer útra kelünk majd mindannyian. Nem verik majd félre értünk a harangokat, nem gyúlnak csillagok az égbolt peremén, s talán még a szél sem tudja majd, hogy egy emberrel kevesebb lélegzik a világban. Csak az idő áll meg egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra, aztán továbbindul, mint folyó a partján felejtett kavicsok mellett.

   Egy apró lélek története, aki már akkor nagyon vágyott az életre, amikor még senki sem tudott róla.

   Már minden tennivalóm elfogyott, gondoltam, sétálok egyet, így hát lementem a Balatonhoz. Ő egyedül volt, a part melletti padon ült, és a vizet nézte.
   - Jó napot! Leülhetek? - kérdeztem udvariasan.
   - Miért ne, ha van egy kis ideje rám!
Meglepődtem a válaszon, kissé nyersnek találtam, de próbáltam udvarias lenni.

   Amikor közeli hozzátartozót veszít el az ember, akkor átértékeli az életet magában. Az „élet rövid”, hallotta már másoktól, de ezt a rohanó, létfenntartás céljából törtető világot, elég gyakran inkább hosszúnak találja.

   Van egy hely a világon, ahol másként lélegzik még a csend is. Ahol az idő lehalkítja lépteit, s a szél is óvatosabban simogatja a fákat, s ott a lehulló falevelek úgy borulnak a sírokra, mintha a természet aranyló takaróval szeretné betakarni mindazt, amit az élet már nem ölelhet magához.
   Ez a temető.

   Vannak tárgyak az életemben, amelyek mások számára talán semmit sem jelentenek. Egy régi fénykép, egy kopott bögre, néhány kavics, egy megsárgult papírdarab, vagy egy apróság, amit már rég ki kellett volna dobni, ha nem kötődne hozzá valami, amit a szívem még mindig őriz.

    Ülök a lépcsőn, szívom a cigim, s közben azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen csend volt körülöttem? Hát persze. Olyan egyértelmű. Mint utólag mindig minden, ha már rájössz.
   Ha te próbálsz feltűnésmentes maradni a világ előtt, ő sem mutatja meg magát neked. Csak pontosan annyit fed fel magából előtted, amennyit te magadból előtte.

   Nem sokáig leszek már veletek - mondogatta.
   De mindig csak legyintettem, hogy ugyan... Annyira biztos pont az életben, hogy nem létezhet, hogy nincs jelen. Mindig ott volt, bármikor számíthattam rá, de már csak a puszta léte is támogatást nyújtott, akár csak az is, ha rágondoltam.

   Érezted már Te is ezt az édes-savanyú illatot, igaz?
   Mikor az erdőn rozsdás levelek nyújtanak szívednek vigaszt.

   1956. október 23-án a hajnal még álmosan terítette szét szürke kendőjét Budapest felett, ám a város mélyén már ébredezett valami, amit sem falak, sem fegyverek, sem a félelem vasmarka nem tudott többé visszatartani. A történelem toronyórájának harangja megkondult, s Magyarország szívében egy új dobbanás rázta fel a csendet.

   A hegyek között, ahol reggelente a köd úgy ölelte körül a völgyet, mintha óvni akarná a világot az ébredéstől, élt egy lány, Léna. Az ő szíve mindig is jobban szerette a természet szavát, mint az emberekét.

   Réges-rég, amikor az ég még fiatal volt, s a csillagok úgy ragyogtak az éjszakában, mint az univerzum tenyeréből elszórt apró gyöngyszemek, a Nap egy csodás alkonyon meglátta a Holdat. Addig azt hitte, hogy az ő dolga csupán annyi, hogy beragyogja a világot.

   Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt.

   Most már igazán sokáig hallgatott az ég. Olyan némán, mintha elfelejtette volna a föld nevét, mintha a felhők mögött bezárult volna az isteni kegyelem utolsó kapuja is. A Nap könyörtelen aranykalapácsként verte a tájat, s a mezők fáradt tenyérrel kapaszkodtak a porba.

   Vannak emberek, akik után nem egyszerűen emlékek maradnak, hanem egy egész világ, amelyet hiába keresünk később bárhol, sehol sem találunk meg ugyanúgy. Egy világ, amelynek illata, hangja, melege van, amelyben a délutáni fény másképp esik az abroszra. A konyhából kiszűrődő neszeknek jelentősége van, és amelyben még a csend is tud beszélni.

   Amikor belépek az erdő csendjébe, úgy érzem, mintha a világ is lassan levetné magáról a zajok nehéz súlyát, s mezítláb lép mellém a béke. Az ösvények halkan kanyarognak előttem, akár régi mesék elfeledett mondatai, miket csak szívem tud tovább olvasni. Körülöttem fák magasodnak, mint az ég felé nyújtózó, vén bölcsek, kiknek ágaiba évszázadok titkai ringatóznak.