Az idő rozsdamarta sínpárjai között fekszünk, mi ketten, te meg én. Ott, ahol a múlt és a jövő egyetlen, feszült pillanatban fonódik össze. Előttünk a láthatár nem a cél, hanem egy bizonytalan ígéret, amelyet a viharfelhők súlyos, ólomszürke függönye takar el a kíváncsi tekintetek elől.

   Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!

   A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.

   A szerelem nem egyetlen fellángoló gyufa a sötétben, hanem a parázs makacssága, amely még a hamu alatt is őrzi a nap melegét. Olyan, mint egy vékony kötél, amelyet az idő rokkái sodornak, néha megfeszül a viharokban, máskor lazán tekeredik a hétköznapok ujjai köré, de sosem szálazódik szerteszét.

   A Nap kora reggeli szokásos sétáját tette meg éppen, a belváros szűk utcáinak árkai között, belesve itt-ott a szűk udvarokba, gangokra, amikor valami szokatlant vett észre. Fénye most nem verődött vissza az egyik körfolyosó félreeső, mindig kicsit poros ablakából, hanem tárva-nyitva hívogatta befelé.   

   Az éjszaka nem sötétség, hanem egy sűrű, bársonyos szorítás, amelyben a csend lüktetni kezd. Nem szavakra vágyom, hanem arra a fojtott morajlásra, ami torkod mélyén születik, mikor a bőröm bőrödhöz ér, mint amikor a száraz föld találkozik az első viharfelhő súlyával.

   Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.

   A falu szélén, ahol a dombok már a horizontba simulnak, élt egy idős asszony, akit mindenki csak úgy ismert: a Magvető. Nem azért, mert földet művelt - bár szeretett a kertjében matatni -, hanem mert különös szokása volt.

   Jégcsap vagyok egy idegen ház eresze alatt. Itt lógok a világ peremén, egyetlen kristálytiszta, megfagyott gondolatként, amit a decemberi szél lehelt fel a tető szélére. Testem nem más, mint a tegnapi havak megszilárdult könnye, a felhők bánata, mi bennem talált magának szilárd, mozdulatlan formát.

   A tó elcsendesedett, tükre már nem hullámzik, nem felesel a széllel, megkövült ezüstté vált, egy óriási, mozdulatlan ékszerré, amely a föld szívén pihen.

   Létezik az életben egy pillanat, amikor az ég és a föld összeér egyetlen halk szívdobbanásban. Ez a mindenség legszebb titka, az élet hajnala, amely egy törékeny, mégis legyőzhetetlen fénymagból sarjad.

Vajon, mi a lét? Egy szállongó magány,
melyet a szél, e vak kéz, vet elém.
A szív csupán egy szárnyas sóhajtás,
mit a semmi ölel, és nyel el.
Én magam is a levegő hulláma vagyok,
mi átsuhan a csendes falakon.
Az időt nem én mérem, csak a pára
látszik, ahogy elúszik arcomon.
A sorsom lánc, de nincs rajta lakat sehol, se kulcs,

   A téli erdő nem hallgat, csak visszatartja lélegzetét. A zúzmarás ágak fehér csipkekezekként nyúlnak az ég felé, mintha egy néma imádság szavai fagytak volna a levegőbe. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban indul útjára az én szívem, egy apró, lüktető madárként, amely nem ismeri a fagy törvényeit.

   Az erdő mélyén, ahol a csend már nem állapot, hanem egy lélegző elem, ott találkoztam vele. Már tudom, mert a szél megsúgta, Zúzmara király volt a neve. Nem koronával a fején érkezett, hanem a világ teljes elnémításával.

   Az erdő ma reggelre elhallgatott, mintha lélegzet-visszafojtva várta volna egy láthatatlan király érkezését. Nem hullott hó, mégis minden megváltozott, az éjszaka sötétjében a hidegnek ezüstös kedve támadt, s ujjai nyomán zúzmaravirágot hoztak az ágak.

   A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság.

   Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 

   Másnap reggel Mária arra ébredt, hogy valami különös csend ül a házra. Nem az a nyugtalanító, üres csend volt ez, hanem az a fajta, amelyben a levegő is figyel. A konyhában a vízforraló lassan duruzsolt, a fény pedig puhán csorgott végig a falon, mintha valaki ecsettel festette volna oda.