Két szemed az élet, ez a két parányi tükör, amelyben a világ visszfénye megpihen. E két mély kút, mely nem csak a szeretet és érzelmek tükre, hanem a lélek rejtett ösvényeinek térképe is. Mint két ősi csillag, amelyek csendesen őrködnek a végtelen éjszakában, úgy figyelnek ők is, kutatva az idő múló árnyait és a pillanat törékeny szépségét.

   A délutáni csúcsidőben a lánynak sikerült egy üres helyre leülnie, elővette telefonját, végigpörgette az üzeneteit.

   Az élet, ez a csodálatos, mégis néha szeszélyes utazás, nem más, mint egy hatalmas, díszes színház. Minden egyes hajnal egy új felvonás kezdetét jelzi, ahol a függöny lassú emelkedésével belépünk a színpadra. Mi vagyunk a szereplők, akik megkapjuk a forgatókönyvünket, bár sokszor a soraink csak a pillanat hevében születnek meg.

   Az ég istene a földre lenézve, látta a szárazság tűrhetetlenné vált. Lehetne eső, csendes, szántóföldeket lassan áztató, vagy egész napos szitáló, akár napsugarán áttörő, szelíd szivárványt képező.

   Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.

   Amikor egy furcsa álom után kinyitod a szemedet, és eltűnődsz az élet dolgain. A családod, a barátaid, a munkád, elmúlt szerelmek, kapcsolatok, tova tűnő célok, és a megmaradt mindennapok. Tudod, hogy nyár van, süt a nap, mégis leülsz a gép elé, és kiírod magadból azokat az érzéseket, amelyek elborították szívedet, gondolataidat.

   A kis pillangó kíváncsian nézett körül. Egy zöld rét közepén ébredt, könnyű nyári szellő táncolt a fűszálak között. Körülötte a rét lakói már megkezdték életük egy új napját.

Egy falevél lebeg — nem tudja, hogy zuhan, vagy repül. A víz alján fény dereng, de nincsen forrás — csak visszhang.
Egy kulcs hever a porban, ajtó sehol, csak a szél zár valamit belül, amit már nem lehet kinyitni. 
Lépteim nincsenek, mégis haladok, az idő nem múlik el, csak visszabámul rám egy ablakon túl, amit sosem nyitottak ki.

   Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre.

   A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma.

   A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek.

   A vén gesztenyefa felvette tavaszi ruháját. Ágain új levelei vidáman figyelték a virágok fejlődését. Tavasz tündér zöld színnel borította be a fákat, a füvet, a bokrokat. A madarak fészket építettek, a bogarak előbújtak védett helyükről, a természet felébredt.

   A lemenő nap sugarai rózsaszínűre színezték az eget, s közben a tenger, mint egy titokzatos selyemlepel, ölelte a partot. A homokos part puha ölelésében két lélek táncolt, mozdulataik a szél dallamára formálódtak, mint két vándormadár, amelyek egymásra találtak a végtelen égen.

   Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán.

   A vadász lapult egy bokorban, levegőt is alig mert venni.

   Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat.

   Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.