Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket.

   Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.

   A nyár még melegen tombol. Bekúszik a betonfalak közé, átmelegíti az erkélyek ablakait, a redőny résein belopakodó napsugaraitól a parketta felmelegszik, meleg hőt ad le mezítlábas talpadnak. Figyeled erőlködését, és megtörlöd gyöngyöző homlokadat.

   A dzsungel csendje mélyebb volt, mint valaha. A tigris nesztelenül mozgott az aljnövényzetben - izmai hullámoztak, ahogy lassan közeledett a tisztás szélén álló emberhez. Nem támadott. Csak nézte. A sárga szempárban nem volt félelem, sem harag - csak a világ régi törvényeinek csendes tudása.

Gondolataim

   Anyám, Te, aki elindultál a csillagporos úton, melyet a Tejút égi fénye festett. Lábaid alatt nem föld volt, hanem a végtelen égbolt, ahol minden lépéseddel egy csillag gyúlt ki. A szíved meleg, lüktető fénye, mely egykor engem táplált, most a végtelen sötétségében pislákoló fáklyaként vezet másokat.

   A nő egy csokor virágot szorongatott a kezében. A zsúfolt metrón ült, és a körülötte lévő embereket figyelte. Már eldöntötte, hogy valakinek odaadja a csokrot, csak még nem tudta, milyen formában.

   Az első szerelem, akár egy gyengéd tavaszi zápor, amely meztelen szívföldünkre hull, és virágba borítja azt ezernyi színben. Mint napsugár, ami áttöri a borús égboltot, úgy hatolt be lelkembe, elűzve a magány hideg ködét. Puha érintése, mint a frissen sült kenyér illata, betöltötte a levegőt, és minden porcikámban éreztem az élet édes zamatát.

   Gyuszi egyedül élt a szüleitől örökölt házban, a maga módján igyekezett is rendben tartani. Kertjében zöldségek, gyümölcsfák, és az ablakokban, ahogy anyjától megszokta, muskátlik virítottak.

   Már sok tenger morajlott sziklás partjain, és számtalan szél fésülte meg a fák lombjait, mióta először elindultam tőled. Utam során városok zúgó szívverését hallgattam, és pusztaságok néma csendjében vesztettem el önmagam, miközben lelkem egy távoli csillag fényét kereste.

   A képzelet az ablakon szökött ki. Halkan, észrevétlenül surrant ki, maga mögött hagyta a kopott ülőgarnitúrát, a szú ette polcokat, az ócska, foszladozó kabátot, a karcos régi  lemezt a csorba lejátszó tű alatt. Csak félig nézett vissza, és máris messze járt.

     A lány kezével arrébb tolta a szemét eltakaró felhőt. A látvány lenyűgözte. A hó nagy pelyhekben kavargott a néha feltámadó szélben.

   A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

   Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért.

   A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata.

   A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet.