Karácsony a beteljesülés pillanata, amikor a hosszú, sötét adventi várakozás aranyló fénnyé és illatos örömmé válik. Nem egy dátum a naptárban, hanem egy időtlen égi esemény visszatükröződése a földi porban. Ahogy a hideg éjszakában megszületett a remény csillaga, úgy szikrázik fel szívünkben a felismerés, hogy a végtelen a végesbe költözött.

   Mikor eljön karácsony este, a világ ezüstbe öntött álommá válik. Odakint a táj, mint egy hóval hintett krémes torta, hófehér palástot ölt, és a fák ágai üvegkristályos koronákká dermednek a csillagfényben. A csend, amely a hótakarón pihen, nem üres, hanem puha, bársonyos takaró, amely elnyeli az eddig szürke hétköznapok zaját.

   A karácsonyhoz vezető napok vékony, fagyos üveggé válnak, melyen átsejlik az ígéret fénye, de még nem törhető át. A levegő kicsit feszült is a várakozás csendjében. Ez a csend nem a hangok hiánya, hanem a lelkek belső szónoka, mely minden zajt elnémít, hogy hallhassuk az érkezés halk susogását.

   Karácsony estéjén a szeretet csillaga leszáll, és átveszi helyét a rohanó hétköznapok helyett. A fűszeres illatú, gyertyalánggal festett szobák menedékké válnak a kinti fagyos világtól, és a családi asztal körül ülő lelkek egy rejtett, láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze.

   A nő lassan lépett a kavicsos úton. Kabátja gallérját felhajtotta, mintha a köd ellen védekezne, pedig az csak simogatott. Megállt a padnál. Nem ült le azonnal - előbb végignézett a vízen, mintha keresne valamit. Egy régi mondatot, talán egy nevet, amit a Duna elvitt. Leült. A faágak fölé hajoltak, mint öreg kezek, amelyek már nem szorítanak, csak emlékeztetnek.

   A felismerés úgy zuhan rá, mint városra a köd. Mélyen, átláthatatlanul, levegő után kapkodó, tágra nyílt szemekkel ébred tudatára.

   Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.

A szívem egy elfeledett kincsesláda,
mélyen alszik, míg közben a lét morajlása
ráönti ezüst porát, a csendet.
Falán a vágy, mint egy borostyán,
oly szelíden futja be a múlt minden sebét.
S az idő, szövőnőként, az élet
fonalát húzza át a rejtett réseken.
Lelkem folyó, mi két part közt
feszül, egy örökösen sodródó titok.

1. fejezet – A békés mező

   Ez a kis ház fából készült, és számomra egy lelki menedék, ami maga a nyugalom kézzelfogható formája, egy csendes szívverés a rohanó világ éles zajában. A tó tükre az égbolt végtelenjét veszi kölcsön minden naplemente pillanatában, és ahogy a nap aranyujjaival festi meg az alkonyatot, a vizet is lángra lobbantja, mint valami rejtett, hűvös tüzet.

   Belenézek, s nem egy elmosódott, mai arcképet látok, hanem egy messzi, tiszta vizű forrást, amelynek mélyén az idő kavicsai fénylenek. Ez a tükör nem üveg és higany, hanem egy mély fekete tó tükröződő felszíne, amely elnyelte az összes nappalom és éjszakám, minden örömöm és könnyem, s most visszamosolyog rám belőle a múlt.

   A reggeli szürkeség fáradt lelkére szállt. Céltalanul kezdett pakolászni a lakásban. Apró csecsebecsék régen megfakult emlékképeket idéztek. Elkezdte összegyűjteni az ebédlő asztalra azokat a tárgyakat, amelyeket régóta őrizget, porosodnak a polcon. Eldöntötte, ma kidobja őket. Nemsokára az asztal megtelt, az emlékek távolodtak, utoljára törtek felszínre.

   A nap perzselő aranya borítja a tájat, simogatva a száraz, illatos szénát, mely nemrég még zöld tengerként hullámzott a határban. Mintha a föld maga adná át kincsét, felhőként gyűlik a szekérre, melynek elnyűtt kerekei a múlt meséit suttogják. Az ember, letűnt korok árnya, verejtékével öntözi a tájat, mozdulatai monoton ritmussal szövik a levegőbe a kemény munka dallamát.

    „A mai nap egy nehéz nap volt.” Ahogy Micimackó mondaná. A félelem járta át azt a gondolatot, hogy nem bízik az emberekben. A kollégája furcsán viselkedett. Mintha kedvesebb lett volna ma. Beszélt a vicces történetről, ami vele történt. Adott neki egy csokit. Segíteni akarta az ő munkáját. Furcsa. Miért teszi ezt most?

    Az élet csupa ajándék. Reggel kinyitod a szemedet és máris szembesülsz, hogy az univerzum ajándékkal lepett meg. Csodás érzés. Örömödben mosolyogva készíted el a kávédat. Hálás vagy és megköszönöd. A kis hang, ami benned él, érted dolgozik, fejlődésedet követi, segít és súg neked, máris arra biztat, hogy az energiát áramoltatni kell. Adok-kapok.