Így hetvenhárom évesen, lassan, de biztosan, lelassultam. Hatvannyolc után kezdtem érezni, évente kettő, mára pedig, mintha három évet tennék magam mögé.

            A hó napok óta úgy esett, mintha a Jó Isten egyszerre akarná a földre zúdítani az egész évi áldást. A taposott ösvények két oldalán magasra hányták a havat, a Karácsonyt váró emberek. Megerőltető munka volt. Az asszony feltűrte karján a pulóver ujját, s újra nekiveselkedett a lapátolásnak; ne mondják, látszik, hogy nincs férfi a háznál.

1.Péter 1, 2

" Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen "
Áldott karácsonyt kívánok, szeretettel...

Majd ha megkeresed, 
Azt a helyet?
Azt az órát, azt a percet? 
Ahol kivégezted a szenteket? 
Ha már tudod? 
Bűn minden szenvedés? 
De amíg az áldozatokért? 
Könnyet sem ejtesz – 
Nincs jogod éretlen ág!
Pária vagy és futóbolond,
Sajnálhat, de megvet a világ!
Inkább mentél volna Grönland sarkkörére: 

            A semmi és a nincstelenség oszlopai között kifeszített sodrott drótkötélen egy lélek egyensúlyozott. Néztem ingadozó alakját, vállaira és derekára nehéz súlyokat raktak a hétköznapok. Egyre nehezebben tartotta meg az egyensúlyát, már-már félő volt, hogy elnyeli az alatta tátongó megsemmisülés sötét szakadéka.

            Mostanság jómagam nem írok, csak olvasgatom mások írásait. A jó Isten biztosan tudja az okát, miért nem születnek mostanában olyan verseim, prózáim, melyeket annyira nívósnak éreznék, hogy feltehessem őket. …valahogy nem az igaziak, nem adják vissza a gondolat-, a lélek-, és a szív összhangját.

Apóca bácsi, mint mindennap kíváncsian olvasta a meteorológiai előre jelzést.
- Naná, hogy megint felhős és esős időt jósolnak, – mérgelődött fennhangon. Miért is írnának valami kellemes, napos időt – morfondírozott félhangosan magában. 

       Bekopogott hozzánk az ősz. Hideg, erős széllel jött, mert eldöntötte, kisöpör bensőnkből minden régi emléket, minden jót és rosszat.
       

"Fellobbant még egyszer utoljára
A beteljesületlen szerelem lángja.
Mint e két pillangó
Tisztes távolból
Követik egymást, ... ám,
Szárnycsapásuk nem számíthat már."

Igen,...

      Ma igazán éreztem. Már egy ideje folyamatosan érzem, nem vagy velem. Nem vagy itt. Csak a mamát látom, aki néha nevet, néha sír. Hiába nézem őt, akárhogyan: igézve, félve, kíváncsian, próbálom fürkészni arcát, - na mi újság?- nincs felet, nincs válasz. Ma vártam őt a teraszon, de rám sem nézett, észre sem vett. Keserű szájízzel mentem be a lakásba. S nem értem, te miért nem érted?

            Azt hiszem, mindenki életében eljön egy olyan pillanat, amely más, mint a többi. Egy idegen egyszer csak feléje nyúl, megfogja a kezét, és megszorítja azt, vagy csak némán átöleli.

        Nézem a kedvesem, s magamban zsörtölődöm – már megint dolgozik – nem lát, nem hall, csak a könyvek és a jegyzetfüzete létezik.

        Jött az ősz - mert ez volt a dolga -, s ünneplőbe öltöztette a tájat, szemet gyönyörködtető varázslat, mivel betelni gyermekkorom óta sohasem tudtam. Órákat képes voltam sétálni, figyelni ezt a csendes, adakozó szépséget, amiket ezek a hónapok nyújtanak.

    Gyere kedves, lépj kertembe, még senki sem látta, úgy, ahogy Neked megmutatom, nem lesz titok, sem sejtelem, csak te, én és a végtelen.

 Folytatom a naplómat, megírom, hogy mi történt mostanában velem.

   Történt egyszer nem is olyan régen, hogy a telefon csörgése, valahogy másképpen szólalt meg. Ezzel a nappal is egy szokványos hét indult. A napocska vigyorogva kacsintott be a nyitott ablakon át. Nyugalmat és melegséget tükrözött. 

Utazásaink a hegyről Európa