Aznap este Mária nem tudott elaludni. A levél ott feküdt az éjjeliszekrényen, mintha saját fénye lenne. A sorok újra és újra visszhangoztak benne: „A történetünk még nincs befejezve.” 
  A ház csendje lassan mélyült, a kinti utcafények pedig hosszú, rezgő árnyékokat vetettek a falra. Mária lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai sodródjanak. Aztán — mintha csak egy függöny libbent volna meg — a csendben valami változott.
   A szoba hirtelen nem volt már teljesen ugyanaz. A levegőben halvány rózsaillat terjengett, olyan, amilyet évtizedek óta nem érzett. És a fény… a fény mintha melegebb lett volna, mint amit a lámpa adhatott volna.
   Mária lassan felült.
   — Rózsa…? — suttogta, de nem kérdésként, inkább felismerésként.
   A szoba túlsó sarkában egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Nem élesen, nem úgy, mint egy ember, inkább, mint egy emlék, amelynek mégis súlya van. A fényből szőtt alak lassan közelebb lépett, és Mária szíve nem félelemmel, hanem mély, ismerős békével telt meg.
   — Rég találkoztunk — szólt az alak, és a hangja olyan volt, mint a régi táncok zenéje: egyszerre játékos és bölcs.
   — Tudtam, hogy valahogy visszatérsz — felelte Mária. — A leveled…
    — Az csak egy kapu volt — mosolygott Rózsa. — A történetek mindig kapuk. És te kinyitottad.
   Mária ekkor észrevette, hogy a fény, amely Rózsát körülvette, finoman pulzál. Mintha minden lüktetés egy-egy emlék lenne: közös nevetések, régi táncestek, a háború befejeztével a reménykedés, a fiatalság makacs derűje.
   — Miért most jöttél? — kérdezte Mária halkan.
   — Mert most voltál kész meghallani — felelte Rózsa. — A remény nem csak előre mutat. Néha vissza is. A múlt is tud fényt adni, ha hagyjuk.
   A két nő — az egyik hús-vér jelen, a másik fényből szőtt múlt — egymásra nézett. És abban a pillanatban a szoba falai mintha kitágultak volna. A tér megváltozott: egyszerre volt jelen a most és a régen.
   A padló alatt régi parketta recsegett, a falon egy régi táncterem árnyai suhantak át, és Mária úgy érezte, mintha egyszerre lenne 71 éves és 17. A két idősík nem ütközött — összesimult.
   — Rózsa… mit szeretnél, hogy továbbvigyek? — kérdezte.
   — Csak azt, amit mindig is tudtál — felelte a fénylő alak. — Hogy a történetek akkor élnek, ha mesélik őket. Hogy a remény akkor marad, ha továbbadják. És hogy a kapcsolatok nem érnek véget attól, hogy az egyikünk már máshol jár.
   Mária szeme megtelt könnyel, de nem szomorúsággal. Inkább azzal a mély, tiszta meghatottsággal, amely akkor érkezik, amikor az ember rájön: semmi sem vész el igazán.
   — Rózsa… köszönöm.
   — Én köszönöm — felelte az alak. — Hogy emlékeztetsz arra, amit én is majdnem elfelejtettem: ahol élet van, ott remény is van. És te… te mindig éltél. Még akkor is, amikor nehéz volt.
   A fény lassan halványulni kezdett.
   — Most mennem kell — mondta Rózsa. — De ne gondold, hogy eltűnök. A történetünk nem zárul le. Csak új fejezetet kap. Benned.
   Mária még látta, ahogy az alak utolsó rezdülései feloldódnak a levegőben, mint amikor a napfény lassan elolvad a hajnalban. A rózsaillat még egy pillanatig ott lebegett, aztán az is elcsendesedett.
   A szoba újra a régi volt. De Mária tudta: valami végérvényesen megváltozott.
   Másnap reggel, amikor kilépett a kertbe, a hideg levegő friss volt és tiszta. A rózsabokrok még aludtak, de a föld alatt már mocorgott valami. Mária lehajolt, és ujjai végigsimítottak a fagyott talajon.
   — Ébresztő, kis magok — mondta mosolyogva. — Tudom, hogy ott vagytok.
   És ahogy felegyenesedett, a nap első sugara megérintette az arcát. A fény meleg volt, szinte szokatlanul. Mária becsukta a szemét, és érezte, hogy a tegnap esti találkozás nem álom volt. Nem látomás. Hanem egy visszhang — a múltból, amely most már a jelen része.
   A történet nem ért véget. Csak továbbadódott.
   És Mária tudta: amíg ő mesél, addig Rózsa is él.