Magyarerő.hu

A naptár kinyitotta a szemét. Odakint vakitóan fehér volt minden. Az éjjel hatalmas hó esett.

     Az asszony nem hitte el az alig pár perce történteket. Csak ült, mereven maga elé bámulva, mint aki kéri; valaki csípjen már meg! Arcán angyali mosoly áradt szét. A szoba ajtajában a fia megtorpant, soha nem látta még az anyja vonásain ezt az ellágyult, olvadó, áradó fényt.

A naptár még az asztalon állt. Érezte, hogy megfeledkeztek róla. Egy ideje nem lapozta senki, semmit nem írtak a lapjaira. Csendesen teltek a napok, hol világos volt, hol sötét.

(2013.01.12.)
Zajló, múló történelem,
Még fáj, mutatja nekem,
Hősök jönnek emlékezni,
Őket nem lehet feledni.

Szegény nemzet, de sok csatát
Megélt, s vesztette el sok hős fiát!
Tatár, török, labanc, orosz,
Minden háború halált, vért hordoz.

Mikor a nagyszüleim kapuján beléptem,
egy egész más világhoz, szeretetországhoz értem,
ott náluk soha, semmitől sem féltem.

Nagyanyám, mikor meglátott, mindig örült,
szeretete már messziről felém repült.
Mosolyát most is látom, fényesebb, s szebb tőle a világom.

Nagyapám tanítgatott, mindenfélét megmutatott,
sok falusi örök értéket átadott.

Hiányzik nagyon a szó,
a kimondott szó,
a beszélgetés,
az érintés,
a mosolyod,
a biztatásod!
Hiányzol, ha távol vagy,
én itt, te ott,
kint tombol a nagybetűs ÉLET,
szívemben vergődik a lét!
Az életben bármennyit éltél,
mindig túl nagy a tét!
Hiányzik a nyugalom,
a békés együttlét,
a kezed puha érintése,

   Történetünk egy szombati napon kezdődik. Meleg nyári nap van. Egy kicsi város, kicsi család, apró élet pillanata lesz. Az iskolai szünet napjai zajlanak. Az anya a konyhában ebédet készít. Három gyerekről gondoskodik egyedül. Már kettő gyerek iskolás, a kicsi még óvodába jár. Most itt nyaral a húga fia is, a gyerekek az udvaron játszanak.

Megettem kenyerem kétharmadát,
hoztam jó és rossz döntéseket,
hullattam könnyet, vidáman kacagtam,
kaptam simogatást és ütéseket.

Az ember mindig tervezget,
próbál kibogozni kérdéseket,
és a válaszokból magának
felállít egy értékrendet.

Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?

Képkeretet válogattam,
közben titkon Rád gondoltam.
Évikével nézegettük,
rakosgattuk, illesztgettük
képeimhez a keretet.
 - Vajon, melyikben a legszebb?
És mert hasonló ízlésünk,
összeakadt pillantásunk,
a legjobbra rátaláltunk,
jót nevettünk, szívünk örült,
következő képem sorra került.

  Iszonyú, mennyire szalad az idő...
   Nyolc évvel ezelőtt a januárom úgy kezdődött, hogy meghalt az egyetlen barátnőm, sógornőm, Bandik Liliána...  Négy napra rá,  január 4-én meghalt újságíró szervezetünk egyik tagja, - Paulius Normantas - aki Magyarország hírét vitte az egész világon szét. Ő egy litván-magyar származású költő volt, világhírű fotóművész, hegymászó... és egy véletlen folytán a szomszédom is lett, nem csak jó barát.
   Még fel sem ocsúdtam a fájdalom kábulatából, amikor január 10-én kaptam a hírt: Meghalt honlapunk egyik csodája, a felvidéken élő Vajda Laci. Aznap
reggel még írt nekem, aztán kiment a havat ellapátolni, majd bement a fürdőszobába kezet mosni. Összeesett és már nem lehetett segíteni rajta. 

"Nem igaz, hogy vénkorban az ember "többet tud". Csak másképpen emlékezik."

Márai Sándor

TM

Az idővel ne játssz, az nem egy kártyalap,
mit csak előhúzol, ha úgy tartja kedved,
mert míg játszol, az biz kegyetlen halad,
az osztó az élet, s könnyen vesztes maradsz.

A lapok a pakliban mind cinkelve vannak,
és nem te mondod meg, ki lesz a nyerő,
ebbe a játékba már oly sokan belehaltak,
drága barátom, hát ez itt a bökkenő.

Börtönéből szabadulna,
keresi útját a lélek,
de foglya az egónak,
hiába fia az égnek.

Tekintget magasra,
oda vágyik vissza,
hol a születése,
hova emléke hívja.

Amíg várakozik,
bölcsességet tanul,
megérti, mit kapott
végzendő feladatul.