Magyarerő.hu

Ha minden kötél szakad,
s elakad az én szavam,
de akkor is kiáltom,
ez a világ rossz úton halad.
Már nincs hangom,
de rekedten ordítom,
ÉBREDJ VILÁG,
rossz felé haladsz, látom.
Háború zaja dübörög mellettünk.
Az eszünket elvesztettük?
Miért tehetik ezt velünk,
hogy ennyi ártatlan életet elveszíthettünk.

nem láttam mást
csak a felszínt
vízen táncoló könnyű fényeket
nem sejtettem
a mélység mit rejt
féltve őrizted tenger-lelkedet

egy váratlan pillanat
sejtelmes szélt kavart
a hullámzás átlépte a partokat
a magány hirtelen bizalommá vált
és egymáshoz érintett világokat

(Kelet-Nyugat-Észak-Dél szobra
4 Trianon-i szobor)

Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban,
S tettekért egy nemzedék felel,
Szenved egy határtalan elnyomásban!

Lassan ballagott az éjszaka,
fekete batyuval a hátán,
összenevettek a csillagok
a hold ragyogását látván.

Az idő újra megforgatta
nyikorgó, rozsdás kerekét,
eljárta már ennek a napnak
bőven a háromnegyedét.

Apró felhő lopakodott
kis tó fényes tükre fölé,
beleejtve tartott könnyét
a hideg vízcseppek közé.

   Pár mondat erejéig vissza szeretnék menni arra az időszakra, amikor nagyban zajlott a termelőerők tönkretétele és újraosztása.

Ó, édes tavasz, hozd el a fényt, a nap sugarát,
hogy melegítse testünket át.
Ó, mennyire vágyjuk a nap sugarát,
hisz ez a változó idő
a testünket kifárasztotta már.
Kell a fény, a tiszta szikrázó fény.
Múljon el a sötét és a borús szürkeség.
Nyíljon meg a türkizkék ég,
csorduljon az édes méz,

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti a lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja a melengető nap sugarát,
mely elhozza neki a szíve választottját.
Még hó fedi levelét és hófehér szirmát,
de lelkében a szerelem tüze lángol, ég már.
Megolvad a hó,
s életre kél a megfagyott rózsaszál,

Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád.
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának, mondták.
Mégis végig nyargaltad sugárútját,
Tépáztad a fák koronáját.
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt,
Sorsom üldözője lettél!
El-, majd haza fújtál, úgy kergettél.

Legyél te kis virág, 
ki nekem adja illatát.
Legyél napsugár,
ki simogatja arcom bársonyát.
Legyél te a tavaszi szél,
mely dalával felvidít.
Legyél friss patak,
mely a szomjamat oltja.
Legyél üde zöld fű,
melybe leheveredni oly üdítő.
Legyél az égen fodrozódó 
tejszínhabos bárányfelhő,

Minden fának érzékeny lelke van,
ezért szeressük hát az összes fát.
Fába zárva él egy barna lárva,
bebábozódva a sorsát várja.

Jő a tavasz áldott napsütéssel,
rügyek fakadnak a fák ágain.
"Lelkemről álmodsz olykor?
- Azt hiszed."
Belőled újra életre kelek.

Havat hozott a január
régen,
nem ragyogtak csillagok az
égen,
hófelhőket csodáltunk
nappal,
küzdöttünk reggelente a
faggyal.
Szánkó várta a szabad
délutánt,
kint láttuk az első
holdsugárt,
piros arcok és fagyott
kezek,
boldog volt ott minden
gyerek.
Most örültünk a pár centis
hónak,

Félhomályban ülök fény-árnyék között,
Fekete-fehér színek árnyékában,
Mikor egy fény villan a vállam fölött,
Érzem, hogy belőle melegség árad.

Épp mikor az unokámra gondoltam,
Drága kincsem, oly távol vagy már tőlem,
Lelkeddel gondolatom viszonoztad,
És a lelked érintése így ölel.

Betűk halmaza a hófehér papíron,
nyelvünk értékét viszi tovább e lapon.
A magyar nyelv a legszebb a világon,
szókincse színes, csodálatos.
Elődeinkre büszkék vagyunk,
anyanyelvünk a mindenünk.
Sokat változott az évtizedek alatt, 
de szépsége mindig megmaradt.
Bárhol élsz a nagyvilágban, 
ha magyar szó hangzik el,

Pirkad az ég alja,
hajnal hasad vörös lánggal,
szél fúj a határban.
Megkondult a templomunk harangja,
benne van életünk oly sok fájdalma.
Ébred a hajnal, eloson az éj,
magával viszi a csillagos fekete köpenyét.
A fák ágai között dereng a fény,
új nap jő, s  vele új remény.
Vasárnap reggelén kicsit lustán 

Az univerzum csillagkapuja,
a napsugár hintette fényével,
az első szívdobbanás tanúja,
ajtaja kezdetének, végének.

Viharok formálják, egyengetik,
születése ódáját bömbölik,
vizét hurrikánok kevergetik,
vulkánok forró magját köpködik.