Magyarerő.hu

Dal csordul az öreg zongorán,
lelkem dalol, mint szellő a fán,
dalra fakassza, vénülő szívemet,
szememből ereget, fájó könnyeket.

Sok lett a Zeusz
Hazámat villámokkal szórják
Mert még a nép retteg
Alóla a földet is kilopják
Aztán a szikből újra
Jó humuszt teremt
Aztán ha jő az aratás
Máris jön a villámcsapás
És a rettegő nép termését
A gazok betakaríttatják
Magyar vagyok magyar
De magyarok istene
Hol hát a pajzsom

Derűs az arcom
Akkor is ha könnyes a szemem
Ki tudja mitől
Mondhatom bánatomban
Hogy az örömtől
Miért késztetnék más szerényt
Empátiával legyen közös szenvedés
Mert én jókedvemben is sírva fakadok
Elsírni a kegytelen magyar múltakat
Kisírni a megaláztatásokat
Kisírni a kirablásunkat
Kisírni a júdáspénzért árulókat

választ akarok kapni
de kérdezni nem tudok
mert szám sután elnémul
ahogy csak rád gondolok

Aranyban dézsmál a kezed, 
nyelved hamisan énekel,
hízik állandóan bevételed,
szajkózod, hogy te éhezel.
Szavaid csak mételyeznek,
pókhálósak remélt útjaid,
ha jut valami némelyeknek,
koptatod hamis hangszer húrjait.
Aggódsz a népért Nemzetért,
közben ingyen gyűjtesz javakat,
mástól irigyled lélegzetét,

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csupán indultál folyton.

Szürketollú szép hazám
Leszel még színes madár
Ám nem mindig a szépség
Ami éltet s dominál

Mert a mag is szürke
S lásd virágos mezejét
Lásd a földek dús termését
Lám így terem a szürkeség

Magot vegyünk a kezünkbe
Ültessük a saját földbe
Akkor válik majd tarkává
Örömünkre szabadsággá

Kinyitjuk a magyar szívet
Megmutatjuk a világnak
Nincs széttörve viszi vérét
Éltetni a boldog népét

Mutasd magyar a szívedet
Egységben az mily erő
Megedzette azt már ezredév
Szíve honi huni lüktető

Mutasd tárd tenni lángolón
Itt a dobbanás akarat ébredve
Fojtott álmainkból itt a
Virulásért teremtünk javakat

Ging – gong, ging – gong… Zúgnak a harangok,
Az út mentén gyászolnak az emberek, 
Már én is a halottak után ballagok,
Siratok, ki tudja mit? Tán egy nemzetet.

Kóborlok az utcán,  árnyékomba botlok,
mi követ, mint hitetlent a koboldok.
Varázscipőm sincs, sorsom elől elfutni nem tudok.
Ha haragszol, én akkor is mosolygok, 
mert szívembe régen várt derű költözött,
mikor egy apró virágszirom az arcomra hullott.
 

Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres, 
Ember, akkor erre a világra inkább meg se szüless,
Mert ki tudja, jöhet-e vajon a borúra még derű.
 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy nagyon öreg király a lányával, Hajnalkával a kacsalábon forgó aranyvárban.

A céllövöldék mögötti sárban
talán hanyatt fekve egy délelőtt
feltépett tüdővel széles mosollyal
lélegzed ki az életerőt..

Szabadra húzott plüssbilincs
a csuklómon olyan friss vagyok
hasizom verejték ilyesmi
valami villamosra is emlékszem.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

Rég megsárgult papírlapok
bút és örömet rátok írok,
de néha ha-gyötörnek a gondok
kiírom magamból és meg nyugszok.
TIZENHÁROMSZOR
Szeretnék testeddel egybe olvadni,
Szeretném szívedet közelről hallani,
Szeretnék adni valami szépet,
Szeretném ha maradandó legyen léted,
Szeretnék ajkadhoz ajkammal érni,

Bölcsőm szép Hortobágy
Délibábon ring a táj
Mindenütt tündértánc
Henye kunkor fehér lánc

Tárogató édes hangja
Buja ménes vidámsága
A szívemben élő róna
A lelkünknek hírmondója

Magyar ajkon a szív szóljon
A kunhalmok múltján
A szépségről daloljon
Tündérrózsák húrján