h 02/06/23
Kovácsné Lívia
Ha fáj a szív, fáj a test,
csapongva száll a megsebzett lélek,
már nincs erő,
megfagyott az akarat,
hiába hív a szó, ha a láb nem mozdul,
állva marad.
Röppen a fájdalom az agy kitárt kapuján,
a test görcsbe rándul,
felordít az izmok sora,
s összeomlik a liliom illatú vágy,
tudja nincs esélye már.
|
h 02/06/23
Kovácsné Lívia
Ha minden kötél szakad,
s elakad az én szavam,
de akkor is kiáltom,
ez a világ rossz úton halad.
Már nincs hangom,
de rekedten ordítom,
ÉBREDJ VILÁG,
rossz felé haladsz, látom.
Háború zaja dübörög mellettünk.
Az eszünket elvesztettük?
Miért tehetik ezt velünk,
hogy ennyi ártatlan életet elveszíthettünk.
|
nem láttam mást
csak a felszínt
vízen táncoló könnyű fényeket
nem sejtettem
a mélység mit rejt
féltve őrizted tenger-lelkedet
egy váratlan pillanat
sejtelmes szélt kavart
a hullámzás átlépte a partokat
a magány hirtelen bizalommá vált
és egymáshoz érintett világokat
|
h 02/06/23
Dáma Lovag Erdő...
(Kelet-Nyugat-Észak-Dél szobra
4 Trianon-i szobor)
Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban,
S tettekért egy nemzedék felel,
Szenved egy határtalan elnyomásban!
|
Lassan ballagott az éjszaka,
fekete batyuval a hátán,
összenevettek a csillagok
a hold ragyogását látván.
Az idő újra megforgatta
nyikorgó, rozsdás kerekét,
eljárta már ennek a napnak
bőven a háromnegyedét.
Apró felhő lopakodott
kis tó fényes tükre fölé,
beleejtve tartott könnyét
a hideg vízcseppek közé.
|
Pár mondat erejéig vissza szeretnék menni arra az időszakra, amikor nagyban zajlott a termelőerők tönkretétele és újraosztása.
|
v 02/05/23
Kovácsné Lívia
Ó, édes tavasz, hozd el a fényt, a nap sugarát,
hogy melegítse testünket át.
Ó, mennyire vágyjuk a nap sugarát,
hisz ez a változó idő
a testünket kifárasztotta már.
Kell a fény, a tiszta szikrázó fény.
Múljon el a sötét és a borús szürkeség.
Nyíljon meg a türkizkék ég,
csorduljon az édes méz,
|
v 02/05/23
Kovácsné Lívia
Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti a lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja a melengető nap sugarát,
mely elhozza neki a szíve választottját.
Még hó fedi levelét és hófehér szirmát,
de lelkében a szerelem tüze lángol, ég már.
Megolvad a hó,
s életre kél a megfagyott rózsaszál,
|
szo 02/04/23
Dáma Lovag Erdő...
Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád.
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának, mondták.
Mégis végig nyargaltad sugárútját,
Tépáztad a fák koronáját.
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt,
Sorsom üldözője lettél!
El-, majd haza fújtál, úgy kergettél.
|
cs 02/02/23
Kovácsné Lívia
Legyél te kis virág,
ki nekem adja illatát.
Legyél napsugár,
ki simogatja arcom bársonyát.
Legyél te a tavaszi szél,
mely dalával felvidít.
Legyél friss patak,
mely a szomjamat oltja.
Legyél üde zöld fű,
melybe leheveredni oly üdítő.
Legyél az égen fodrozódó
tejszínhabos bárányfelhő,
|
cs 02/02/23
Kovácsné Lívia
Minden fának érzékeny lelke van,
ezért szeressük hát az összes fát.
Fába zárva él egy barna lárva,
bebábozódva a sorsát várja.
Jő a tavasz áldott napsütéssel,
rügyek fakadnak a fák ágain.
"Lelkemről álmodsz olykor?
- Azt hiszed."
Belőled újra életre kelek.
|
Az álmomban már láttalak,
és minden éjjel vártalak,
a rejtelmes erdő mélyén,
lassú patak partja szélén.
Hol néma és mozdulatlan,
nyugalmat ontó ártatlan,
szelíd, szeretek itt lenni,
itt nem rohan el úgy senki.
Van idő kedves mosolyra,
egy nyugtató pillantásra,
|
sze 02/01/23
Dáma Lovag Erdő...
("Szélsőséges!")
Engem szüleim úgy tanítottak
Válaszoljak, ha valamivel vádolnak
Ma van „Magyar Kultúra Napja”
Ezen a napon válaszom megadva:
Láttam a kórusok szívből énekeltek
A magyar táncot hetykén járták a legények
Pörgött a sok szoknya, díszes a színe
|
sze 02/01/23
Dáma Lovag Erdő...
Oly korban élünk,
hol a törtető lelket zabál.
Fényesek a páva tollai,
lopott szóval kiabál.
Oly korban élünk,
hol divat a fény, pompa.
A nyomor, a pusztító halál
két lábon jár.
Nyugdíjas aprópénzt számol,
dolgos éveit feledve gyászol.
Oly korban élünk,
|
Havat hozott a január
régen,
nem ragyogtak csillagok az
égen,
hófelhőket csodáltunk
nappal,
küzdöttünk reggelente a
faggyal.
Szánkó várta a szabad
délutánt,
kint láttuk az első
holdsugárt,
piros arcok és fagyott
kezek,
boldog volt ott minden
gyerek.
Most örültünk a pár centis
hónak,
|
sze 02/01/23
Bíróné Marton V...
Félhomályban ülök fény-árnyék között,
Fekete-fehér színek árnyékában,
Mikor egy fény villan a vállam fölött,
Érzem, hogy belőle melegség árad.
Épp mikor az unokámra gondoltam,
Drága kincsem, oly távol vagy már tőlem,
Lelkeddel gondolatom viszonoztad,
És a lelked érintése így ölel.
|
k 01/31/23
Kovácsné Lívia
Betűk halmaza a hófehér papíron,
nyelvünk értékét viszi tovább e lapon.
A magyar nyelv a legszebb a világon,
szókincse színes, csodálatos.
Elődeinkre büszkék vagyunk,
anyanyelvünk a mindenünk.
Sokat változott az évtizedek alatt,
de szépsége mindig megmaradt.
Bárhol élsz a nagyvilágban,
ha magyar szó hangzik el,
|
k 01/31/23
Kovácsné Lívia
Pirkad az ég alja,
hajnal hasad vörös lánggal,
szél fúj a határban.
Megkondult a templomunk harangja,
benne van életünk oly sok fájdalma.
Ébred a hajnal, eloson az éj,
magával viszi a csillagos fekete köpenyét.
A fák ágai között dereng a fény,
új nap jő, s vele új remény.
Vasárnap reggelén kicsit lustán
|
Az univerzum csillagkapuja,
a napsugár hintette fényével,
az első szívdobbanás tanúja,
ajtaja kezdetének, végének.
Viharok formálják, egyengetik,
születése ódáját bömbölik,
vizét hurrikánok kevergetik,
vulkánok forró magját köpködik.
|
h 01/30/23
Kovácsné Lívia
Nélküled üres a lelkem.
Nélküled nehéz a szívem, hiányzol nekem.
Nélküled másképp szól a hegedű.
Nélküled megszakad a lemezen a tű.
Nélküled oly borús a világ.
Nélküled nem nyílik nekem virág.
Nélküled beborul az ég is felettem.
Nélküled egyedül vagyok, s hull a könnyem.
Ha látlak, minden sokkal könnyebb.
|