Magyarerő.hu

Visszatérve a másik önmagamból
Széles, járható utakon lépkedek,
Sokat plagizáltam már a másiktól,
Szűk rácsok közé szorítom a teret,
Se versek, se rímek.
Mit képzeltem, és mit is gondolhattam,
Mikor megráztam a szürke hegyeket,
Mit hallhattam meg a szirén- hangokban,
Papírra ragadtam, mint naiv legyek,
Szállnék, de nem lehet.

Tépett gondolat. Madzagon ráncigálják,
úgy lép, ahogy mozgatják a karok.
Nevet a tánc, csak a lélek zokog.
Valaki parancsol, s lettek új golgoták.

Múló évek apró örömei ritkák,
de táncolni kell, mozognak vonók.
Szól a zene, s a régi dallamok
kézfogásait tanulják az unokák.

           Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

(Kasszandra gyermekei)

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

A furcsa kalmár / négy képben /

FORGATÓKÖNYV

I. KÉP

      Amikor a válás után, 2008. októberében új életet kezdtem, sok mindent elveszítettem amik fontosak voltak számomra.
      A régi háznál baromfiak voltak az udvaron, vadkacsák,  kutyáink, cicáink, amiktől nehéz volt elválni.  A tárgyi dolgokat lehet pótolni, viszont az emlékeket már nem.

Ébredjetek cimborák,
kiált fel a hóvirág!
Krókuszok, sárgák, lilák,
fehérek,
szirtek közül, bújjatok elő,
szépek!

Két aprócska lélek, két parányi szív
a sorsnak tengerén egyszer csak kinyílt.
Nem vártak semmit, látták a villanást,
az egymást ölelő szelíd pillantást.
 
Tékozló létük, oly sok megélt kudarc
és ki tudja, most megint hova jutnak.
A félelem köntösét félretéve,

Emlékszem jól... aprócska gyermek voltam,
minden álmom még a lelkemben hordtam.
Egy nap, úgy éreztem minden elveszett,
karácsony volt, és a szívem reszketett.
 
Fenyőfa illata szállt szerte széjjel,
de üres volt a ház, sötét az éjjel,
hiányzott a szó és szerető karja,

Mosd csak mosd ki szemeidből,
minden éjszakának rossz álmait,
nem voltam akkor ott melletted,
mikor vágytad szerelmünk vágyait.

Sok ezer kő pihen a partokon,
van e párjuk, azon tanakodom.
Kicsi madár a sárgult kövön áll,
vágyódva, reméli, rá öröm vár.

Osztom a tegnapot a holnappal,
a mából talán majd sorsot húzok,
bohóc parádézza agyon magát,
többed magammal teát kortyolok.

A fordított lábak sétálóján,
délutáni Nap huncutan mosolyog,
még kilehet játszani tél aduját,
mikor párember összesomolyog.

Az Idő lavinái mit tornyoznak, 
A Kárpátok gyászkoszorúi felett?
Ünnepelni kellene, de nem lehet:
Fogva tartanak az élők és holtak.
Lesz-e gyümölcse a vajúdó kornak?
Amit kárvallottan is elviseltek?
Trianonnak, amit úgy megszenvedtek?

Hidat verek folyókon át
Összeköti jobb, bal partját,
Suhog a víz, rohan az ár,
Túlparton valaki vár.

    Tatjána asszonyban még nagyon frissen éltek az emlékek elveszített fiával kapcsolatban.