Magyarerő.hu

sárgán haldoklik a természet
ágya rozsdabarna koporsó
lassan felőrli az enyészet
s a napfény is egyre halódó

2024. október 12.

Halkan mondod, tekinteted harmatos,
 - Boldog leszek, ha egy reggelen
hajadat kócosan láthatom,
homlokodon a hajnal fénye felragyog,
szemed körül még álmod kóborol,
ébredeznek gödröcskéid arcodon,
lassan átölel majd két szerető karod.

Kócosan ébredtem.
Álmomban körhintán ültem,
Te ott voltál velem.
Alattunk pörgött a világ,
Senki sem figyelt ránk.
A tavaszi kék égbe beleolvadtunk,
Enyhe szél terelte a felhőket és álmunk.
Kócos hajamba belekapott,
Szorosabban ölelt karod.
A többire nem emlékszem,
Fölébredtem.

TM

Hangja, mint varjú károgása,
mondja a magáét hangosan,
oly nagy a problémája,
elmerül a bajokban.

Keskeny szája, ha nyílik,
panaszkodik vagy szid,
mindenre van rossz szava,
elhagyta már a hit.

Érhette sok keserűség,
rossz lehet az élete,
ezért olyan haragvó,
bánatos az éneke.

Süt le a nap rám
a fáradt sugarával
itt van az ősz már

Hulló falevél
libbenve a földre ér
avarágyára

Aszúsodik már
a szőlőszem a tőkén
díjnyertes bor lesz

Nyílik a kertben
őszirózsa virága
temető várja

2024. október 9.

(Egy képzeletbeli este Krúdyval)

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
van még remény
legyél enyém
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok

Múlnak az évek,
futnak hetek,
lelkembe nézek,
téged kereslek,
észreveszlek,
megölellek,
örvendek,
Neked.

Múlnak az évek,
rohannak a percek,
veled lehetek,
érted élhetek,
neked kellek,
szerethetlek,
reméllek,
Téged.

Nincs már erőm harcolni
a semmiért,
az erőm itt véget ért.
Arcodról rég eltűnt a kedves mosoly,
rajta már csak bántó,
torz barázda látható!
Nincs már erőm,
magamra maradtam,
utamat járhatom már egymagam.
Belefáradtam a közönybe,
mely körülvesz,
megfáradt testem így még betegebb lesz!
Nincs már erőm,

Köszöni, jól van,
felel a kérdésre,
majd panaszkodni kezd,
főleg a térdére.

Néha jön a fájdalom,
de csak menni kell,
sok a lépcső, hiába,
az emeletre fel.

Úgy fájnak a kezei,
nehéz a szatyor,
pedig megpróbálja,
hogy keveset pakol.

Az ördög belesuttogott a fülembe.
Bűzös volt, szeme dülledt és zavart.
"Bele fogsz pusztulni sivár életedbe,
Széltől is félsz, nem bírod a vihart."

Torkon ragadtam, szemébe néztem.
Bambán meredt rám a két agyar.
"Most te pusztulsz, hitvány, idétlen,
Veszted lettem, mert én vagyok a vihar."

Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.

Van az úgy, hogy él és virul az elme,
de értelmét már régen elvesztette.
Teszi dolgát, csak mert mindig ezt akarta,
nincs neki jövője, már csak fájó múltja.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az embernevet egykor örökül
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az embernévhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Az Istenek egy szép napon
Összegyűltek odafent,
Eldönteni, hogy mi legyen
Az emberrel idelent.

Villám szabdalja mindahány
Beképzelt, bűnös hencegőt.
Szólt Zeusz, az Istenkirály,
És szólt Hesztia, "Ne bántsátok őt".

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára,
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.