A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.

Egy hajókürt szeli ketté a nagy csendet,
Távoli hegyek visszhangja felelget.
Útszőnyegét már rég millióan járják,
Míg a vén folyóval egymást szeretve vigyázzák.

Összeköt sorsokat, éjeket a nappal,
Dacol a végzettel, dühöngő viharral.
Fémtestén a napfény kacéran táncol,
Nincsen nála fenségesebb közelben és távol.