Zöldül a fű, mondogatom magamban,
mellettem fűz sütkérezik a sugarakban.
A rend tükrében életet szólongat az idő,
|
Ó, milyen csengő, bongó,
isteni harangszó
fülemnek e zaj:
hallom a kisfiút végre,
és nézd, legörbül szája-széle,
sír, fülemnek sírása dal!
|
Szemem előtt mosta le a jeges eső
a színehagyott leveleket a fákról
--panaszkodik az ember, az erdő,
a levelet tépő idő örök igazáról.
Haraszt párnája takarja az utat,
rejti a léptek, s a vadak nyomát.
Múltba zárja az őszi hangulat
a csendbe mélyült avar illatát.
|
Már vártam reád, szüless hát meg, mert én vagyok az, aki megszabja az életed. Ott leszek mindig benned, születésednél az iskolád padjai között és kísérlek nem ismert tájak felé. Ott leszek a lábad előtt, mögötted, vagy egy puskagolyóban repülök feléd!
|
Őszi köd szitál,
hullik már
a fák sárga levele,
mint búcsúzkodók keze
az eltűnt nyár felé
integetnek vele.
Karancsot kutató
szelek markába'
riadtan lapul a
kicsi madárka,
a hűs reggelek is
már köddel vannak tele.
|
Szentpétery Ildikó Szigi festményéhez
|
Dolgos emberek, dolgos kezek
ma is szüntelenül a jövőbe néznek,
ételt tesznek a holnap asztalára,
hogy ne legyenek fájók a " miértek ".
|
Félvilágot bejárva itthon várt reám a haza,
hozzáhúzott szívem hazát kiáltó szerelme.
Idegenben akkor leszünk gyenge szolga,
ha már nem húz haza a szülőföld ereje.
E Kárpát-haza földjén már itt vagyok itthon.
Ötvenhat évig számoltam idáig az időt
és tudtam, hogy eljön, tudtam titkon,
|
Hajamban a hajnal illatát,
szememben a nap sugarát
behoztam néked.
Világomban a világ vagy
s amikor hozzám ér kezed, szavad,
ringat, véd a Wigwam fészek.
|
A kristály könnyeket hány felé,
|
Érkező ősz szemébe
nevet még a napsugár,
pedig a hegytetőn már
--a vízforrásnál--
|
Búcsú, Mág Tamás, festőművésztől
Elindultál örök utadra, elmentél,
|
Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?
|
apadását, gyors eltűnését ,
|
Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél,
|
Ma, izzó nappalokban élünk, hallod?
Forrón bújsz ölembe, nyakamba
kapaszkodsz és dalol bennem a hangod.
Látom, amint szőke rózsás hajadra
|
A ház, ahol születtem, amely felnevelt,
|
Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.
|
Könnyek potyognak szemünkből,
szorítja torkunkat, amint a székely
földet járjuk, amelyen az élet rendezi
a mát és a jövőt, ahová ma vezetett
bennünket ez a csodálatos, véráztatta út.
|
A Wass Albert év, 2018. megjelenő emlékkönyvébe küldve.
|