Ó, milyen csengő, bongó,
isteni harangszó
fülemnek e zaj:
hallom a kisfiút végre,
és nézd, legörbül szája-széle,
sír, fülemnek sírása dal!

Szemem előtt mosta le a jeges eső
a színehagyott leveleket a fákról
--panaszkodik az ember, az erdő,
a levelet tépő idő örök igazáról.

Már vártam reád, szüless hát meg, mert én vagyok az, aki megszabja az életed. Ott leszek mindig benned, születésednél az iskolád padjai között és kísérlek nem ismert tájak felé. Ott leszek a lábad előtt, mögötted, vagy egy puskagolyóban repülök feléd!

Őszi köd szitál,
hullik már
a fák sárga levele,
mint búcsúzkodók keze
az eltűnt nyár felé
integetnek vele.

Szentpétery Ildikó Szigi festményéhez

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél, 

A ház, ahol születtem, amely felnevelt,

Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.

Könnyek potyognak szemünkből,
szorítja torkunkat, amint a székely
földet járjuk, amelyen az élet rendezi
a mát és a jövőt, ahová ma vezetett 
bennünket ez a csodálatos, véráztatta út.