Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél, 
vele rohan az idő,
s az úton kifelé, befelé 
gesztenyét potyogtat az ág.
Őszi valóság ez már,
madarak nélkül
Levelet hullatnak a fák,
ritkuló gallyaik között 
üres fészkekben matat, 
majd a rét felé fut, a
magára maradt, 
idő űzte szél.
Mintha minden fára oda lenne írva:
ijedt fák gyökereiben él
megint újra a nyár!
De alig változott valami, 
úgy mint tavaly is
rózsaszínű kelyhével
integet, köszönt bennünket
a mezőt borító
kikirícs virág.
Kifelé jövet, mint mondókát 
mondogatom:
kikirícs, kikirícs
ki mondja, hogy ne viríts,
ha már elmúlt a nyár.