Szél zúg az utcákon...
Bennem csendesül a vágy.
Már miért is futnék oda,
hol rám senki sem vár?
Múló időmet nem adom el,
ne vesszen pokolba lelkem!
Míg vagyok a Földön,
szépre, jóra emlékezzem.
Széttépett lelkemet
meddig biztatám?
Az utolsó percig,
míg bele nem fáradám!
Fogadj hát hűséget
magamnak, én szívem,

Kinézek tavaszra, kinézek a nyárra,
Hűvös szobámból a fénylő napsugárra.
Rálátok tóra, rálátok folyóra,
Erdőkre, mezőkre, partokra, dombokra.

Virágos kedvem mosolyt csal arcomra,
Madárdalt hallgatok, hova a szél csak fújja.
Erre szemlélem a házak tornyos füstjét,
Arra számlálom az ég bárányfelhőjét.

Én sem vágytam soha másra,
Gazdaságra, palotára.
Egyre vágytam szeretetre,
Egyre vártam, igaz hitre,
Hol a hit és hol a béke?
Mért nem futunk zöld mezőre?
Mért nem látunk, mért csak nézünk?
Este, reggel miben hiszünk?

Hallgatom szívemnek reményét, vágyát,
Vigyázom, féltem minden dobbanását.
Őrizem lelkem isteni fényét,
Táplálom benne az élet édes izét.

Mert tett nélkül mire jó a lélek,
Öröm nélkül mit érhet az élet?
Szív nélkül halott hangok szólnak,
Magam nélkül ki az, ki dalolhat?

Hideget fúj a tavaszi szél,
Dideregnek a fellegek.
Szürkét fest a reggeli fény,
Szívemben sincs kikelet.

Szívemet gyász borítja,
Sötét ruhában járok én.
Lelkem csöppnyi vigaszt keres,
Vergődvén az élet tengerén.

Mennyi kérdés, gondolat
Fejemben válasz nélkül marad.
Nyugalmat nem találva szalad
Minden perc, minden pillanat.

4. Vers

A Holló és az átok

Jaj, jaj, sajog a szív!
A bánat öl meg
a Holló karmaiban itt.

Ó, én szép Szerelmem,
ne hagyj meghalni!
Ebbe a földbe,
ne engedj temetni.

Jer értem Kedvesem!
Vigyél el magaddal!
Fogd meg két kezem,
ne legyek magamban,
elfogy az erőm... látni akarlak.

5. Vers 

Szerelem...szerelem

Szerelem, szerelem,
Mért is hittem neked?
Megcsaltad az én árva,
Én árva szívemet.

Miattad nem alszom,
Miattad szenvedek,
Nem szeret a Rózsám,
Elhagyott engemet.

Mást ölel két karja,
Mást csókol az ajka,
Szerelmes énekem,
Szemem is siratja.

1. Vers 

A te gyönyörűségedre / Óda

A tegnap így szólt: "Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar."

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Állok a semmi közepén,
s messzire mereng a lelkem.
- "Hová siettem úgy?"
- "Miért lett nehéz a szívem?"

Állok a semmi közepén,
köröttem lebegő Angyalok,
érzem szárnyuk suhogását...
értem jöttek ők - tudom.

Nem látom őket én,
mert én még vakon láthatok,
de az ő szemük tiszta,
ők láthatják, hogy én itt vagyok.

Midőn halk csobbanását hallgatom szemednek,
melyben a csillogás fénye megvakít,
és lázas, mámoros ajkaidtól várom a nedűt,
a lét, millió percek telnek el...röpke évek.
A szenvedély tüze éget, s legbelül a vágy kínja öl meg léted után.
Halk, morajló zúgását hallom, rezdülését szomjas testedben áramló vérednek.

Hahaha! Milyen mókás vagyok én!
Ahogy az élet fütyül, úgy táncolok rég.
De úgy táncolok, csak úgy ropog a járásom,
Egy-egy füttyentésre földön kúszok-mászok.

S mint ahogy az élet vígan fütyörész,
Megkeserítvén engem neki táncolék.
Ez a tánc már szétszaggatja szívem s
Lelkemet, mint tépett ruhát, magam előtt nézem.

Te már a felhők felett szárnyalsz,
Te már a vizek felett lebegsz,
Te már mindenütt ott lehetsz,
Ahol csak lenni szeretsz.

Te már nem nézel dacból,
S nem ül haragra a szád,
Te már megbocsájtottál a világnak,
Te már csak szállsz... és szállsz.

Csak múlik az élet, de merre, hova tart?
Elmegyünk mindnyájan egy pillanat alatt.
Mit hagyunk? Mit viszünk? Jót-é avagy rosszat?
Mindenki azt tudja, mit magáénak tudhat.

Azt mondom, jó vagyok, de valóban így van-é?
Ha mondod, szeretsz, valóban szeretsz-é?
Mondjuk a szépet, de tesszük-é valóban?
Vagy csak mellé állunk a képmutatóknak?

Miért vagy hát lelkemnek gyöngye?
Szólj hangoddal, te édes csalogány!
Oly búsan keseregsz e jelenben,
Mégis, mégis szerelemért kiáltsz.

Szárnyad nem rebben, kis kezed hideg,
Csak szomorúan néz reám csillogó szemed.
Nem lelé tekinteted a gyönyörűszépet,
Nyugalmát nem lelé egyetlen élted.

Odakint, valahol hideg
szelek fújnak,
szomorú éneket dúdolnak
egy szegény csavargónak.
Csavargó lábait alig húzza már,
elsétált életéről mesélnek a fák.

Kunyhóban született,
testvére nem volt,
pár emlék maradt csak
szerény hajlékáról.
Korán halt szüleit sosem feledve,
kettéhasadt szívvel ment az életnek elébe.

Voltam, vagyok, s majd leszek nevemért,
E név miatt szívetekben felgyullad a fény.
Oly erő ez, mit szabadon enged:
A szellem és az értelem.

Oly erő ez, mit nem birtokolhatsz,
Elfogadni csak alázattal, szelíden teheted,
Mert ha gőg, s önnön érdek vezérli utadat,
Elsüllyedsz a megáradt vizeken.

Meg kell halnunk naponta...
Meg kell újra és újra!
Hogy újjá szülessünk, ha új napra ér az óra!
Minden éjjel el kell a bűnt ásni,
hadd lehessünk a virradat
napfényes tisztái.