Most még nehéz, ma még a csend is hallgat,
De holnap virágok nézelődnek az ablakomban.
Ma még fáj minden emlék, a szívem nyugtalan,
De holnap kitépem lelkemből a síró múltamat.

Most még messze a nyár, kopaszok az ágak,
De holnap énreám új utak várnak.
Ma még zilált a hangom, remeg, reszket,
De holnap eltemetem én az összes könnyem.

Szomorú, bús fák ágain
lengedeznek a levelek.
Egyik barna, a másik sárga,
félig meg fekete.
Felhő nincs az égen,
a Nap sem tündököl,
szürke fátyol van fejem felett
körös-körül.

Elhagyott a szeretőm, feketében járok,
Kiutat napvilágra én már nem találok.
De ám a holdvilág szememet vakítja,
Kedvesem hiánya szívemet szakítja.

Köd lepte félhomály ereszkedik térdre,
Bele-, belenyúl a hideg szél zsebébe.
Kopasz fák ágain varjak keserednek,
Sóhajtva károgják: - " Meghalt a Kedves!"

Csak mentem és mentem, nem várt rám senki
Szemembe nézett a hideg őszi szél
Elveszett álmaim kerestem estig
De nem ért lelkemhez semmilyen remény

S mikor már éledni kezdett a hajnal
S az ég aljáról tovatűnt a vak sötét
Fáradt lábaim pihenni vágytak
Megálltam hát, s megpillantottam a fényt

Sosem voltam jobb senkinél,
Nem is ez az, amire vágyom,
Csak boldog szerettem volna lenni
Valamilyen áron.

Szerettem volna szeretni,
Szerettem volna szívből,
Tisztán és őszintén,
Úgy... Isten kegyelméből.

Legyen hát béke, öröm e Földön!
Ne kelljen senkitől, semmitől sem félnünk.
Legyen irgalom, kegyelem, jóság,
Ne lakjék szívekben soha háborúság.

Írd meg, te Poéta, papírodra írd le!
Nem kell a gyűlölet, hisz csak ölne, ölne.
Kinek fegyver van egy is a kezében,
Fegyver van annak szívében, lelkében.

A tegnap így szólt: - Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar.

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Oly kevés az idő,
de szívemben még él a szeretet,
míg meghitt, csendes estéken elringat az álom,
addig lelkem is megpihen.

S felébredvén e zajos, csúf világra,
a keresztre vetem szememet,
nem gondolok olyankor az elmúlásra,
csak imára hajtom le fejemet.

Örömöt zeng most tenéked lelkem,
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem.
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran,
Papírra vetem, mit e világban láttam.

Láttam az égen úszni a felhőt,
Láttam alatta tengernyi erdőt.
Láttam madarat, kéktollú farkút,
Láttam folyót, kígyózót, hosszút.

   Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
   - Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! - gondolta magában.

Éjjelente nem alszol, gyötör a nehéz lét,
Lelkedben a reményt nem érheti fény.
Szeretnéd te hinni, hogy van másik élet,
Hol szebben dalol a madár, szebben szól az ének.

Szeretnéd hinni, hogy vannak még csodák,
Hogy varázsport hint reád egy napsugarú lány.
Szeretnél te hinni minden igaz szóban,
De ebben az életben csak hamisan szólnak.

Lelkemben, mélyen, ott él az élet,
De siralmas éveim szomorúan nézem.
Mit hoztam? Mit adtam?
Mért lettem? Mért voltam?
Ki tudja...? Én nem értem...!
Üres lett szép szívem, meghalt ő egészen.

Ó, ifjúságom! Ó, én szép kedvesem!
Hova tűnt arcodról a forró szerelem?
Hova tűnt ajkadról a derűs mosolyod?
Nem hallom nevetésed, reszketőn zakatolsz.

Elszöksz, elfutsz, menekülsz innen,
Szépséged megölték a bús, komor évek.
Nem hagytak mást neked, csak mély, fájó sebeket,
Gyógyítani, ó, jaj... azt már nem lehet, nem lehet.

Haldokló lelkemben haldokló élet,
Kazalt rakott bennem a düh, a méreg.
Penészt szív tüdőm, sanyarog a májam,
Volna valaki, akiért kiáltsak.

Bőröm szaggatja a hideg, a félsz,
Agyamba harap az idő, a pénz.
Savanyú szájízzel kenyerem eszem,
Nézem és látom, ez jutott nekem.

Lehunyta szemét az éj,
Kint az eső még kopog,
Bent oly halvány kis fény
Lelkemben föl-fölragyog.

Lángszikrák pattannak szét,
Szívem az eszemmel dacol,
Miért is hinném, mi szép,
Tőlem az oly távol vagyon.

De lelkemben csak ég a fény,
Egyre és egyre lobog,
Lassan kinyitja szemét az éj,
Kint az eső már nem kopog.

Ez az élet, hol vagyok,
Fájón rágom falatom.
Ez is beszél, az is mond,
Nem igazat, nem valót.

Ember lennék, nem kutya,
Láncra vert az ál ima.
Se hall, se lát fejeken
Keresem a szerepem.

Hol vagyok, már nem tudom,
Fejem fölött haladok.
Lábam alatt száraz fű,
Szívem szúrja százhúsz tű.

Rád nézek most Uram, hozzád esdeklem,
Fohászomat, kérlek, mentsd el szívedben,
Hallgasd meg szívből szóló szómat,
A világról szólok most e pár szót szóban.

Elmondom neked e csendnek lágy ölén,
Mit teremtett nekem fejemben a gondolat,
Itt állok most előtted, mint egy falikép,
Zárj most be engem... fogadj el magadnak.

Én már nem sírok, könnyeim minek is hullajtsam?
Olyan lettem én, mint egy ócska vasdarab.
Szívem falát rozsda járja át,
Lelkemen, szívemen fekete féreg rág.
Nincs erőm, legyengült a testem,
Minden porcikámba fájdalmat temettem.
Az idő elrepült, elszállt felettem...
Ó, mondja meg valaki, én miért születtem?