Lehunyta szemét az éj,
Kint az eső még kopog,
Bent oly halvány kis fény
Lelkemben föl-fölragyog.

Lángszikrák pattannak szét,
Szívem az eszemmel dacol,
Miért is hinném, mi szép,
Tőlem az oly távol vagyon.

De lelkemben csak ég a fény,
Egyre és egyre lobog,
Lassan kinyitja szemét az éj,
Kint az eső már nem kopog.

Ez az élet, hol vagyok,
Fájón rágom falatom.
Ez is beszél, az is mond,
Nem igazat, nem valót.

Ember lennék, nem kutya,
Láncra vert az ál ima.
Se hall, se lát fejeken
Keresem a szerepem.

Hol vagyok, már nem tudom,
Fejem fölött haladok.
Lábam alatt száraz fű,
Szívem szúrja százhúsz tű.

Rád nézek most Uram, hozzád esdeklem,
Fohászomat, kérlek, mentsd el szívedben,
Hallgasd meg szívből szóló szómat,
A világról szólok most e pár szót szóban.

Elmondom neked e csendnek lágy ölén,
Mit teremtett nekem fejemben a gondolat,
Itt állok most előtted, mint egy falikép,
Zárj most be engem... fogadj el magadnak.

Én már nem sírok, könnyeim minek is hullajtsam?
Olyan lettem én, mint egy ócska vasdarab.
Szívem falát rozsda járja át,
Lelkemen, szívemen fekete féreg rág.
Nincs erőm, legyengült a testem,
Minden porcikámba fájdalmat temettem.
Az idő elrepült, elszállt felettem...
Ó, mondja meg valaki, én miért születtem?

Nincsen nékem maradásom,
Elvesztettem minden álmom.
Könnyem hull a nyári szélben,
Elégtek a gyertyafények.

Itt voltam, de mennem kellett,
Mért is marasztalna szívem.
Boldogságom nem találom,
Elvesztettem minden álmom.

Álom, álom, édes álom,
Páromat én nem találom.
Ha itt is volt, elment régen,
Jó helyt van ő békességben.

Csalfa szemeddel mért néztél reám.
Mért hagytad elvérezni szívemet.
Átok ült reám, mióta megszerettelek.
Meglehet, ez ellen tenni már semmit nem lehet.

Zuhogó esőben vártalak, hideg szél fújt, fáztam.
Álomszínű éjjelre vágytam, de csak néztem, hogy
a hajnali szél didergő arcomba
az ázott leveleket milyen megalázóan hányja.

Vándor vagyok ezen nagy világon
Járom útjaim végtelen porát
S látom szemekben néha könny ül
Látom az időt az emberek homlokán

Ó, idő, te rút, te csalfa
Csak kacagsz életünk legszebb nyarán
S mi hisszük, tán őrökké élhetünk
De váratlanul hirtelen zár be a bazár

Örömöt zeng most tenéked lelkem
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran
Papírra vetem, mit e világban láttam

Láttam az égen úszni a felhőt
Láttam alatta tengernyi erdőt
Láttam madarat, kék tollú farkút
Láttam folyót, kígyózót, hosszút

A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

1/ Sokat eltünődöm...
miként viszonyul 
a kar a kézhez,
a láb a térdhez,
az én az énhez,
a törzs a mellhez,
a váll a nyakhoz,
s mint bolondoz
a has, ha éhes...
a nyelvünkkel csókolózhatunk,
érezzük az ízeket,
a sósat, a keserűt, az édeset,
szemünkkel láthatjuk a színeket,
a sötétben a fényeket,

Lehajtott fejjel jöttem-mentem,
Csak az út pora nézett énreám.
Szívemben fájó kínok égtek,
De én csak ballagtam búsan szívem után.

S oltottam tüzét könnyeimmel,
Fölkiáltottam a merengő Naphoz:
- Adj fényt, de ne fájó lángot!
Lelkembe varázsolj, de örömvirágot!

Látom, hajaddal játszik a szél,
álmomban is csókolom a szád.
Finom ízekre szedem szét
tested puha bársonyát.

Szüntelen mászkál fejemben
egy őrjítő, csábító gondolat,
hajt a vágy, kínozza testemet,
magam előtt látom tisztán arcodat.

Vádol két szemed,
ajkadon méreg íz,
testeden végigfut a forró láva,
és kín ez neked, s nekem is.

Térjünk hát nyugovóra,
aludjuk át az éjszakát,
s lemossa az éj rólunk
létünk minden gyalázatát.

Mert oly bűnösök vagyunk mi mind,
férfiak, nők, s asszonyok,
de ha gyermekszemmel néznénk,
akkor nem látnánk vakon.

Nézd csak! Itt állok, és csak nézek!
És a fák hozzám oly búsan beszélnek.
Én meg csak sírok, zokog az én lelkem,
Miért is kell még nékem itt e Földön lennem?

És a fák csak tovább suttognak,
A sötét árnyak csak rajtam kacagnak.
Gúnyol az est éjfekete szeme,
Arcomba fészkel hideg tekintete.

Élettel telt meg a Nap,
koronája aranyszínben ég,
s körötte a Kék, azúrtengerében fürdeti
hófehér függönyét.

S ha a reggeltől búcsúzik a Nap,
bíborszínű fátyol kíséri útján,
míg el nem merül a tág,
nagy, kerek földtónak partján.

Lehunyt szemmel nézek.
Látom.
Jártam erre, jártam arra,
s az idő velem szótlanul haladt.
Most megálltam,
s lehunyt szemmel nézek,
szemem alatt pihennek
szebbnél szebb emlékévek.
Vidám nevetések,
boldog ölelések...
Örömfények villannak fel
szívemben, míg állok, míg nézek.
Szép az élet.
Ó, mily szép ez az élet!

Remegve ültem a padon,
Mögöttem hatalmas fa állott.
Csak ültem ott, és vártam a kedvest,
Miközben falevelek hulltak rám a fáról.

Azon tűnődtem, vajon eljön?
S lesz-e a kezében egy szál virág?
Lesz-e arcán szívből áradó öröm?
Lehetek-e lelkében én a szál virág?