Miféle élet ez, ha hiába várod,
hogy letűnjék felőled a fekete fátyol.
Fejed fölött sasként köröz,
nap mint nap rád bámul,
s ha kell, beléd karmol,
majd gyűlölettel átkoz.

Miféle élet ez, hol elvesznek a mesés álmok,
A tündöklő vágyak, csupa csattanások.
A szerelmek...? Ugyan...!
Azok is csak fájó könnyhullások.

Azon tűnődöm, ki lesz az az egy,
ki megvigasztal engemet?
S hol van életemnek rózsafája?
Hadd ébredjek illatára.

Tán, ha illatára ébrednék,
bezárt boldogságom kitárulna felém.
Vigaszt hozna minden egyes percre,
mi életemből itt maradt e kertben.

Itt görnyedek rendületlenül.
Bánatom e sorokba menekül.
Mennyi, mennyi kérdés, de válasz egy sem.
Pokoli életem cipeltem, vittem.

Szólj Élet, szólj! Válaszolj!
Minden pillanatod gyötrelmet hozott.
Ó, mondd! Mért adtál halomnyi bánatot?
Széttépte szívemet tengernyi fájdalom.

Várom az időt!
A tegnap már elmúlt.
De a holnap talán még érkezik.
S ha eljő, itt lészen, és új reményt ígérve,
lelkem zimankós oldalára
a fényt szívembe ülteti.
S jönnek immáron jobb napok,
a múlt sáros útjait már nem járom végig,
s nem nézem vissza könnyes két szememmel
rabságban élt napjaim.

Midőn álom jő énreám esti hajnalcsillagfényben,
Lehunyom immár pilláim a sötét, fekete éjnek.
Már nem hallom a város utcazaját...
Elcsendesül a kín is fájó szívem falán.

Mert nappal felemészt a létem,
Utánad sír, zokog én megfáradt lelkem.
Hiányod megérteném, ha nem szeretnélek!
Bár ne ártana, ha nem vagy itt velem, s nékem.

Add a világnak magad!
Majd én kitépem szívemből a szerelmes szavakat.
Én hervadt virág leszek, s szép szemeid énérettem könnyeket
többé már nem ejtenek.

Ó, engedd, hadd fájjon most a búcsúóra,
Lelkem e percben szétszaggatja a pokol éles karma,
Szabadulásom tiltja a jelen!
Elégek e tűzben, szüzen, s elevenen.

Szerelem lángja lobbant fel szívemben,
Égeti, perzseli testemet, lelkemet.
De ma nem kínnal égek!
Ez a szerelem felemel az égig... érzem.

Ez a szerelem éltet, erőt ad a mában,
Hiszen eddig oly nehéz utakon jártam.
De most lüktet a vérem, a szívem dobbant,
Csak ő kell - de mindenkitől - napról-napra jobban.

Lisztet szitált éjjel az ég a földre,
s benne tócsák, foltok és lábnyomok.
Reggelre fehér lett a város,
de néhol a templomtornyok maradtak kopaszok.
A betonházak hideg kőfalai mereven néznek,
közöttük emberek, mind valahova mennek.

Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.

S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.

Eső mosta utakon szél söpör ma végig,
Elfújja az óévnek minden fájó emlékét.
Ne csüggedj hát, én lelkem, ne add fel reményed,
Meglásd, jót hoz még a holnap, csak emeld fel a szíved.

Most még nehéz, ma még a csend is hallgat,
De holnap virágok nézelődnek az ablakomban.
Ma még fáj minden emlék, a szívem nyugtalan,
De holnap kitépem lelkemből a síró múltamat.

Most még messze a nyár, kopaszok az ágak,
De holnap énreám új utak várnak.
Ma még zilált a hangom, remeg, reszket,
De holnap eltemetem én az összes könnyem.

Szomorú, bús fák ágain
lengedeznek a levelek.
Egyik barna, a másik sárga,
félig meg fekete.
Felhő nincs az égen,
a Nap sem tündököl,
szürke fátyol van fejem felett
körös-körül.

Elhagyott a szeretőm, feketében járok,
Kiutat napvilágra én már nem találok.
De ám a holdvilág szememet vakítja,
Kedvesem hiánya szívemet szakítja.

Köd lepte félhomály ereszkedik térdre,
Bele-, belenyúl a hideg szél zsebébe.
Kopasz fák ágain varjak keserednek,
Sóhajtva károgják: - " Meghalt a Kedves!"

Csak mentem és mentem, nem várt rám senki
Szemembe nézett a hideg őszi szél
Elveszett álmaim kerestem estig
De nem ért lelkemhez semmilyen remény

S mikor már éledni kezdett a hajnal
S az ég aljáról tovatűnt a vak sötét
Fáradt lábaim pihenni vágytak
Megálltam hát, s megpillantottam a fényt

Sosem voltam jobb senkinél,
Nem is ez az, amire vágyom,
Csak boldog szerettem volna lenni
Valamilyen áron.

Szerettem volna szeretni,
Szerettem volna szívből,
Tisztán és őszintén,
Úgy... Isten kegyelméből.

Legyen hát béke, öröm e Földön!
Ne kelljen senkitől, semmitől sem félnünk.
Legyen irgalom, kegyelem, jóság,
Ne lakjék szívekben soha háborúság.

Írd meg, te Poéta, papírodra írd le!
Nem kell a gyűlölet, hisz csak ölne, ölne.
Kinek fegyver van egy is a kezében,
Fegyver van annak szívében, lelkében.

A tegnap így szólt: - Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar.

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Oly kevés az idő,
de szívemben még él a szeretet,
míg meghitt, csendes estéken elringat az álom,
addig lelkem is megpihen.

S felébredvén e zajos, csúf világra,
a keresztre vetem szememet,
nem gondolok olyankor az elmúlásra,
csak imára hajtom le fejemet.