Midőn álom jő énreám esti hajnalcsillagfényben,
Lehunyom immár pilláim a sötét, fekete éjnek.
Már nem hallom a város utcazaját...
Elcsendesül a kín is fájó szívem falán.

Mert nappal felemészt a létem,
Utánad sír, zokog én megfáradt lelkem.
Hiányod megérteném, ha nem szeretnélek!
Bár ne ártana, ha nem vagy itt velem, s nékem.

Hisz' üres a világ, némán kongnak a percek,
Értelmetlen órák tűnnek el a ködben.
Elvész a hangom, nem hallod kacajom,
Ne hagyj nélküled lenni, mert én meghalok.

De ha látlak, bennem az élet felragyog,
Olyankor csak élni, élni, s élni akarok.
Lenni veled, átélni sok hosszú évet,
S együtt halni meg, ha elhív minket a végzet.

Komárom, 2025. január 24.

TM