Játszik a hegedűs, életét meséli,
vele, benne a zene üzenetét érzi, 
s amikor hegedűjét hallja,
maga is benne él a dalba.
Akkor érti meg a szív s a lélek
varázsát, életét a zenének
és ahogyan szól a hegedű, szépen,
ő a világát szüli meg a zenében.
Vágya szárnyal a hegedűben,
--elképzelhető gyönyörűen--

Szerelmesen felemeltelek
a töviskoronás jelenbe 
s vágyaink hőjét osztottuk
időszabott, édes szerelemre.

Tiéd volt ölem, karom íve
bilincselt össze szép perceket.
Tisztán, őszintén néztük egymást,
mint hívők az ősi szenteket.

Kimondott gondolat dajkált
a végtelenben száguldó idő felett
míg egymásból előre éltünk éveket,

Véráztatta földön, halottakon
lépkedünk és vészes jelek
közlik a hírt: tanító a múlt,
győzelem a jelen
és gyógyít a jövő, de ma még
peng a kés életünk ideg húrjain!

A féltők koldus énekeseit nem kérdezte senki se,
akiket egyforma sors húz a földre le.
Ki vette észre soraik nyüszítésében a vádat,
hol besűrítve él népem, nemzetem élete?
Önkény kényszerében, idegen utak porára írjuk
bánatunkat, amit elfújnak a nemzetközi szelek.
Választott istenek felé fordítjuk arcunkat,
de hazudnak, becsapnak a földi istenek.

Mit üzenjek a mából,
éltelő nappalaid sorjáról,
születő, elhaló gyermekeid
életéről, édes Hazám?
Talán meséljek a földbetaposott vérről...
--a téglák-betonok közészorult hangokról
az örökre eltüntek jajszavairól?
A meg nem születtek némaságáról,
az élők józan gondolatáról, vágyából
született párnapos szent élet csodájáról?