Ma is még a szívekben ott él a dühös jelen,
ősz fejek hutákat őriznek az emlékekben,
mert üvegmetszést éltet a ma vágya, a kéz,
készülő kelyhek öble szív-meleget ringat,
nézem a megmentett piciny hutákban
folyékony üveg csillog, mint a csillag.
Az öreg üvegmetsző arcára szaladt a
mosoly, mikor arra kértem, készítsen kristály
kelyhet hulló könnyeidnek. Ősz fejével
biccentett, és dúdolni kezdett. Keze ütemével
formázta, vágta a törékeny kristályt,
és a vonuló esti ég bíbor színére festette
ezt az alkotott, törékeny csodát.
Vonuló naplementét ringat a messzeség
--udvarában a pillanatok mindent látnak--
együtt örültünk ennek az alkotásnak,
de a veszteség után most kiabál a bánat!
Emlékszem, az a kehely tegnap még itt állt,
mint azok a szétzúzott, szétlopott régi gyárak...
A könyvem mellett állt, de mint a múlt elveszett
és úgy bánt, mert nem tudom, ha sírsz,
vagy nevetsz, nem tudom fölfogni
gyémántgyöngy könnyedet.
Salgótarján, 2015. Július 23.
