Egy meghatározó korszakot idéző versre találtam a gyűjteményemben.
A kamaszokkal sem egyszerű az élet. Viszont, ma már csak emlék.

Köszönöm, Istennek, hogy anyám lehettél!
Karodra vettél és ajkadhoz emeltél.
Köszönöm, hogy vártál és mindig szerettél,
Bíztál bennem, mert mást nem is tehettél.

Mikor vihar sodort messze távol tőled,
megbocsátott érző, anyai szíved.
Kevés idő jutott mindkettőnknek jóból,
Nem is értek másból, csakis a jó szóból.

Mire megszülettem, te már elmentél.
Messze, távol jártál, velem nem lehettél.
Emléked nyomáról beszélnek a fák is,
Levelek suttogják, ágak hajladozzák.

Jó ember voltál, mind ezt mondják rólad,
Hiszek minden szónak, mert a szeretetről szólnak.
A szeretet az örök, bízhatunk benne,
Lelket felüdítő, a háború itt vesztes.

Fájdalom látni több sebből vérző testedet, Hazám.
A sebek, melyek láthatatlanok,
nincs, ki bekötözze.
Őseink, ha látnák mivé lett,
amiért harcoltak s vérüket adták.

Állj meg te rohanó,
s nézz körül.
Lásd a világban dúló
háborút.
Emeld fel kezed, s tekinteted,
vajon látja e valaki mit csinálsz?

Mi van, ha tényleg igaz,
mit rebegnek a néma ajkak?
Mi van, ha hall és látja mit teszel?
vajon megjegyzi a rosszakat?
Állj meg és gondold át,
mi a jó s gonosz.

      Amikor a válás után, 2008. októberében új életet kezdtem, sok mindent elveszítettem amik fontosak voltak számomra.
      A régi háznál baromfiak voltak az udvaron, vadkacsák,  kutyáink, cicáink, amiktől nehéz volt elválni.  A tárgyi dolgokat lehet pótolni, viszont az emlékeket már nem.

Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Hazám, Hazám, drága Magyar föld!
Ki életet adtál népednek, s kenyeret.
Nem hagylak el, mert vágytól égő szívem
Ragaszkodik, s hű hozzád, örökre.

Hazám, Hazám, te drága Magyar föld!
Szeretlek, s nem cseréllek másra.  
Piszkos föld volt, de szívek hazája, bátor,
Nem pusztíthat el semmi és senki!

A Haza ott van ahol megfogantál anyád méhében, megszülettél és boldogan vártak szüleid.
     Van egy otthonod, ahol felnevelkedtél és van hová hazamenned és biztonságban érezheted magad. Ott él a családod, a testvéreid, a rokonságod, barátaid.
Van egy városod, ahol a házatok áll és egy országod, ahol boldogan élhetsz. Ezt remélheted.

Tavasz köszöntött a Béke szigetére,
Mit körbe vett a tó lágy zizegése.
Béka Breki, vidám éneke zengett ott,
Amit a Becses Béka lányka hallgatott.
                                                                 
Béka Breki, sokáig csak fújta, fújta,
Mint patak meder, kiszáradt a torka.
Választ várt a szerenádjára,- de addig is-,

Álmomban láttalak,
Emlékeim között,
Homályos képeket,
A csendes perceket.

Halovány orcádat,
Törékeny testedet,
Terhek súlya alatt,
Megroppant térdedet.

Jöttél velem szemben,
Rég áhított szempár,
Elmerultem benne,
A múlt köszöntött rám.

Várom jöttödet,
A télnek végét,
Napsugár melegét,
Tavasz kezdetét.

Nyár múlását,
Kalász aratását,
Kévék kötését,
A megelégedését.

Várom jöttödet,
Csöndes léptedet,
Halk hangodat,
Szerető szívedet.

Igéző szépséged,
Meleg ölelésed,
Szellő ringató,
Sugárzó békességed.

    A kerek erdő szélén élt és lakott két, vén öreg tölgyfa. Az erdőtől kicsit külön váltak, mivel az ő életük sokkal régebben kezdődött, mint a sokaságé.  Számtalan vándor pihent már meg hatalmas ágaik oltalmában a nagy, nyári melegben. Sok mindent megéltek már ők ott ketten, hozzájuk jártak tanácsért még a bölcsek is.

Immánuel! Velünk az Úr!
Ki megszületett, a jászolban, rég.
Nem tudta még, mi vár reá,
De hitte szíve, mindent diktál.

     Karácsony közeledett. Beleborzongtam a gondolatba. Ki néztem az ablakon és figyeltem, amint a hatalmas hópelyhek hullnak a földre. Mint nehéz zsákok huppantak a száraz avarra. Betakarták, elrejtették az elmúlás jeleit. Szinte, ott voltam.  A hegyek körül ólálkodó szél, szegélyezte utamat. Átölelt a lenyugvó nap álmos sugara és csak néztem a távoli hegyeket.

Csak úgy, szabadon...