Mint puha vattacsomó ölel át a csendem. Nem hatol át rajta semmi sem. Nem így van, mondanád, hisz a fizikai test lélegzik, teszi, amit kell, a hétköznapok rutinja visz tovább. Létezem.

   Fura időjárásunk van az idén. Hol megfagyunk, hol szinte elpárolgunk a nagy melegben, máskor pedig bőrig ázunk.

        Hűvös az éjszaka. A fagy szerelmes csókjaival hintette be a földet. Éppúgy, ahogy én becéztelek Kedves, még alig pár perce.

Nézem őket;
szépek...

ahogy egymás mellett,
kéz a kézben üldögélnek,
a rozoga fapadon.

szemük a múltba réved,
nem szólnak, nem beszélnek,
ülnek csendesen.

       Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

                Ezen a ködös, esős decemberi éjszakán álmomban, Párizsban voltam Veled. Nem tudom, te ugyanazt álmodtad-e, ezért elmesélem Neked.

            A hó napok óta úgy esett, mintha a Jó Isten egyszerre akarná a földre zúdítani az egész évi áldást. A taposott ösvények két oldalán magasra hányták a havat, a Karácsonyt váró emberek. Megerőltető munka volt. Az asszony feltűrte karján a pulóver ujját, s újra nekiveselkedett a lapátolásnak; ne mondják, látszik, hogy nincs férfi a háznál.

Valamikor kiskoromban,
mikor még édesebb volt élnem,
minden áldott szent vasárnap
a nagyanyám kézen fogott,
s templomba vitt engem.

Nézd kedves, takaróm folt hátán folt,
asszonynak ilyen sohasem volt,
szép arany brokátja fakó, kopott,
minden fércelés életekről susog,
felidézve múltat, mutatva holnapot,
míg az ablakon besüt ránk a telihold.

            A semmi és a nincstelenség oszlopai között kifeszített sodrott drótkötélen egy lélek egyensúlyozott. Néztem ingadozó alakját, vállaira és derekára nehéz súlyokat raktak a hétköznapok. Egyre nehezebben tartotta meg az egyensúlyát, már-már félő volt, hogy elnyeli az alatta tátongó megsemmisülés sötét szakadéka.

            Mostanság jómagam nem írok, csak olvasgatom mások írásait. A jó Isten biztosan tudja az okát, miért nem születnek mostanában olyan verseim, prózáim, melyeket annyira nívósnak éreznék, hogy feltehessem őket. …valahogy nem az igaziak, nem adják vissza a gondolat-, a lélek-, és a szív összhangját.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!

A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.

Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

A Föld legszebb országa Magyarország,
Isten keze szabta ki a határát,
Régi idők jönnek, új szeleknek szárnyán,
Ami tegnap elveszett, holnap visszajár.

Friss vetés zöldül, ébred a határ,
Turulmadár fészkel fenn a Hargitán,
Hittel mondd velem egyszerű imám;
Mit egyszer elrendeltél, úgy legyen Atyám!

Nézem kezeidet, szótlan, csendesen,
lelkedről tesz néma vallomást nekem,
míg öledben megpihen.

            Azt hiszem, mindenki életében eljön egy olyan pillanat, amely más, mint a többi. Egy idegen egyszer csak feléje nyúl, megfogja a kezét, és megszorítja azt, vagy csak némán átöleli.