Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.
|
Egykor Napatya fia voltál, ma csak senki
Istened nem Jehova volt, hanem Enki
Akkor még tudtad, hogy mi a Mágia
Istené voltál, nem a „senki fia”…
Egykor dicső voltál, ma csak szolga
Zászlóid lehulltak az út menti porba
Már nem segít rajtad semmilyen ima
|
Bejártuk az utat, ami írva volt nekünk,
Hogy beteljesüljön győzelmes végzetünk.
Mi voltunk egykor a Világnak Fénye,
Hegyek, árnyas rétek, Hős Föld büszke népe.
Mióta világ a Világ, mutattuk az utat,
Nem szolgáltuk soha a sötét nagyurat.
Forog a Nagy Kerék, mélybe ránt a súlya,
|
Minden az, aminek látszik? Bizony nem az. Mint spiritiszta sok emberrel találkozom, tapasztalataim egy részét szeretném megosztani Veletek, kíváncsian várva a reagálásaitokat, véleményeiteket, és közben arra ösztönözve benneteket, hogy igyekezzetek belső, lélekszemetekkel is látni.
|
Fellegek gyűlnek odafenn az égen,
Rám merednek sötéten, fenyegetően,
Ablaküvegen futnak az esőcseppek,
Mint a lét, lassan a semmibe vesznek.
Így folyok el én is lassan, észrevétlen,
Adok magamból, bár semmim sincsen,
Adom a fényem, adom a figyelmem,
A megértő, embert szerető lényem.
|
Éjszakánként elnéztem a parkot a háztömb előtt. No, ne egy hatalmas, sok bokros, fás területet képzelj el, csak egy zsebkendőnyi méretű kedves csodát a panelek ölelésében.
|
Nehezen alszom el, nyomasztanak a mindennapi gondok, tüskéi karcolatokat vonnak lelkem csendes békéjében, zavart vizű hullámokká válnak bennem a vágyott álmok. Gondolatok kergetik egymást, megoldások után kutat az elmém, s elsuttogott imáim után lassan elér a bódulat, álomvilágban járok.
|
A Magellán című egyik televíziós műsorban bejelentették: tudományosan is bebizonyított tény, hogy a léleknek súlya van, mely átlagosan; 4-6 gramm.
|
Milyen a szerelem? - kérdezem magamtól,
Választ még sem várhatok a Holdtól…
Van, hogy a szerelem ártatlanul tiszta,
Néma a száj, csak a szemek tükre az,
Melyről az érzelem fénylik, mint a Nap.
|
Dédelgetett, nem várt, mély érzelem
Adatott meg a sorstól neked, s nekem,
Lelkünkben otthonra talált a szerelem.
Ahogy jöttél, úgy el is tűntél hirtelen,
|
Kedves Írótársaim, Barátaim!
|
Szeretlek kedves, hát elengedtelek,
Éld boldogan nélkülem az életed,
Ne legyek lánc, sem kín, sem teher,
Csak egyszerű, édes emlék, mi átölel,
Mikor messze leszel.
Marnálak magamból, de nem lehet,
Kitépném árva lelkemet is veled.
Öntöztem szívem jajszóval, könnyel,
Tiszta imával, néma könyörgéssel,
Nézd, mit sem értek!
|
Karod szüntelenül engem ölel,
csókod örök tüze forrón éget,
tested testembe lépett!
Agyam gondolatid édes menedéke,
velem egy a hangja, színe, selyme,
tudatod tudatomba lépett!
Lelkembe hímeztek az Istenek,
bennem él már minden fényed,
lelked lelkembe lépett!
|
Békét adj, Uram, lágy kenyeret,
kihalt terekre zsibongó életet!
Tankok dúlta földekre új gabonát,
Néma erdőkbe madarak dalát!
Békét adj, Uram, szívekbe reményt,
halálfélelem helyett hitet és fényt!
Könnyek helyett vidám kacagást,
Köszöntsön ránk újra a boldogság!
|
Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.
- Van annak már legalább tíz-tizenkét éve – nézett fel rám könnybe párásodott szemével.
|
A Föld legszebb országa Magyarország,
Isten keze szabta ki a határát,
Régi idők jönnek, új szeleknek szárnyán,
Ami tegnap elveszett, holnap visszajár.
Friss vetés zöldül, ébred a határ,
Turulmadár fészkel fenn a Hargitán,
Hittel mondd velem egyszerű imám;
Mit egyszer elrendeltél, úgy legyen, Atyám!
|
/Lélekbarátaimnak/
Ha tehetném, vadvirágos rét lennék, illatommal ölelném körül testedet,
s zöld gyepágyamra fektetnélek, őrizném álmod, s ott lennék végig Veled.
Ha tehetném, napsugár lennék, s lecsókolnám arcodról a bánatkönnyeket,
s addig nyújtózkodnék apró sugarammal, míg megmelegíthetném a szívedet.
|
Ha én egyszer turulmadár lehetnék,
az országház tetejére rászállnék,
onnan énekelném bús dalom a szélbe,
belebújnék minden magyar lelkébe.
|
Kéklő csillagutakon járok,
Körülöttem boldog párok
Egymásba olvadva, önfeledten,
S köztük én; számkivetetten
Utamat járom.
Beborítanak ezüstös csillámok,
Mind megannyi boldogság álmok,
Miket eltemettem rég idebent,
keresztek nőttek szép szívemen,
Őket gyászolom.
|
Elméláztam a napokban, hogy azért régen mennyire más volt a világ, segítőkészebbek voltak az emberek, odafigyeltek és támogatták embertársaikat egy-egy közösségen (falvakban, városokon) belül. Mivel kisebb volt a lélekszám, szinte mindenki mindenkit ismert, még a messzebbi tájakról is a híresebb embereket.
|