Ez az esemény a vizitdíj bevezetése után pár nappal történt. Orvosnál voltam éppen, s az ott történtek még a mai napig is oly elevenen élnek bennem, mintha csak pár perce történtek volna.

       Az én apám nagyon szép, majd két méter magas, sudár, izmos testű férfi volt. Az asszonynép bolondult utána, szegény anyám nagy bánatára, de apám hű volt a szerelmetes asszonykájához, mégis ő volt a család fekete báránya, a falu rossza.

          Június hónap végén született meg ez az igaz történet, amelyet most elmesélek. Éppúgy indult a nap, mint bármely más hasonló nyári napon.

   Nézem az asszonyt, ahogy ültében két kezét az ölében fektetve megpihen. Látszik, hogy az első tavaszi napsugár őt is kicsalta a levegőre, hívta, vonzotta a természet ébredő sóhajtása, simogató szellőcsókja, a napsugarak simogatása.

Mária Magdolna, Jézus kiválasztott asszonya,
A bánat, a keserűség Hozzád űz ma.
Te, ki a porból, mocsokból felemeltettél,
S Jézus által szent asszonnyá lettél,
Kérlek, segíts utamon engem,
Szánd meg az én gyarló, emberi lelkem!

      Napok óta azon elmélkedem, miért is felejtette el a mai világ modern gyermeke a régi, ősi időkön átnyúló tanításokat?

Vannak még igaz, gyógyító emberek,
Kiknek az esküszó szent és becsület,
Kik önmagukból úgy adják a legtöbbet,
Ahogy azt csak lélekből, tisztán lehet.

Elfogódás nélkül fogadják a betegeket,
Ítélkezés nélkül figyelik az embereket,
Kik hozzájuk fordultak gyógyulást remélve,
Mindnek elárulja kínját megtört tekintete.

Kis tisztáson járva, apró csodát láttam,
Két fenyőfa állt ott az őszi napsugárban.
Törzsük egymás felé dőlt vágyakozva,
Szerelmüktől az öreg Hold is elpirulna.

Tűleveleikkel izzón, zölden felragyogtak,
Megsúgták titkukat a fénylő csillagoknak.
Ágaik, mint szerelmes karok összefonódtak,
Gyökereik a föld alatt egymásba gabalyodtak.

Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.

        Minden az, aminek látszik? Bizony nem az. Mint spiritiszta sok emberrel találkozom, tapasztalataim egy részét szeretném megosztani Veletek, kíváncsian várva a reagálásaitokat, véleményeiteket, és közben arra ösztönözve benneteket, hogy igyekezzetek belső, lélekszemetekkel is látni.

Fellegek gyűlnek odafenn az égen,
Rám merednek sötéten, fenyegetően,
Ablaküvegen futnak az esőcseppek,
Mint a lét, lassan a semmibe vesznek.

Így folyok el én is lassan, észrevétlen,
Adok magamból, bár semmim sincsen,
Adom a fényem, adom a figyelmem,
A megértő, embert szerető lényem.

       Éjszakánként elnéztem a parkot a háztömb előtt. No, ne egy hatalmas, sok bokros, fás területet képzelj el, csak egy zsebkendőnyi méretű kedves csodát a panelek ölelésében.

      Nehezen alszom el, nyomasztanak a mindennapi gondok, tüskéi karcolatokat vonnak lelkem csendes békéjében, zavart vizű hullámokká válnak bennem a vágyott álmok. Gondolatok kergetik egymást, megoldások után kutat az elmém, s elsuttogott imáim után lassan elér a bódulat, álomvilágban járok.

         A Magellán című egyik televíziós műsorban bejelentették: tudományosan is bebizonyított tény, hogy a léleknek súlya van, mely átlagosan; 4-6 gramm.

Milyen a szerelem? - kérdezem magamtól,
Választ még sem várhatok a Holdtól…
Van, hogy a szerelem ártatlanul tiszta,
Néma a száj, csak a szemek tükre az,
Melyről az érzelem fénylik, mint a Nap.

Dédelgetett, nem várt, mély érzelem
Adatott meg a sorstól neked, s nekem,
Lelkünkben otthonra talált a szerelem.

Ahogy jöttél, úgy el is tűntél hirtelen,