Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.

Belenevetek a ragyogó nap arany fényébe,
Szaladok a patak mentén, sodrását figyelve,
Hallgatom, mit suttognak az erdők és hegyek,
Boldog vagyok, egyszerűen azért, mert élek.

Romlásba rohan a Föld, csak én állok csendesen,
Halk, kérő imáim mellett a fénylő Eget kémlelem.
Ott a felhőkön túl valahol, van egy igaz és jó Isten,
Nem hagyja, hogy teremtése megsemmisülhessen.

Hiszem, hogy a legutolsó utáni pillanatban, percben,
Mikor reménye a szívnek szinte már semmire sincsen,
A jósolt végzet előtti halálos, félelmetes csendben
Kinyújtja a Föld felé óvó kezét és mindent megment.

Mindent, mi jó, mi szeretni s játszani született,
A völgyeket, folyókat, magas, büszke hegyeket,
Az embert is, akiben dobban a szív, és érez a lélek,
Keblére öleli, miként egy apa a bűnbánó gyermeket.

Várom ezt a percet, a bizonyosság itt zsong bennem,
Tehetetlenségemben hitem s reményem a kincsem,
Zsigereimben érzem, elindult már az égi mentősereg,
Megsemmisülés helyett egy új, Fényvilágrend közeleg.